Szatmárvármegye, 1913 (9. évfolyam, 1-50. szám)
1913-01-19 / 3. szám
Nagykároly, 1913. január 19. Vasárnap. IX. évfolyam 3. szám. SZATRURVMUEGVE A SZATMÁRVÁRMEGYEI 48-AS ÉS FÜGGETLENSÉGI FÁRT HIVATALOS LAPJA. r POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETI LAP. = Szerkesztőség: hová a lap szellem részét érintő közlemények küldendők : Kölcsey-utca 11. sz. Telefon 114. = Kiaűóhiuatal: Kaszinó-utca 10. sz. Telefon 11S. sz. = MEGJELENIK MINDEN VA8ARNÄP. Felelős szerkesztő: Dä JOSITS MIKLÓS. Előfizetési árak: Helyben i I Vidéken : EGÉSZ ÉVRE . 6 korona. 1 EGÉSZ ÉVRE . 8 korona. FÉLÉVRE ... 3 korona. II FÉLÉVRE ' . NEGYEDÉVRE 1*50 korona. |j NEGYEDÉVRE Egyes szóm óra ZO fillér. ---- flyilttér sora ____________Hirdetések jutányos áron közöltetnek. 4 ko rona. 2 korona. 40 fillér. A kalózok végnapjai. Nagykároly, 1913. január 19. Három évvel előbb egy mosolygós ur jelentkezett a bécsi burg kapuján, kihallgatásra. Egy óráig tartó kihallgatás után elszántan és sötét arccal távozott a császári rezidenciából -■ Budapest felé. Tele zsebbel és végzetes elhatározással indult az alkotmányos jogaiért küzdő Magyar- ország meghóditására és letörésére. Ez a férfiú Kbuen Héderváry Károly gróf volt. A Bécstől nyert hatalmat és a választási harcra szánt milliókat megérezték a nemzet haragja által száműzött és szétszórt régi szabadelvű párt bujdosó tagjai, megérezték a Kristóffy korszak darabontjai ős rohanva igyekeztek hódolatukat bemutatni és szolgálatukat felajánlani a bécsi küldönc előtt. Elsőknek jelentkeztek Tisza István gróf és Lukács László. De jött utánuk egy sereg hódoló Kubinyi Gézával és Rudnay Bélával. A tengeri kalózok elszánt vakmerőségével indultak el Magyarország politikai és közjogi kifosztására. Az első ütközetben a választói harcban — győztek. A rohamnak, vesztegetésnek és erőszaknak a nemzet ellenállni nem tudott és a politikai kalózok kezükbe kerítették a hatalmat és letörölték a nemzeti ellenállást. A legyőzött, eltiport nemzet sorsára jutottunk. A végső fegyver — a parlamenti obstrukció maradt. Az al- kotmánjms küzdelem ez utolsó fegyvere sikerrel biztatott. E végső küzdelemben már-már megtörve, pusztulva láttuk a kalózhajók félelmetes raját. Ekkor a fekete sereg" vezért ős kormányost változtatott, Tisza a parancsnoki" hidat, Lukács a kormánypadot foglalta el. Kitűzték a kalózok hírhedt zászlóját, a fekete lobogót és az őrjöngő- ket jellemző vakmerőséggel rohanták meg a nemzet alkotmányáért küzdő lelkes csapatot. És 1912. évi jurjus 4-én kezdődött a végzetes harc és szakadatlanul folyik ma is feltartózhatlanul. A kalózok romboló hatalmának eredménye: a szabálytalanul és törvényellenesen megszavazott véderőreform felemelt ujjonclétszámmal, katonai büntető eljárás a magyar nyelv kizárásával, újonc megajánlási jogunk megsemmisítése, vámvédelmünket kijátszó felhatalmazási törvény létesítése, összes polgári szabadságunkat és tulajdonjogunkat veszélyeztető kivételes törvények megalkotása és a képviselőházi darabont őrség felállítása. A nemzeti életnek és önállóságnak, alkotmányos jogaink gyakorlásának teljes megsemmisülését jelenti a kalózuralom e romboló munkája. És a nemzet nagy erejének feltámadását nem láttuk sehol . . . A politikai kalózok elvakult vezére ezen irtózatos rombolás eredményét — a hatalmat biztosítani akarta a végtelenségig. E célból javaslatot tervezett a — választójogról. Ezzel végső csapást akart mérni a vonagló nemzet tettére. És ime csoda történt. Az uj adótörvények által kizsarolni célzott magyar nép elalélt tettébe visszatért az életerő, -- a Tisza-főle választói jog veszedelme pedig villany ütés erejével állította talpra a polgárság millióit. A politikai kalózok arra az erős sziklára, erre a megdöbbentő akadályra nem számítottak. flARDS. Nyolc szekér döcögött végig a köves országúton. Szépen, sorjában haladtak, egymás után, mintha csak valami lakodalmas kíséretet vittek volna. De az ilyes vigalmas alkalmatosságból csak éppen ez a rend, aztán meg a benne ülők kiöltözködött mivolta volt meg, mert csendesen poroszkáltak a lovak, az ostor suhogás és csattogtatás nélkül lóbá- lódzott a nedves ősszi levegőben, a benn ülő népség pedig csendes volt nagyon. A nyolc kocsit megszállott férfi, asszony és gyermek a tót faj letargiájával bámult a messzeségbe, melyet mint valami gyász-feketével bevont rengeteg fal vett körül az őszi sötétségü fenyvesekkel borított sok nagy hegy. Az emberek sírástól kivörösödött szeme csak nézett-nézett maga elé, aszerint, ki hogy ült: előre, jobbra, balra, meg nem háborítva semmitől, mint maguk előtt láttak. Csak éppen az öreg, töpörödött, ráncosképü Marus fordult hátra, vissza-visszatekintgetve a nagy völgy torkolata felé és tekintete keresve kutatta a füstjét annak az elrobogott vasútnak, amely a nyolc kivándorló között az ő I E Janó fiát is vitte a félelmetes, nagy messzeségbe, Amerikába. Távol járhatott már akkor a vonat, még ha a sok domb nem is takarta volna el a láthatárt, akkor sem látszott volna a füstjéből egy bodornyi sem, de azért Marus csak vissza-visszafordult és kereste, kutatta ezt a felhőkbe veszett nyomát az ő Janó fiának és ahogy igy izgett-mozgott, minduntalan megháborgatta nyugodalmas ülésében a vén Kapusztnyákot, aki kicsiny sárga lovaskáit hajtotta. Kapusztnyák a szíik ülésen odább szó- rult a kocsi latorjához, de ahogy szükes helyzetükben itt is csak megháborgatta az öreg asszony nyugtalankodása, végre is rászólt: „Mit mozogsz? ügy se látsz már belőle semmit! — Aztán, hogy ez a néhány sző kizökkentette nagy nyugalmából, megsuhogtatta az ostort lovának nagy, csontos feje fölött, aztán kinőgatta ezt is a csendes poroszkálásból. — Hüó ne! — Aztán meg közéjük is csapott, amire a szekér gyorsabban döccent egynéhányat és a lovacskák feje belenyúlt az előttük haladó kocsiba. — Hiába nézel oda, mondom neked folytatta Kapusztnyák és megrángatta a gyeplőnek szánt madzagot. — Nem látja már biz azt a tiednél jobb szem sem. Messzi járnak már azok . . . Marus nagyot, hosszan sóhajtott, aztán belehajtotta fejét a kötényébe és ahogy nemcsak ő mondogatta magában, hanem a fülével is hallotta, hogy immár nem lát a fiából semmit sem, újból megindult keserves sírásra. — Oh, oh, oh, hogy itt hagyott engem is, a feleségét is, a gyerekeit is, oh . . . Mi lesz már mi velünk ? — És összecsapja feje- fölött kérges kát kezét. A sírása hosszas volt, a szavai elnyújtottak, mintha énekelné: — Oh mi lesz mármivelünk? Istenem, Istenem! A hangja belefogódzott a kocsiban ülők leikébe és odaterelte figyelmüket Marus felé. Zokogása lassanként fölrázta őket letargiájukból és elsőnek az itthagyott feleség, aztán a gyerekeket, majd a többit ragadta el a közös fájdalom, a közülük kiesett ember után való bánat. Most már valamennyi tördelte a kezét, avagy nyújtogatta azt az ég felé. A megindult könyár elragadta valamennyit. A hangos keserűség eljutott az előttük és az utánuk haladó kocsihoz, hulláma átcsapott ide is és a nyolc döcögős kocsi mintha még nehezebben jutna odébb ettől a rászabadult bánattól. 19 liaufel Sámuel IISZIII villanyerőre berendezett intézetében Nagykároly, Kölcsey-utca I« = a róm. kath. templom mellett. = Alapittatott 1902. Telep: Petőfi-ut 59
