Szatmárvármegye, 1911 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-24 / 52. szám

52-ik szám.

bZAl MARVARMEGYE

5-ik oldal

Perenez tanító,- Dr. Kováts J István lelkész, Duszik Lajos lelkész, Dr, Domokos Andor ügyv. és Szilágyi Béla földb.

Az igazgatóválasztmány végül saját kebeléből ismételten Madarassy Dezsőt választotta meg igazgatónak, kinek ismert tevékenysége s önfeláldozó buzgalma szintén biztosítékot nyújt arra, hogy a „Széchenyi Társulat“ az uj nyomokon megindulva, hatalmas, a vármegye határain túl is számot tevő kultúrintézménnyé lesz hazánknak.

Rólunk

München, 1911. december 1.

A véletlen játéka néha érdekes. Olvasom a „Szatmárvármegye“ november 26-án megjelent számának „Egy felebbezésről“ cimü közleményt s ugyan akkor kezembe akad a „Preűssiche Jahrbuck,, múlt havi füzete, amiben Lutz Korodi „Az észszerű nemzeti politika“ címmel Magyarországgal foglalkozik.

A közlemény írója ezeket mondja: ''„Magyarországon egyik fő követelés a hadsereg vezényleti nyelvéből a németet kiküszöbölni, mert ezzel csak növekedik a katonaság harcikészsége. Gróf Andrássyt nem gátolta azért ez a következő nyilatkozat megtételében: „A müveit magyarnak mindenkor hasznára van, ha tud németül. Sajnos, mi nem vagyunk olyan sokan, hogy nyelvünk világ nyelv lehessen. Német nyelvi tudásunknak sok hasznát vehetjük, úgy Magyarország és Ausztria területén belül, mint a monarchia területén kívül. Ez az én megdönthetetlen meggyőződésem és én nem félék az elnémeíesedéstő!.“ Végre is a magyar államférfiaknak el kell fogadniok e vezető szellem véleményét és az elnémetesitéstő! s azon törekvéstől, amit nehány türelmetlen magyar pángermánizmusnak nevez, hogy a magyarsági németség magát politikai nemzetnek tartja, a félelem hiábavaló.“

Nyugat és kelet két erős áramlata a ger- manizmus és a sziávizmus nálunk találkozik s Magyarországon fogják megérni élet-halál harcukat. S minket, akik az egész Európában sokan barát nélkül vagyunk, egy erős gyűrű vesz körül. S ez a gyürii félelmetesen kisebbedik. Nagy igazság van Dr. Kis János azon mondásában: „hogy a magyarnak 1848-ban csak hat

nem mer eljönni, érzi a veszedelmet, de csalódtunk.

Jött és a meleg hangulat jégcsapos hidegségéivé merevedett. Fiilöp bácsi, a történet tanára piros lett, mint a pulyka, az apám zavartan köhögött és bájos unokahugaim ijedten bújtak meg a kájha mellett. A bátyám kínosan feszengett, neki különös oka volt rá, amint a következőkből kitudódott. Cato ugyanis az el nem titkolható káröröm gúnyos mosolyával egyenesen hozzá fordult :

— No urfi, megtanultunk már németül?

Csodálatos kérdés volt, de Cato nem késett a magyarázattal.

— Igen, mert az urfi az estéket mindig a Kelemenék szőke bonnejával tölti. Azzal a kis sápadt macskával, akinek eddig a féf város fiatalságának viszonya volt. Szép fiatalság, gyönyörű erkölcsök!

Azt vártuk, hogy most kínos erkölcsi prédikációk következnek, azonban valami csodálatos történt, amire senki sem számított. Hirtelen fölugrott Fülöp bácsi, a történet tanára és hol krétafehéren, hol rákvörösen döngetni kezdte az asztalt:

— Te mersz erkölcsről beszélni? Aki... aki . . .

Tovább nem tudta folytatni, mert maga is halálra rémült a saját vakmerőségétől. Cato feléje fordult és szúró tekintetét szinte belevájta a megijedt emberbe. Fülöp bácsi most már csak dadogott és artikulátlan hangok hagyták el szederjessé vált ajkait.

— Aki . . . aki . . . — nyögte utolsó erejének maradványával, de tovább nem jutott.

órája volt, de most nem sokára tizenkettő

lesz.“

Magvar nemzetiségünk van megtámadva, az a magyar nemzeti egység, ami alapja, főfeltétele Magyarország politikai szereplésének. A magyar politika csak akkor éri el jelentőségének magasabb fokát, ha nemzeti. Ha ál- álamférfiaink lelkében él a nemzeti gondolat.

Minden oldalról körül vagyunk véve. Ellenségeink száma nagy, akikkel már nem tapintattal, hanem ölyan fegyverekkel kell küz- denünk, mint azok.

A már említett cikk Írója örömmel látja Gróf Zichynek azon rendelkezését, amivel a tanítóképzők tanrendjében kötelezővé teszi a német nyelv tanítását. „Most már német nyelv az egyedül való idegen nyelv, amit magyar nyelven kívül kötelezően tanítanak,“ — irja tovább.

Szerencsétlen közjogi helyzetünk, ami kényszerít bennünket Ausztriával közösségben lenni, magával hozza részben a német nyelv szükségét, de nem az egyedül valóságát. Sok nyelvű állam vagyunk, de még mi a magyart tartjuk kezünkben a hatalmat, a mi nyelvünk a hivatalos nyelv.

A több nemzetségü Német-, Francia-, Angolországban követelnek-e maguknak a nemzetiségek politikai vagy nyelvi függetlenséget ? S vájjon kapnak-e ?

Németország át van hatva az egység gondolatától s minden törekvésük oda irányul, hogy elnyomjon minden követelést, sőt a nyelvük ellen tűzzel, vassal folyik a harc. Germa- nizálásukban van erő.

Különös jelenség, hogy Európa nem veszi észre náluk az erőszakot s nekünk, ahol az 1868. XL1V. t.-c. annyi jogot biztosit számunkra, minden magyarositó törekvést felrónak.

Európában ma nem állhat fenn egy állam sem, amelyik nem nemzeti alapon van szervezve. Nekünk az a legnagyobb bajunk, annak ellenére is, hogy kevesen vagyunk, az az örökös harc, a politikai ellentétek elhalványítják vezető embereinkben a nemzeti gondolatot. Hogy akadnak mindig egyes emberek, akiket elvakit a pártszenvedelem s annak a néhány lelkes magyarnak, akik vagy mint egyesek vagy mint egyesületben tömörültek, igyeEbben a pillanatban mindnyájan úgy éreztük, a tehetetlen düh fojtogató keserűségével, hogy a Cato a nyakunkon marad. Szürke, gyilkos szemei tovább ölik örömeinket, ráül még a koporsónkra is és onnan mondja majd gúnyosan:

— Látjátok ? Én élek és örökké élek és nem menekül előliem senki, még a halálban sem.

Ezt éreztük és égő tüzes szemünket elhomályosította egy-egy könycsepp és dühösek voltunk Fülöp bácsira, aki gyáva volt tehetetlen és úgy hebegett, mint egy rossz diák, amikor csak a lecke elejére készült. Most csönd lett. Irtózatos düh kergette a szivem felé a vért. Vad ösztönök küzködtek bennem és inkább öntudatlanul, mint tudva, beleorditottam a lázas csöndbe:

— A tanítónő ! . . .

Cato megingott és rögtön rá zűrzavaros lárma riadt föl. Láttam, amint egy piszkos, szürkés fehér gombolyag, hasonlatos Cato alakjához, eltűnt az ajtó mögött. És emlé em) hogy harmadnapra ott ült az egész famina az ágyam mellett és beczéztek és ünnepeltek.

Cato pedig elment. Elmesélték, hogy még másnap összecsomagolt mindent és kiköltözött a szőlőjébe. Nagyon alázatos ember lett belőle, félt mindenkitől és úgy beszélt a parasztokkal mintha urak lettek volna. Pedig voltaképen nem történt más, csak meghalt Cato és föltámadt az ember, aki bűnös vagy büntelen, de megértő és nem kritizál, ha hiányzik hozzá az erkölcsi alap.

Kálmán Jenő.

keznek az egységes magyar állam eszméjén minél hathatósabban munkálkodni, munkája ellen fel merik emelni szavukat s legyen bármilyen kicsi is az az ember, akad majd egy másikra, aki a müveit Európát tudósítja.

Arra nem hivatott egyének mondanak rólunk véleményt a külföld előtt s ez az oka annak, hogy az igazsággal homlokegyenest ellenkező vélemények varnak elterjedve rólunk. Nem beszélek én rosszakaratú nemzetiségi tudósítókról, akik szeretik magukat áldozatnak feltüntetni. Pedig a külföld nagyon könnyen hivő, az átlag emberiség, nem beszélne azon néhány kiválóságról, akiknek a szeme messze túl lát a jelen határain.

Minket magyarokat vádolnak, hogy elnyomjuk a nemzetiségeket, jóllehet, olyan fegyvert adtunk a kezükbe, amivel életünk ellen is törhetnek. Németországban egy lengyel tanítót, aki nem az iskolában, hanem az otthonában gyermekeivel beszéi anyanyelvén, a maga költségén helyezik át az ország tiszta német vidékére. Nálunk az 1868. XXXV1I1. és 1879. XVIII. t.-c. alapján a népiskolákban a tanulókat lehetőleg anyanyelvükön tanítják. A nem magyar nyelvű iskolákban a magyar nyelvet csak megfelelő óraszámban kell tanítani. S mi az eredmény ?

Magyarországon a legnagyobb átlag csak a kötelező alsófoku népoktatásban részesül. Különösen a nemzetiségi vidéken. Az iskolában pedig magyar államellenes nevelést kapnak. Ezt bizonyítja Zichy grófnak ez év május havában előterjesztett jelentése. A múlt évben 1907. XXVII. t.-c. alapján, magyar állam ellen való magatartásukért és a magyar nyelv tanításának elhanyagolásáért 148 tanítót vontak fegyelmi vizsgálat alá s közöttük Szatmárvár- megyéből is.

Az ijesztő mértékben megnövekedett dákorománizmusról egy más alkalommal. Most csak a fent említett német folyóirat cikkével kapcsolatban, a magyarországi németekről akarok megemlékezni.

A dinasztia hatalmának súlypontja Magyarország. Határ a germánizmus és a sziávizmus között és ezek most harcban vannak. Most még nem lehet tudni, melyik az erősebb. A dinasztia hatalmi kérdése is az, hogy Magyarország egységes nemzeti állammá legyen, hogy igy ellensúlyozni tudja az összeütköző érdekeket. Ausztriában már túl súlyban vannak a szlávok, Németországban rohamosan terjeszkednek. Az uralkodó ház s a „nagy német érdek“ is azt kivánja, hogy a magyarországi németség velünk együtt válvetve küzdjön a szláv- ság ellen. Hogy a mi magyar németjeink keressék a magyar barátságot, mint volt a — múltban.

A jelen azonban nem ezt mutatja. Mostanában ők is küzdenek ellenünk s ugyan akkor beolvadnak a románok, a tótok közé. Ez pedig az érdekeikkel ellenkezik.

Lutz Korodinak is az a véleménye, hogy „azzal fognak a magyarországi németek maguknak érdemet szerezni s a maguk hasznára dolgozni, ha magyarokkal tartanak.“ A sziávizmus ijesztő terjedése létalapjában támadja meg nem csak a magyarságot, hanem az országunkban élő németséget is. Mert amint a statisztika mutatja számbelileg mindig fogynak s az nem a magyarok számát gyarapítja, hanem a szlávok hatalmát növeli. Nehéz ezen segíteni. Törvény adta jogukkal igyekeznek maguknak tért hódítani s nem sokára ott leszünk, — ez nem rémkép — hogy azt fogják mondani a nemzetiségek, akié a föld, azé a hatalom. (Csak tisztán Erdélyben körülbelül 2.000,000 hold van oláh kezén).

Áldatlan politikai viszonyaink, az örökös hatalmi kérdés, az ellentét a dinasztia és a magyar nép között elvonja politikusaink figyelmét a legégetőbb kérdéstől, a nemzetiségi kérdéstől.

Ezt pedig ez a többség, aki most uralmon van, nem intézheti el. Éhez magyar érzés kell, a magyar nemzeti állam hegemóniáját biztositó választói törvény alapján uralkodó többség. „Mert a mai politikai felfogást hivatali kényszer, „grenzenlose Gastfreűndschafft,“ egyes állások adományozása tudta megteremteni.“ (Lutz Korodi.)

Parlamentárizmusunk a jelen körülmények között egy színjáték. Bécsben megírják a darabot s Magyarországon előadatja a fören-