Szatmári Gazda, 1910. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1910-08-27 / 34. szám

augusztus 27.

SZATMÁRI GAZDA

3-ik oldal

GYÜMÖLCSÉSZET.

Rovatvezető: Korponay Kornél.

Mily alanyra nemesítsük

alma és körtefáinkat?*)

(Folytatás.)

Van azonban az éremnek egy másik oldala is s ez korunk ideges sietsége. Őseink, — ha elültették a gyümölcsfát, — eleve tudták, hogy évek hosszú során át kell várniok, mig annak számbavehető termését élvezhetik s vasút nem lévén, a gyümölcs csak nagyobb városok közelében, vagy oly helyeken képezett kereskedelmi cikket, ahol folyóvíz lévén a közelben, a gyümölcsnek elszállítása könnyű és olcsó is volt. Az ültetett fácskának nem az ültető akarta élvezni termését, de emlékbe hagyta az utódainak, a kikről úgy is tudta, hogy megmaradnak örökében. Mily máskép van ez ma! A vasút közel hozott egymáshoz oly helyeket, a melyek száz év előtt majdnem a mese országába tartoztak. Kicseréli az egyik vidék, vagy ország specialis produktumait a másikéval s ezzel a gyorsabb tömeg- termelésre szorítja a gazdálkodót, esetleg a minőség, vagy a termelt egyed épségének és ellenállóképességének rovására. így szorult ki hazánk legnagyobb részéből az őseinkkel még Ázsiából együtt jött magyar fajú szarvasmarha, hogy helyt adjon a, — bár betegségekre fogékonyabb, — de félannyi életidő alatt kifejlődő nyu*) E nagyfontosságu cikkünk első közleménye lapunk 32. számában volt közölve.

gáti fajtáknak — s igy kevesbednek folyton az évszázados gyümölcsfák is s helyöket a faiskolákban nevelt és elkényeztetett, gyorsan fejlődő, de betegségekre hajlandóbb újabb és uj fajok foglalják el, a melyek nemesebb gyümölcsöket teremnek ugyan, de életidejük sokkal rövidebb.

A faiskolában elkényeztetett csemete állandó helyére kerülvén, nélkülözi a nevelése helyén élvezett puha talajt, dús táplálékot, állandó ápolást s esetleg gyepbe vagy pláne lucernásba kerül s tengődni kezd. Mihelyt szervezete gyöngül, hajlandóbb lesz a betegségre, amelyek nem is kerülik el azt, hanem gyümölcsét selejtessé, leveleit foltosakká, kérgét mohossá teszik. S most kezdetét veszi az ember küzdelme az állati s növényi parazitákkal, amit, — ha elmulasztunk,» nemsokára gyümölcsösünk termésének hijjával leszünk. Hernyózás, permetezés, meszelés, mohlekaparás mind oly teendők, amelyeket elmulasztanunk nem volna tanácsos.

De ugyan hogy tudnánk egy évszázados 15 méter magas alma vagy körtefát megpermetezni ? Ha valahogy nehezen meg is tennők, az arra fordított munkabér, permetezőanyag stb. majdnem illuzorisakká tenné fáradozásainkat.

Visszatérni az ősállapotra nem lehet, sőt nem is szabad, mert változott a korszellem, változtak a viszonyok s változnunk kell jómagunknak is. Ha ma egy gyümölcsfát ültetek, teszem azt azon gondolattal, hogy annak hasznát még lehetőleg magam élvezzem, mert ki tudja, a kedvezőtlen gazdasági viszonyok nem ragadják e ki a birtokot, — ha nem is az én, — de utódaim kezéből s nem maradok e én a fáradsággal, költséggel, a hasznot pedig idegen ember élvezendi.

Haladjunk tehát a korral s törekedjünk arra, hogy

TÁRCA.

A malacok.

(Állat-regény.)

Irta: Zempléni Árpád.

Sánta Kovács János igás-kocsis volt egy debreceni cívisnél. Konvenciója egy pár csizma, harmic pengő forint, búza, rozs, árpa és két disznótartás.

Tavaly ilyenkor két nagyon kedves süldője volt Kovácsnak: Csákó és Virág. Nagyon értelmes, intelligens két disznó volt az. A nagyobbik fekete szőrű, konyafülü mangalica volt neve Csákó, formája ékes. Ó volt a sertésifjuság dísze és virága. Mikor naplemente után zörgős kolompjával röfögve végigfutott a külső- csapó-utcán,_ minden szép malacka szive megdobbant örömében, Ő volt az utca összes malackáinak ideálja, akiről érzelmes nótákat és pajkos történetkéket visitoz- tak minden ólban.

Kint a gyepen egész udvara volt fi- és nőmalacokból, kiket Ámor szép mesterségére tanitgatott.

— Hrm, hrm ! — röfögött Csákó ilyenkor páratlan komolysággal, — nem kell hinni a kocáknak! Hamisak mind! Ha csak úgy csinyján, meghunyászkodva bántok velük, megcsalnak, kinevetnek. Erélyesen kell fellépni ellenük! Akkor nem mernek szembeszállani velünk, a teremtés koronáival, büszke kanokkal.

Az arany ifjúság áhítattal hallgatta őt. Minden szavát mélyen elméjükbe vésték és elhatározták, hogy az ő utasításai szerint fognak kedveseikkel, a szép malackákkal bánni.

így épült fel a Csákó nagy népszerűsége. Szerette és kitüntette mindenki. A korosabb kocák, ha udvariasan köszönt nekik, leereszkedő nyájas röfögés- sel köszöntötték vissza. A malackák pirulva sütötték le előtte ábrándos fekete szemeiket. A vastaghangu bácsik komolyan fogadták uramöcsémet és minden fontos ügyben kikérték véleményét. Ő volt a disznódi orákulum.

Csákó is szeretett mindenkit. Tisztelte a kocákat, az élemedett kanokat; szelíden bánt a malackákkal; csupán a nyáj Miskái ellen érzett legyőzhetlen ellenszenvet. Ezek a lusta, elhízott herék, kik oly bután néznek álmos szemeikkel, mint a birkák; ezek az ambuláns szalonnagyárak, eleven lacikonyhák őt végtelen haragra ingerelték. Hogy valaki, aki e földön disznónak, tehát a teremtés koronájának született, képes leélni életét anélkül, hogy a szép kocákban gyönyörködjék, szemeiktől megittasodjék; hogy valaki minden magasabb gondolat, nemesebb érzés nélkül csak emészszen : ez őt prófétai dühöngésbe hozta. S nem haragudott-e méltán ? Avagy az-é a disznó hivatása, hogy meghízzék s akkor a falánk emberek prédájává legyen? Avagy pedig az, hogy tökéletessé váljék, mint tökéletesek azok, akik immáron egy jobb világban vannak, ahol Ő legel és legeltet, a Legnagyobb, aki azonban nem teremt senkit a maga képére és hasonlatosságára. Ama jobb világban, ahol