Szatmári Gazda, 1914. (6. évfolyam, 1-49. szám)
1914-12-26 / 49. szám
december 26. SZATMÁRI GAZDA 3-ik oldal. szakoltuk, sőt éppen a magyar volt az igazi őre századokon át Európa békéjének. Mi okai nem vagyunk. De ne gondoljuk azt sem, hogy a világháború oka a fenséges trónörökös pár meggyilkoltatásának borzasztó epizódja volna. ^ közönséges fölfogás az, hogy mi ezért Szerbia megfenyitésébe kezdtünk, Oroszország pedig nem tűrhetvén azt, hogy egy nagyobb hatalom tönkre nyomorítsa a kisebbet, ellenünk támadt, az angol meg fölháborodott a belga semlegesség megsértése miatt, a minket támogató német ellen és igy tovább. Mindezek jámbor mesék, stiláris gyakorlatok a világ- irodalomban. A szarajevói merénylet megrendelésre készült, alkalmatos időben szállították a muszkának, aki vágyik a mi földünkre, neki kell a szép búzatermő magyar alföld, a déli lejtőjű Hegyalja, a debreceni kenyér, meg a tokaji bor, neki kell Konstantinápoly, meg a Balkán is, Románia is, szóval kell minden, hogy az éjszaki pólustól, le a földközi tengerig korlátlan ura legyen Európának. A muszka már rég szállította katonáit a harctérre, mikor a borzasztó merénylet még csak meg volt rendelve, mikor még csak oktatták a sihedereket az orgyilkosságra. A francia bosszú és az angol irigység társul szegődött a muszka telhetetlenséghez és igy kemény tusa zúdult a mi hármasból kettősé dalvalválódott szövetségünk nyakába. Ez a háború tehát élethalálharc különösen a mi részünkről, mert 70 millió németet tönkre verni mégis csak nehéz vállalat volna, mig velünk a kisebb ellenféllel, úgy hiszik — könnyebben elbánnak. Fölösleges talán hangsúlyoznom, hogy eddig Ausztria— Magyarország derekasan megállotta helyét s hogy aki nagyon meggyöngült, az a fél nem mi vagyunk. E szerint a mi háborúnk védő és nem támadó. Létjogosultságunkat, tűzhelyünket, szülőföldünket, ezeréves hazánkat védjük életre-halálra. Tudatosan mondom, hogy „védjük“, mert habár kétségkívül vitéz katonáink veszik ki ebből az oroszlánrészt, de mégis itt- honmaradottak is, tőlünk telhetőén közreműködünk sokféleképpen a haza védelmében, közreműködünk pl. most is, amikor a hadsegélyezés céljaira és a katonák karácsonjára akarunk ez estén nagyobb összeget egybehozni. Régi erkölcsi felfogás az, hogy csak a védő háború jogosult, mint ahogy jogosult pl. az, ha a házigazda védekezik a betörők ellen. Ám igaz az is, hogy nem minden háború támadó, ami annak látszik, mint pl, nnm támadás az, mikor egy várost vagy vármegyét megtisztanak a rablóktól, hanem a közjónak védelme. Bármennyire borzad is bennünk a jobb lélek a háborútól, bármennyire elitéljük is a tömeggyilkolást humánus szempontból, a háborút ezzel még nem szüntethetjük meg s bizonyos az, hogy amint évezredek óta volt, úgy évezredek múlva is lesz, megmarad „ultima ratió“-nak, mikor már okos szóval, érvekkel nem lehet elintézni a nemzetek pőréit. A legbékésebb polgárt megtámadja valaki fegyverrel, mit tegyen, ő is fegyverrel védekezik. A leghumánusabb nemzetnek neki mennek emberirtó gépekkel, mit tegyen, ő is kénytelen hasonló módon védekezni. Ha szépen kérne, könyörögne, az mit sem használna, egyszerűen megsemmisítenék. A legműveltebb ország is kénytelen fegyverrel védekezni, ha fegyverrel támadják. És nem is mindig a barbár csorda támad, sőt hogy a magas műveltség is hajlandó embertelen módon neki menni testvéreinek, arra legundokabb példa éppen most a nagyon müveit Franciaország és a nagyon vallásos Anglia. Vajon összefér-e a szeretet vallásával az a sok kín, fájdalom, veszteség, bánat, gyász, boldogtalanság, kétségbeesés, őrület, vadság, amit a háború rémes szellemét fölidéző Anglia okozott? Bizonyára nem. De másrészről mégis azt kell mondanunk, hogy ha nem is fér össze a brutalitás a vallással, azért a vallásos ember a maga hitét, éppen a legborzasztóbb háborúban is drága kincsként őrizi. így tehát mégis beszélhetünk háborúról és vallásról. Marst, a hadistent vagy a költők által annyiszor megénekelt Hadúrt mi nem hisszük; nem mutatunk be sem állat, sem emberáldozatokat az Isteneknek az ütközetek kezdetén vagy azok győzelmes befejezésekor, de úgy fogjuk föl a háborút, mint egy nagy sorscsapást, mely viharként reánk nehezedik s mint amelyet nekünk zúgolódás nélkül, türelemmel és Istenbe vetett reménységgel el kell viselnünk, bármily borzasztó legyen is. Az ó-szövetség telve van háborúk fölsorolásával, a Zsoltárok legnagyobb része a hadi költészet vallásos megnyilatkozása. De az újszövetség sem ment a háború szellemétől; Maga a szelidlelkü Jézus is ezt mondja Máté 10, 34. v.-ben: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák e földre, nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem hogy fegyvert.“ Máté ev. 24. 67. v.-ben pedig igy szól: „Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek: mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen; és lesznek éhségek és döghalálok és földindulások mindenfelé.“ Az ismeretes történetből, mikor Getsemáné kertjében Jézust elfogták s Péter a poroszlónak fülét levágván azt mondotta az Üdvözítő „tedd a helyére a te szablyádat*, egyrészről látjuk ugyan, hogy az Isten országának ügyét Jézus nem fegyver által akarta elintézni, de látjuk másrészről azt is, hogy még az ő tanítványai is föl voltak fegyverezve. Luther szerint nem azt kell szemlélnünk az orvos operációjában, mint vágja le a lábat, kezet, fület stb., hanem mikép segít a fájó operáció által az egész