Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
1 Nagykároly, 1909. április 11. Vasárnap. V. évfolyam. 15. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT EGYSZER: VASÁRNAP. ^ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaszínó-uícza 2. sz. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. -—... Kéziratokat nem adunk vissza. : Lapvezér: P a p p Béla országgyűlési kt pviselő. Felelős szerkesztő : Laptuiaidonos : Erdőssy Vilmos. Fráter István. Előfizetési árak : Egész évre .................................... ...................8 korona Félévre .................. ........................ ............. 4 korona : Negyedévre........................................................... 2 korona. —Egyes szám ára 20 fillér, r—r=— A tavasz ünnepe, (e.) Nemcsak az emberek ünnepelnek ma, ünnepel a nagytermészet is. Nemcsak az emberek öltenek ma ünnepi ruhát, hanem a kert, a rét, a mező s az erdő is virágokkal díszített uj ruhákba öltözik. Nemcsak a kőtemplomokban dicséri Isteni a hívők magasztos éneke, hanem a természet nagytemplomában is megcsendül s belevegyül az iilatos légbe a madarak édes danája. Feltámadt halottaiból az emberek Megváltója. Feltámadt halottaiból a mindent ujjjáteremtő, az édes virágiliatos tavasz is, melynek lebelletétői újra éled fű, fa, virág, erdő s mező. Isten kifürkészhetetlen akarata, hogy a természet is, mint egy viruló szép leányka, virágpompában üdvözölje a feltámadás ünnepét. S mindez bizonyára azért van igy, hogy az emberek jézus cselekedeteit s a természet titkait csodálva, — tanuljanak hinni, bízni, tűrni, szenvedni, nélkülözni. Hogy Jézus élete, tettei és szenvedéseiből az emberek hitet, erőt merítsenek az élet nagy küzdelmére. Ez a hit pedig csak magasztosabb, ez az erő csak hatalmasabb lesz, ha a kőtemplomokból a természet nagytemplomába megyünk ki. jöjjetek hát e napon a természet ölébe: a rétre, mezőre, az erdőbe. Hagyjátok otthon a hitvány gőgöt, a gyűlölködést. Vessétek le magatokról mindazt, mi a röghöz, sárhoz köt. Feledjétek el mindazt, ami bánt, am1 fáj, ami keserű. Higyjétek ei, hogy az . önző világtól üldözött szivetek fájó sebére a rét s mező virágai gyógyirt nyújtanak. A virágos rét, a lombos erdő, a nfádarak csicsergő dala megvigasztalják csüggedő sziveteket, megnyugtatják kétségbeesett telketeket, lecsillapítják háborgó kebleteket! Ha az emberek tőre szivetekig ér, menjetek ki a virágos íréire, panaszoljátok el a virágoknak \ szenvedésteiket. Ők nem gúnyolnak, :em nevetnek ki, mint az emberek. : Ha szivetek lázasan ver, miként a vészharang, ha ajkatokra egy árva hang sem jő, csupán csak egy halk sóhajtás, — ők azt is megértik. Ha valami magasztosai, fenségeset akartok tenni, eredjetek ki a zöld erdőbe. Az erdő csöndes magánya, a madarak bűbájos danája megtanít, kioktat benneteket. isten, ki agyatokba gondolatot, szivetekbe érzést adott, gondoskodott enyhítő irról is, ha az emberek tőre megsebez benneteket. Ott van a gyógyír a réten, a mezőn, a hegyek tetején, a völgyek ölén. Ott van a fűben, fában, virágban, madár- dalban, napsugárban. Csak keressétek, feltaláljátok! S ha feltaláltátok, szorítsátok fájó kebletek)e, hogy feledtessék el veletek mindazt, ami fáj, ami bánt, ami keserű. Hogy ne tudjatok gyászról, szenvedésről, küzdelemről, csak hitről, boldogságról, megelégedésről! így aztán a ti éltetek is újjászületett, virágillatos tavasz, igazi husvét lesz! Feltámadt Jézus, feltámadt halottaiból a természet, — feltámadtok egyszer ti is. Üdvözöljétek hát hozsánnával e napot, legyen a hit a ti pajzsotok! Tűrjétek megadással, mit reátok mért a végzet Lássátok, Jézus Isten fia volt, mégis mennyit szenvedett értetek! Kérjétek Istent, küldje el hozzátok szent Fiát, hogy szivetekbe erőt oltson, küzdelemre bátorítson. Örvendezzetek hát a tavasznak, igaz szívvel ünnepeljétek husvét ünnepét, zengjétek az Alleluját! Az első ibolya . . . Itt a tavasz ragyogó napsugara. Bearanyozza az erdőt, mezőt. Száraz avar között a kis ibolya illata, betölti a levegőt. Én lehajlok érte és leszakasztom, Keblemre ? nem; óh nem teszem oda. A távolba szállott most gondolatom ! — „Hozzá“, — hisz ez az első ibolya. Tavasz volt akkor is! Éppen mint most van. A szerelemnek kies tavasza. Ott a szamosparti kis falucskában, Éppen mint most nyitott az ibolya. Együtt sétálva a füzesbe ketten, A jövőről mélán ábrándozva, Óh mily édes álmok ringtak szivünkben, Körülöttünk nyitott az ibolya. Ö lehajolt és ibolyákat szedett, Kicsi kezével csokorra köté. És igy szollá: im fogad tőllem eztet Bizonyságul hogy . . . s keblemre tüzé. Én átöleltem, csókkal halmozám el, Picipiros mézédes ajakát, És igy szólék: e napot ne feledd el, E csókot és ez első ibolyát! Óh azóta nagyon sok tavasz múlt el! De én még sein feledtem el soha. Most elibem tárja varázs erővel A szép múltat, ez első ibolya. Ott képzelem magamat a füzesbe ! Fülembe cseng a bájos lány szava; Óh ne hadd eltűnni a tündér múltat Te kis virág! Te első ibolya! Kölcsey Béla. Groteszk. Kovács János az uzsonnái kávéjához készülődött, amelyet a szerkesztőségi szolga a kávéházból hozott föl a számára, amikor egy társa odasugta neki: — Te, egy elegáns hölgy keres. — Vezesd be, kérlek, a társalgóba — — kérte kollegáját Kovács — amig én magainra huzom a jobbik kabátomat. Levetette a „munka-kabátját“, hogy helyébe fölvegye a rendes, utcai szakkóját. Kovács a szórakozott, kissé lompos emberek közé tartozott és nem vette észre, hogy öt év alatt micsoda változás esett azon a titokzatos viszonyon, amely munkakabátja és szakkója közt volt. A szakkó, amelyet mindig hordott, el- vánnyadt, a munka-kabát ellenben, amelyben csak a szerkesztőségben robotolt, meglehetősen ép maradt, sőt szépségével már túlszárnyalta a másikat. Kovácsban mindig megvolt ez a nemtörődömség az élet dolgaival szemben. Nézeteihez, elveihez makacsul ragaszkodott azzal a megható, hősies naivitással, amelyet maholnap igazán már csak szerkesztőségi műhelyekben lehet föltalálni, ahol telefoncsilingelés és életzaj közepeit álmodozik egy-két hajótöröttje a szép álmoknak. Úgy volt ő az élettel, amellyel minden nap szembe kellett néznie, mint mi vagyunk azokkal, akikkel napról-napra találkozunk : nem vesszük észre arcukon a változást . . . A társalgóban már várt rá az elegáns hölgy, aki kissé le volt fátyolozva. — Pintér Arvéd, nemde ? — kérdezte a nő. — Igen, az vagyok— felelte Kovács János. És nem hazudott, mert ez volt az irói álneve. A hölgy kissé föllebbentette a fátyolát: — Nem ismer meg? — kérdezte. Kovács János habozott. — Balogh Éva vagyok, — mutatkozott be a nő. Kovács meghajolt. — Bocsánat, hogy nem emlékeztem. — De most már eszébe jutottam ? — kérdezte Balogh Éva. — Roppant ismerős nagysád . . . nagyságos asszonyom arca . . . — Igen, asszony vagyok — szólt közbe a nő. — De ön már nem emlékszik rám. Ez rut hálátlanság. Törje csak kissé a fejét . . .
