Szatmári Gazda, 1910. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-03 / 35. szám
4-ik oldal SZATMÁRI GAZDA szeptember 3. tervszerüleg irányítani és ellenőrizni lehetne, holott az eddigi eljárásnál a községi nyájak részére beszerzett nemzők származása biztosan meg nem állapítható, igy a kerületi állattenyésztési felőgyelők az egyes tenyészetekből kikerülő állatoknak sem átörökítő képességéről, sem használatuk idejéről pontosan tájékozva nincsenek. Sz. G. GYÜMÖLCSÉSZET. Rovatvezető: Korponay Kornél. Gyümölcsfáink terméketlenségének okai. Legfőbb fontosságú kérdése a gyümölcsészetnek az, a melyet a Szatmári Gazda 32 számában Kovácsy Béla akadémiai igazgató megpendített, de mig ő becses cikklyében az éremnek csak egyik oldalával foglalkozott nekünk érdemes e felvetett kérdést bonckés alá véve, azt minden oldaláról a lehetőségig megvilágítani, mert kétségtelen az, hogy mig az egyik gyümölcsösben évről évre van kisebb nagyobb termés, addig a másik gyümölcsös fái, bár sokkal dusabbak is, nagyon keveset teremnek. Ennek is meg kell lennie a maga okának. Természetes, hogy elsősorban a fajokon is múlik a termékenység foka. Vannak alma és körtefajaink, a melyek bárhogy kezeltessenek is, bármily mostoha bánásmódban részesüljenek legalább minden második évben dústermést adnak, mig más fajoknál a termés ritkaság számba megyen. — A tudományos világ ezt úgy magyarázza meg, hogy egy gyümölcsfajnak valamennyi egyede valamikor régen egyetlen ősegyedtől származott, a mely valahogyan természetes vagy mesterséges keresztezés utján keletkezett, s a melyből szemzés, vagy oltás által szaporittattak tovább a fajok. Tehát, — azt lehetne mondani, hogy az egész család egyetlen ősapa leszármazottja, de tulajdonkép nem önálló egyed, hanem ezen ősnek egy egy minuciális részét foglalja magában, midőn az ily faj már nagyon sokáig van meg, kifogy belőle a termékenységet eredményező őserő, s az ily fajra azt mondjuk, hogy leter- mette magát. — Ily letermett almafajoknak szokták nevezni a nálunk is nagyban elterjedt Török Bálint és Pázmány almát. — Természetes ez nem egy emberöltő, de Isten tudja hány századnak eredménye. Hogy ezen feltevés helyes, azt láthatjuk abból is, hogy ha bármely nemes almafaj magvát elvetjük, abból sohasem fog annak megfelelő faj fejlődni, hanem többnyire valamely értéktelen vadonc, a melyre csak nemesítés utján visszük át az eredeti ősegyed nemes részecskéjét, úgy hogy ez is csak az ősegyed testének egy paránya leszen. Nincs ez igy más kultúrnövényeinknél, mert ha én pl. egy szem cinquantin kukoricát vetek el, eleve tudom, hogy hacsak idegen faj himpora nem termékenyíti meg, abból minden oltás vagy nemesítés nélkül is, a vetett maghoz hasonló termést fogunk aratni, vagyis ezen magból teljesen uj, önálló növényi egyed, s nem pedig egy ősegyed része keletkezett. Hogy ezen theoria helyes, látjuk abból is, hogy az újonnan előállított gyümölcsfajok évről évre teremnek, látjuk ezt különösen a most gombamódra keletkező almafajoknál, a melyek végtelen termékenyek ugyan, de rendesen a minőség rovására. Ezen újabb almafajok néhány értékesebbjének leírását egy hosszabb cikksorozatom befejezéséül még ez év őszén fogom a földmivelésügyi ministérium kiadásában megjelenő „Gyümölcskertész“-ben közölni. A nagy képességekkel nagy hibák is járnak. Könnyelműség, hiúság, elbizakodás. A közpálya nagyjait, a népszerűség bálványait többnyire a közvagyon szédíti meg és ejti el. Csákót is ez a sors kezdte ki. A kondát egy napon valami gonosz betegség érte. Oda volt az egész nép, mintha keserüsót etettek volna velük. Némelyiket még a hideg is lelte, mint a zöldgyümölccsel jóllakott gyereket. A kanász beizent a bojtártól a városgazdának, küldjön ki nehány zsák tavalyi makkot, attól majd meggyógyulnak. A városgazda küldött egész kocsiderékkal. Délben már kaptak is belőle, de csak egy zsákkal. Zúgolódni kezdtek magok közt. Mi egy zsák makk ennyi éhes disznónak ? És bölcs ésszel kisütötték, hogy bizonyosan a kanász akarja megenni mind, azért osztja oly szűkén. Csákó nyiva izgatta a közvéleményt, majd pedig ajánlkozott, hogy szemmel fogja tartani a makkot és a kanászt. A csürhe örömmel bízta meg az ellenőri tiszttel. Csákó maga mellé vette Virágot, köréje csoportosult még néhány fiatal tisztelője s nem bánva hőséget, homokot, folyton a buckát kerülgették. Őrizték a makkot, hogy meg ne egye a kanász. A kutya éppen a szomszéd kukoricásban leste az ürgéket, a kondás pedig hanyatt feküdt a bucka oldalán, párnája volt egy zsák makk, zsíros kalapjával betakarta arcát. Hortyo- gott. Lábánál karikása hevert, hangos kürtje oldalán hallgatott. Mögötte hevertek a makkos zsákok, mintegy öten. . Amint kerülgették a dombot, Virág észre vette, hogy egyik zsáknak kioldódzott a szája s kiömlött be- lüle vagy egy szakajtóra való makk. — Hrm! nézd csak Csákó, beh jó volna azt a kis makkot fölenni. , A kísérők is rögtön rajta voltak, hogy biz az jó lenne. Csákó végre engedett, hogy jól van, szabad, de csak egy-egy szemet, hogy meg ne lássék a kár. Még ő ment elől, felkapott egy szemet s odább futott vele. De mikor látta, hogy a többi öt malac javában tépi szét a zsákokat, sőt innen onnan újabb résztvevők is jönnek, visszasompolygott ő maga is. Szép csendbdn, de hamarosan fölprédálták az öt zsák makkot. Akkor a lakomá- zók otthagyták Csákót, még Virág is elszökött a nyáj közé. Ő egyedül kerülgette tovább a buczkát, melyen már nem volt többé mit őrizni. Letí ebből nagy ribilió a csürhében. A vének akik elaludták a jó alkalmat, s igy nem jutott nekik a makkból, dühös röfögéssel izgattak Csákó ellen, aki cinkos, társaival elpanamázta a rá bízott közös kincset. — Mi lesz velünk, — röfögtek, — ha még a nagy fejüek is igy lopnak, igy csalnak, elprédálják a közvagyont? Kire lehet akkor valamit bizni? Be ne merje többet a lábát tenni közénk, mert kihasítjuk agyarral az oldalát. A többség azonban nem elégedett meg a puszta
