Szatmár, 1911 (37. évfolyam, 1-48. szám)

1911-01-01 / 1. szám

XXXVII évfolyam- —» _ l­ső czám. Szatmár, 191!. január TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETI LAP. EUÖFIZS.TFSI AH : Melyben : Vidéken : Egész évre 4 kor. Kirósz évre 6 kor. Egyes srám ára IO fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal Deák-tér 3. szám. Mindeuintn ű a kin'.V>hivat»!hnn fi rétén Megjelenik minden vasárnap. Boldog uj évet 1 A soha nem vénülő idő kerekei gyorsan s feltartózhatatlanul forognak, hozza, viszi örömeidet, vagy szenve­déseidet, bármily hosszú ideig hallgatod e kerekek zakatolását végre is keresztül gázol rajtad s oda fektet hova már előtted annyi nemzedéket eltemetett. Érzéketlenül rohan az idő a határ- dombokon át az évet jelző háttér mel­lett, — elvitte az 1910 évet, — nem bánkódunk utánna ! Ígért, de nem adott semmit, — elhozta az 1911-et s biztat, hogy ez év talán hoz valamit. Minden­felől hangzik ama megszokott, de min­dég szívhez ,szóló üdvözlet „Boldog ii j évet. “ Csodálatos az a párán) i és mégis annyi ellentétes érzelem befogadására képes emberi szív. — oly hamar ek lágyul, oly könnyen elórzékenyüí, gyak­ran elkeseredik, sir, zokog az élet fáj­dalmas jeleneleinél, de a jobb, bol­dogabb idők iránti reményt kitépni szi­véből a legsötétebb fájdalom sem képes, hiába rázza a vihar, hiába tépi a fer- geteg; inig dobogni tud, hinni s re­ményiem meg nem szűnik s vigaszt, megnyugvást keres és talál az uj évi üdvözlet szavaiban : „Boldog u j évet!“ — „Emlékezzetek meg a régi idők­ről, kérd meg a te atyádat és meg­jelenti neked, mit tett az Ur !“ ezt ol­vassuk könyvek könyvében ! és ki tudná megszámlálni hányán vannak kitinek ajkait a múltra való visszaemlé­kezés az Ur ellen való bűnös zúgoló­dásra nyitja meg s az Isten emberének ama kérdésére „Mit tett az Ur ?•“ keserű gúnnyal mutatnak a frissen hántolt sir- halmokra, melyek legtöbbje alatt bol­dog családi élet romjai, édes remények tört darabjai vannak elhantoiva, oda matatnak a társadalom betegségére, a szerencsétlenség a felekezeti gyűlöl­ködés s a logképíelenebb bűnök roha­mos terjedésére és oda mutatnak a politikai élet méltán elszomorító torz alakjára s felidézi telketekben az el­keseredett költőnek ama szavai!; Mindent a maga idejében.- Házaséiet. — Irta: Abonyi Árpád. — Édes, kedves, drága férjecském, ki sem mondhatom, mennyire el vagyok ragad­tatva ! Tehát csakugyan igaz ? Megvette ne­kem azokat a szép gyöngyöket ? — Meg, Itt vannak. — Istenem, milyen kedves figyelem ! Maga a legjobb és leggyöngedebb ember a világon. Mutassa, mutassa! — Milyen szépek! így még sokkal szebbek, mint amilyenek az ékszerész ki­rakatában voltak. Adja, rögtön fölteszem. Jól fognak állani a nyakamon, Nézzen ide. Szép vagyok ? — Elragadó. — Igazán ? — Becsületemre ! Olyanok, mint a fé­nyes tejcsöppek a legvakitóbb Jiavon. — Ne hidegjén, rossz ember , . . if-- • sáp. nem hízelgés, — bár a hasonlat eléggé messze esik a jóiziéstöl. A maga nyaka azonban, kedves Sárika, csak­ugyan olyan vakító fehér, mint a friss hó és én épen nem találnám csodalatosnak, ha valamelyik modem Páris — például a fess Kálmán — egy hősies elhatározással okot adna a második trójai háborúra. — Csak nem tételezi föl rólam, hogy elraboltatni engedjem magam a maga ol­dala mellől ? — Hja, kedves Sárika, minden attól függ. hogy Páris 'királyfit, — aki hasonló vérforraló hősiességre elszánja magát — eb­ben a mai kétségbeejtően szürke világban kinek hívják. A öreg miniszteri tanácsos házunk legállhatatosabb jóbarátja s a ön keddi zsurjainak legcsudálatosabb étvágyú törzsvendége — természetesen hasztalan pályázik a nőszöktető hős sikamlós hírne­vére. Az alezredes nemkülönben. A többiek, tizen-tizenketten, szintén hiába. De már a fess Kálmán ... az más. — Megint a Kálmán . . . Hallja, uracs­Beh szomorú idő fordult a magyarra Egyik fél erre húz a másik meg arra, Nem érti meg egymást, nem érti meg [sehogy S a huzalkodásban erejéből kifogy. Az elmúlt idők ezen fájdalmas tapasz­talataira való visszaemlékezés, hány reményeiben megcsalatkozott — emher ajkaira idézi fel ama prófétai szavakat „Megcsaltál uram engem és én meg- csalatkozám.* És ez a csodás alkotásu szív mégis mégis tud reménykedni, s a boldog uj év kívánat — mint előlegezett biztosi­téka. szebb és jobb jövő felől, — erőt kölcsönöz ! Az uj év hajnala mintha megelevenítené a hervadó reményt, mintha lángra lobbantaná az alvó tü- j zet, mintha e szavakkal lelkesítene : „küzdj bátran és re mély !“ hiszen mint J Eötvös mondja a felleg eltűnik mihelyt j uiólsó csepje a tőidre szál, a láng el- j hal mihelyt nincs mit emésztenie, — te- i hát a bánat, a nyomor sem tarthat i örökké. — Az uj eszteudő talán örö­möt, talán megelégedést hoz ! Ily reményben kívánunk boldog uj esztendőt e lap olvasóinak. — Sokat várunk ! sok reményt füzünk az 1911 j évhez, meglehet megárt, csalódni fo- 1 gunk ! de annyi bizonyos, hogy tisztul a politikai láthatár, a párttusák har­cában felizgatott szenvedélyek lángjai lohadni, a felzavart béke hullámai si­mulni kezdenek, a felekezeti gyűlöl­ködést — a sötét századok eme rém­szülöttét — talán visszaüzi sötét odú­jába a felvilágosodott kor szabad szel­leme. A magyar protestáns egyház — mely mint a pellikán Olivérével táplál­kozott és ez egyháznak sok súlyos meg­próbáltatást átélt apostolai valamint a nemzet — politika téren működő — kám, ne rontsa le a második pillanatban, amit az elsőben olyan kedvesen fölépített. Ha fölingerel és elkeserít, nincs joga tőlem hálát követelni ezért a pompás ajándékért, amelylyel meglepett. Kellemesen és várat­lanul lepett meg — mondhatom, — mert már nem számítottam rá, hogy hetekig tartó koldulásomnak engedni fog. — Hah, be hatalmas kifejezései van­nak ! Úgy hangzik a dolog, mintha idestova két éves házasságunk egész szépséges ideje alatt mindent koldulással kellett volna tőlem kicsikarnia. — Azt nem mondom. — Kár, hogy nem mondja. — Na, tessék, most már meg milyen epés ! Ajándékot hoz, aztán meg ő az, aki ingeret és ő, aki epéskedik, Azonnal csó­koljon meg. — Nagyon szívesen. — Juj, milyen hideg . . . — Dehogy ! Egyébiránt mindenki úgy csókol, ahogy tud.

Next

/
Oldalképek
Tartalom