Szatmárvármegye, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-16 / 42. szám
SZATMARVÁRMEGYE 42-ik szám. 2-ik oldal. tagból álló előkészítő bizottság önzetlen fáradozással, áldozatkészséggel és kitartó munkával megalkotni fog. Hisszük, hogy a Kossuth Lajos 48-iki elveihez, a függetlenségi eszme törvényes és ős forrásához visszatért vármegyei függetlenségi párt egységét nem fogja megzavarni sem személyes gyűlölködés, sem a visszavonás ősi magyar átka. A párt újjászervezésének eszméjével a függetlenségi lobogót újból kibontottuk, a harczi kardot újból kirántottuk és teljes lelkesedéssel és lelkűnkben a győzelem reményével indulunk a küzdelembe a Bécsből kirendelt kormány nemzetrontó politikája ellen! * * * A párt újjászervezését elhatározó közgyűlésről szóló tudósításunk a következő: Luby Géza pártelnök megnyitván a gyűlést ösmertette az elmúlt képviselőválasztások szomorú eredményét, — melynek okát abban látja, hogy a párt nem tudott megküzdeni a kormány erőszakosságával és a vesztegetésekkel. Utal arra, hogy a párt több tagja a múlt héten értekezletet tartott, a hol a párt újjászervezését határozták el és ellene bizalmatlansággal viseltetnek. Védekezik a bizalmatlansági kérdés vádjai ellen. Indokolja Nagy Lászlóval fenállott barátságát és felolvastatja Csaba főispán levelét, melylyel azt véli bizonyítani, hogy őt a kormány a választás alatt hivatalosan nem támogatta. Az elnök megnyitó beszédje után egy ösmeretlen ur állott fel — akiről kisült, hogy könyvelő és a pártnak soha sem volt tagja — és Luby Gézának bizalmat indítványoz és egyben azt indítványozza, hogy dr. Jármy Bélát a párt zárja ki tagjai sorából. Ezen „sugalmazott“ felszólalásra elementáris erővel tört ki a felháborodás és zajos „eláll“ „üljön le“ „kicsoda maga?“ felkiáltással zúgtak rá az ösmeretlen eszközre, akit még erősebb kifejezéssel is illettek. Alig csillapodott a titokzatos politikus merész indítványa nyomán kerekedett zaj, dr. Falussy Árpád emelkedett szólásra. — Néma hallgatója akart lenni — úgymond — a gyűlésnek, mert azt akarta látni, történik-e ma olyan 'irányú törekvés, hogy a párt tettekkel lépjen elő, fog-e igyekezni régi, három és fél éven át njegtartott hatalmát vissza szerezni, e célból tömörülni. Sajnálattal látja azonban, hogy semmi ilyen dolog nem történik, hanem személyes ügyek huza-vonákat visznek bele a párt ügyeibe, ami megbontja az egységet és előbb-utóbb megszünteti a pártot. Nem civakodásra, hanem egységre kellene pedig a pártnak törekednie, hogy ezáltal ismét erőssé tegye a függetlenségi zászlót, amit odafent a vezérek elgyöngitettek. Személyes inzultust célzó indítványokkal aláaknázzák a pártot és örömet szereznek a császári kirendelt munkapártnak. Kizártnak tartja, hogy az imént elhangzott indítvány a gyűlés bármely tagjánál viszhangra találjon, de ha ezt mégis elfogadnák, ő nyomban kilép ebből a pártból, amelyet az indítvány elfogodása esetén nem tart érdemesnek arra, hogy tagja legyen. Az indítvány nyomán keletkezett incidens arra készteti, hogy a párt eddigi vezetésének egész sorozatos hibáit ösmertesse. Megengedi ugyan és minden párttag meg van győződve arról, hogy az elnök mindig jóhiszeműen járt el a párt ügyeiben, de nem lehetett fizikai ideje és nem engedte a távolság, hogy azokkal olyan behatóan foglalkozzék, mint kellett volna. Nem osztja az elnök ama nézetét, hogy az elmúlt képviselőválasztások alkalmából minden intézkedés megtétetett a párt érdekében. Krassón például felléptettek két jelöltet is, akik közül egyik sohasem gondolta, hogy megválaszszák (dr. Pilisy István) rég eljátszotta magát a kerületben. A választások előtt sohasem hívták össze a pártot a jelöltek felállítása céljából, az aranyosmegyesi kerületre senkinek gondja nem volt és a kerületek Nagybánya kivételével, ahol tisztán polgárok lelkesedése mentette meg a zászlót, teljesen elvoltak hanyagolva. Erős szervezkedést, ellenállási képesség céljából való tömörülést nem mutatott a párt, holott a hatalom most uj ember kezébe került. Jól tudom, hogy ez az ember talpig becsületes ember, tudjuk mindnyájan, ösmerem, mert alattam szolgált, de az ő meggyőződéseit felülről dirigálják és ennek értelmében neki össze kell törni a függetlenségi pártot. E célból harc indult meg ellenünk, ki akarják irtani a vármegyénél a függetlenségi tisztviselőket, a függetlenségi bizottsági tagokat s ha ez nem találna erős ellenállásra készen, akkor elbukunk az uj képviselő választásokon is. A párt eddigi működése abban áliott, hogy összejöttek az iparos körben é.; beszámoltak a múlt évi jegyzőkönyvekkel. Ide nem ez kell 1 Élet, vér kell ebbe a pártba, hogy mindig készen, állandó perma- nenciában álljon. A múlt heti értekezleten nem noztak bizalmatlansági határozatot, csak a vezetés iránti elegedetlenséget fejezték ki, amiért Luby Gézát nem éri vád, mert neki ideje nincs a párt vezetésére, indítványozza, hogy a párt mellőzze a személyeskedést, mert az a bomlás csiráját hordja magában és jelentse ki a közgyűlés, hogy semmiféle frakcióhoz nem tartozik, hanem Kossuth Lajos elvei .alapján — Azt mondom én magának — kezdte megint Hanna, jobb lett volna akkor élni. Akkor mikor mindennél szentebb volt a művészet. Ha abban a könnyezetben élhettem volna, akkor nagy lennék évezredek múlva is. Az a vérturó zsarnok nem szelídült meg semmitől csak a szépségektől. Mikor a legbünösebb volt, mikor halálkaszája aratók kezében, akkor sem felejtette el, hogy mindazt szépen csinálja. Ma? Érdemes ma élni? Volt idő mikor még hittem. Mikor akartam, nagyon akartam. Mennyit éltem mig megtanultam többé semmit sem akarni. Nézze meg ezeket az ajkakat. Valamikor festőknek, szobrászoknak ideális mintája. De lezsarolta az élet. Belevájkált a finom vonalakba durva vésőjével. Ma már csak nyikorgó rom vagyok. Nem vágyom többé semmire, nem szeretek senkit. Senkit. Gyűlölöm az anyámat. Nemcsak őt. Minden anyát gyűlölök, akiről tudom, hogy életet szül. Nincs ennél nagyobb vétek. Mondja minek kell az embernek élni? Mit kap cserébe azért, mert parányonkint haldokolja végig az életet? Én nem messziről szemlélődtem, én közelről láttam mindent. Bejártam azt a korhadó, önmagát agyonélő vén Európát és mondhatom, hogy embernek lenni mindenütt a leg- gyalázatosab, ki keil már egyszer veszejteni ezt a fajt. A kis vonat dübörgőit el jobbra tőlünk. Hosszút visított. Füstje messzire nyulott utána és fantasztikus őskori állat képeket árnyalt a fehér hómezöre. LaSsankint kibontakozott előttünk a városnak képe elmosódó körvonalaival. Mintha egy végtelen vászonra, megőrült óriás festő odavitte volna rendszertelen nagy foltokban, forró tűzben zakatoló agyának fantázmágó- rait. Arcunkat marta és fejünket megfajditotta a hideg. A panaszos szavak belehasitottak agyvelőnkbe mint fekete viha’ban a sirályok vészt- jósló sikongása. Körülbelől olyan érzésünk volt mint mikor a koldus mellett csukott kézzel haladunk el, pedig kong még zsebünkben egykét árva vörös fillér. Valamelyik a holdról kezdett beszélni. — Olyan most a hold, mint egy ezüst sajka, amely kék tengerben bájosan ring. Ül benne hófehér karú asszony, nyúlik utána a a sajka pereméről redősen alányuiott szürke fátyola. Karcsú szellemlegény vágtat utána, kecsesen emeli föl arcát és beléje temeti selyem fátyoléba. — Vén filozóf az — pózolt a másik is, — fehérhaju redős arculata. Fejér csendesen ingatva ült felhős trónusán. Nézi ezt a komédiát, amely évezredek óta oly sok előadást megért. Néha van valami uj a prológusban, de a kifejlés, befejezés mindig ugyanaz marad. Nem mosolyogtuk meg ezeket a keresett mesterkélt beszédeket. Fáradtak voltunk és nyugalomra áhítozva értünk a megállóhoz. II. — Izgató talány ez a hegyoldalból kinyúlt palotavirág. Csukott ablakszemei titokzatosan hatnak rank. Mint valami vén varázslónak kacsalábon forgó rejtett vára úgy meredezik ki- haltan mereven az alatta nyüzsgő sokaságra. Titokzatos fény csillan meg ablakában. A kutya- képűre varázsolt Világszép kisasszony menekül szobáról-szobára üldözője elől . . . Valahányszor erre jövök mindig várom, hogy valami rendkívüli történik. Megelevenedik a holt vár, belőle arany- pálcás gyémántforgós diadalmenet. Tündérkisasszonyok hófehér paripákon jönnek tulvilági zenekisérettel. A virágos utakon cifra ruhás apródok aranyiálakat raknak hópehely lábaik alá. Virágról beszélt, amelynek a szirma aranynyal szegett fehér bársony. A levele ropogós husu reménység. A szára szerelmesen nyakán ingó, mint a hattyúnak. Az illata kilehelt tisztaság. Ez a fehér virág mocsárban bűzös ingo- vány. Könyörögve kéri, a mellette haladókat, hogy ültessék porhanyós fekete földbe. De nem hallgatja meg senki. Nem könyörül rajta egy gyöngéd kéz. Az epekedő virág, mikor látja, hogy hiába minden, betegen szomorúan hullatja hófehér szirmait a zöldszinü posványbán. Az alaguton mentünk akkor keresztül. Egymásba kapaszkodtunk a délutáni homályban. Lassan lépdeltünk. Kicsit nyomja mellünket a pompásan alácsepegő talajvíz gőze. Ép igy tompán mint egy halottat kisérő harangszó utolsó elhaló BUÄ«- HAUFEL SAMUEL Kölcsey-uica 1. sz. Alapittatott 1902. 5
