Szatmári Gazda, 1909. (1. évfolyam, 1-51. szám)
1909-01-02 / 1. szám
2-ik oldal SZATMÁRI GAZDA január 2. kifejezi. A gazdák közérdekének leszünk harcosai és pedig abban a nagy magyar Szafmárvármegyében és városban, a melynek sok század év előtt egy ugyanazon nevet adott a történelem és a mely megyének és városnak azonos múltja, jelenje és jövője, ugyanazon érdeke, vágyai és reményei vannak, és a melyek gazdasági érdekeinek mi odadó, önzetlen és tántoríthatatlan munkásai leszünk. Lapunk címe tehát pro grammunk is. Midőn lapunk először jelenik meg, első szavunkkal is gazda közönségünkhöz fordulunk és kérjük, hogy érezzék át a közös célt, közös törekvéseinket, részesítsék saját lapjokat a „Szatmári Gazdá“-t szives támogatásukban és pártfogásukban. A Szatmármegyei Gazdasági Egyesület fejlődésének egy forduló pontján áll, miként a végtelen idő határán van e mai napon egy szakasz, melyet a véges ember évnek nevezett el. Az uj év, az uj forduló pont e napján a múlt és jövő, az emlékek és remények, a felismert hibák és követendő erények megilletődéssel töltenek be minket és e sejtelmes hangulatból felemelkedik fohászunk a magyar gazdákért a mindenhatóhoz: Boldog uj évet! A „Szatmári Gazda“ eredeti tárcája. Jaj! régi szép magyar nép... Tehát Aranyos-Medgyes sem „aranyos“ többé. Karácson hetében ötvenöt család búcsúzott el szülőföldétől, nyakába vette a vándortarisznyát és útnak indult Amerika felé. Az édes haza földjének vonzóereje nem volt elég erős, hogy visszatartsa őket, a karácsoni ünnep közel volta nem elég szent, hogy kicsiny templomukhoz épp mosthűtelenekké ne legyenek. A kivándorlás visszatérő láza ismét ragályként terjedt el a magyarok között és pedig nemcsak a mi megyénkben, de az egész országban. Nem rég Zemplénben jártam. Az őrmezei állomáson kellett vonatra szállnom. Az igénytelen épület előtt nagy tömeg tolongott, ködmö- nökkel, kendőkkel, batyukkal, kosarakkal fölszerelve, férfiak és nők egyvelgest lehettek vagy százan. Azt hittem zónás atyafiak, akik Ujhelybe mennek vásárra. Egyszer csak fütyölt az érkező vonat, már látni lehetett amint félkiiométer távolságból vágtatva rohan a gyönyörű vidéken Őrmező felé. Vigyázz! A nemzetgazdaság, az államháztartás, az állami és közhitei viszonyok legnagyobb rugója s az önálló nemzeti állam legszembeötlőbb kidomboritója a nemzetibank és az önálló vámterület, amely nélkül állam el sem képzelhető! A vámterület kérdése hazánkban még alvó csecsemő, amiből nem lehet tudni, hogy mire növekszik, — azonban a nemzeti, helyesebben önálló bank kérdése annyira actuális és annyira a köz és nem a gazdaság körébe tartozik s a gazda közönséget annyira közelről érinti, hogy kötelességünk annak minden phasisát figyelemmel kisérni. Ami a pénzintézet a közönséges forgalomban, ugyan az az állami bank, az állam életében azon különbséggel, hogy az utóbbi úgy az állam belforgalmi, mint a külreható hiteligények kielégitésésére szolgál s úgy a bel, mint a külföldről jövő forgalmat bonyolítja le. Mi az Auszriával való szerencsétlen házasságunk folytán az úgynevezett Osztrák-Magyar Bank utján bonyolítottuk le összes hitel igényeinket, ami természetesen Ausztriára óriási előnyökkel volt kapAzt a jelenetet, ami erre következett, az én gyenge toliam képtelen leirni. Egymás nyakába borultak, csókolóztak, a földre vetették magukat, csókolták a földet, azután jajgattak, zokogtak, sírtak, csuklottak, a nők hajukat tépték, a férfiak ütötték az arcukat öklükkel. Sok koporsónál megfordultam, igen gyászos, nagyon szomorú temetéseken vettem részt, árvák, özvegyek, siralma nem egyszer lelkem mélyéig meghatott, de ily borzasztóan keserves, velőtrázó siralomviharról fogalmam sem volt soha. A kapus felvilágosított, hogy ezek Amerikába mennek. Rémmesébe illő volt a vonat beérkezésének pillanata ! Ezeknek az embereknek szivök van, ezek szeretik hazájokat, kis falujok ringó kalászait, családjokat, hitvesöket, gyermeköket, a lelkök szakad belé, hogy mennek — és mégis mennek. Ott voltam Washington szobrának leleplezésénél, beszéltem 300 magyarral, akik azért jöttek át a tengeren, hogy egy koszorút hozzanak Budapestre. Megkérdeztem tőlük : — Boldogok vagytok-é? Jobb-e ott nektek, mint erre mináluuk ? Azt mondták, hogy bizony más világ az ott, egészen más, idegen föld, nem a mi hazánk
