Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 15-ik szám. Az uj ipartörvény tervezetét megvitató értekezlet folyó hó 19-én folytatja tovább szaktanácskozását. Az egész ország nagy érdeklődéssel kiséri ezeket a tanácskozásokat. Az iparos.körök remélik, hogy e törvényt még ez évben letárgyalja a t. ház. Ez kívánatos is volna, mert hiszen az iparosok már csaknem egy negyed század óta sürgetik az ipartörvény revízióját. Az előmunkálatok, tanulmányozások már tiz év óta folynak is, de ankét elé csak most került a törvénytervezet. Általános vélemény, hogy az uj ipartörvény tervezete igen komoly és értékes munka. E szerint több uj intézmény, mint pl. a mestervizsgáló szervezet, munkaközvetítés, a sztrájkbiráskodás s ipari bíráskodás uj alapokra lesz fektetve. Munkáskamarák felállítása is tervbe van véve. Kossuth a törvényhatósági utakért. Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter rendszeresítette a törvényhatósági utaknál az állami támogatást. Mindenekelőtt azon törvényhatóságok útjait és hídjait építik ki, melyek leginkább el voltak hanyagolva. Ilyképen remélhető, hogy 10—12 év alatt ezen elhanyagolt megyéknek utjai és hidjai is kiépülnek. A haza érdeke. Irta: Nagy Emil országgyűlési képviselő. Küzdünk a létért, napjaink munkában telnek el. Alig van arra időnk, hogy néha-néha felemeljük szemünket a mindenség magasabb szférája felé s kibontakozva a napi küzdelem bajaiból, lelkünket a fajszeretet magasabb eszményében megfürösszük. Nemcsak egyesekre áll ez, hanem egész nemzetekre is s a husvét szent ünnepén egyenként és összességünkben vessünk hát egy pillantást nemzetünk jövőjébe, kibontakozván egynéhány órára a hétköznapiság levegőjéből. Nemzetünk jövője a függetlenség gondolatával úgy összenőtt, hogy azt anélkül lelkünk már el sem tudja képzelni, mint ahogy az élő fát nem tudjuk elképzelni a benne keringő életnedv nélkül. Haszontalan hiú törekvés azt hinni, hogy ennek a nagy eszmének a mellőzésével Magyarországon valaha á jövőben alkotmányos politikát lehet űzni. Nem alkotmányos politikára pedig csak lelkisismeretlen, botor stréber vállalkozhatik. Ennek a két irányú kétségtelen igazságnak a megállapítása mellett tisztába kell Volt egyszer egy nyúlánk termetű, gesztenyebarna hajú leány, akinek kék szeme valóságos tavaszi igézet volt, de akit lelke és egyénisége ellenére férjhez kényszeritettek. Ekkor hirtelen elborult a szeme és azóta mint felhőből csak könnyek omoltak belőle. De ön, Pintér Arvéd egy napon megjelent előtte és igy szólt hozzá: „Balogh nva! A szív a legszegényebb, a leg- üldözöttebb és a legkegyetlenebb zsarnok. Ezerszeresen visszaveszi a vámon azt, amit elveszített a réven. Nem menekül meg előle senki. Balogh Éva, vigyázz magadra!“ Kovács János a szerző szerénységével mosolygott: — Igazán roppant kedves, hogy nagyságos asszonyom ilyen pontosan emlékszik egy szerény mondásomra, amelyet egyik régi tárcámban alkalmaztam. — Én ne emlékezzem ? — mondta az asszony. — Hiszen én vagyok Balogh Éva. Kovács végignézett rajta és látta, hogy a termete nyúlánk, a haja gesztenyebarna a szeme szomorú és szelíd, mint az esőre hajló tavaszi ég. — Nagyságos asszonyomat csakugyan Balogh Évának hívják? Érdekes véletlen. Az asszony is végignézett rajta: — Másmilyennek képzeltem önt — szólt Kovácshoz. — Magasabbnak, karcsúbbnak, feketébbnek, zordabbnak. Ehelyett egy középtermetű, körszakállu, kissé embonpointes ur áll előttem ... De ön honnan ismer engem annyira? Hogyan emlékszik a hajam színére, legkisebb árnyalatára, a szemem nézésére, mozdulataim egyéni sajátságaira és hogyan veszi észre lelkem legkisebb rezdülését is ? Magának már kellett találkoznia velem valahol, valamikor. Mondja meg, hogyan és mikor? Kovács zavartan mosolygott és adós maradt a felelettel. — Szerelmes volt belém, tudtomon kívül? — faggatta a hölgy. jönnünk azonban azzal is, hogy az ország függetlenségének kivívása tulajdonképen nem lehet parlamenti programm, hanem ez a nemzeti erőmérkőzés egyetemes kérdésé. A parlamenti programm az olyan programm, amelynek a megvalósulása a többség kialakulásával magától értetődik. Ha egy ellenzéki pártnak adó-, birtok-, politikai-, törvénykezési-, szociális s egyébb kérdésekben prog- rammja van s többségre jut, önként értetődik, hogy programmját meg is tudja valósítani. A függetlenségi pártnak az volt a hiányossága sok évtizedeken át, hogy ilyen megvalósítható programmja ha volt is papiroson, de a parlamenti élet küzdő porondján és a választókkal való szellemi érintkezés mezején alig érvényesült. Minden domináló s úgyszólván minden más eszmei irány kizáró érvénynyel uralkodott az önálló magyar hadsereg s a gazdasági függetlenség, valamint a personál unió ideáljának a hirdetése. Ezt én egy kerek gyakorlati programm szempontjából hiányosságnak mondom, de azért értem, hogy ennek igy kellett lennie. Mert sok évtizeden át olyan párt uralkodott az országban és az országon, amelyik a nemzeti függetlenség eme nagy alapvető tételeit egyenesen és kategorikusan nem akarta, hanem azt a képtelen elméletet vallotta a magáénak, hogy ez az ország csak a gazdasági függésben lehet boldog és megelégedett s ezen szerencsétlen elmélet támogatására a hihetetlenül hatalmas kortes apparátus és a millió és millió forintok ereje vitetett harcba. Nagyon természetes és magától értetődő dolog volt tehát, hogy ennek a szerencsétlen, káros irányzatnak a megtörésére valami finom külömböztető politikai szisztémával nem lehetett harcba menni, hanem a lemondás nyugalmat hirdető mérgével szemben csak a nemzeti függetlenség nagy kérdéseinek mennél erősebb kiszinezése vezethetett célhoz, amivel kapcsolatban meg kell állapítani azt a történeti igazságot, hogy a függetlenségi pártot ebben a küzdelemben a legteljesebb önzetlenség vezette, mert igazán nem óhajtották a kormány hatalmát, sőt ennek átvételére nem is gondoltak. Mégis egyszer " csak váratlanul leomlott a régi bálvány s a függetlenségi párt akarata ellenére többségre jutott s a győzelem örömmámorában azt hitte a legtöbb ember, hogy — Talán álmaimban találkoztam önnel, — felelte Kovács és körülnézett, hogy nem hallgatja-e ki senki ezt a furcsa párbeszédet. — Ön nem is tudja, hogy milyen hatással volt ön reám — folytatta a hölgy. — Elolvastam minden sorát, minden betűjét, amit a nevével vagy sok álneve közül valamelyikkel jegyzett. Mindig újra és újra visszatért ön reám. Mindig hallottam komoly, vésztjósló szavát: „Balogh Éva! vigyázz magadra!“ Nem tudtam menekülni e szózat elől. Üldözött egész nap, egész éjjel. Végre leszámoltam magammal. Szót fogadtam önnek. Elváltam az uramtól. Felindultan, remegő kézzel nyúlt a reti- küljébe és kihúzott belőle néhány aktaszerüen összehajtott papiros ivet, hogy átadja Kovácsnak. Kovács hol az asszonyra nézett, hol az aktákra. Ő felsége a király nevében mind a három bírói fórum, amely házassági ügyekben illetékes, egyformán úgy döntött, hogy Balogh Évét elválasztják férjétől, Udenusz Kázmértól. Kovács forgatni kezdte a papiroslapokat, amelyek szemmel láthatóan remegtek a kezében. Sápadt lett, a homlokán verejték-gyöngyök ütköztek és kinos aggodalom, bűntudat szállt a szivére. — Igazán nem értem — dadogott. — Valami csodálatos véletlen játszott itt rut szerepet. Én igazán nem süthettem, hogy akad az országban egy Balogh Éva, aki nevére, külsejére és sorsára nézve teljesen hasonlít egy novellám hősnőjéhez. Igaz, hogy Balogh Éva sok lehet ebben az országban, gesztenyebarna haj és kék szem is akad bőven, sőt asszony, akit akarata ellenére kényszeritettek az urához, még több. De, hogy önben, nagyságos asszonyom, mindez egyesüljön, ez igazán meglepő véletlen. — Több, mint véletlen, — mondta az asszony. — Ez a sors ujjmutatása. Én megfogadtam az ön tanácsát és elváltam a férjemtől. Most pedig azért vagyok itt, hogy Ígéretének most már a programm megvalósulásának mi sem állhatja útját. — A helyzet logikájának eme téves félreismerése lön azután annak a kedvezetlenségnek a csirája, ami a közvélemény széles rétegeiben minden kétséget kizárólag észlelhető, amennyiben a legtöbben nem vették észre, hogy tulajdonképen amit a függetlenségi párt évtizedeken át hirdetett, az nem egy uralomra törekvő pártnak parlamenti programmja volt, hanem csak hazafias igyekezet, amellyel a függetlenségi párt a nemzeti függetlenség ideálját a szabadelvű sírásók ellen megakarta menteni. Ilyen párt jutván többségre, első dolog lett volna az ország összes tisztességes elemeit a nemzeti függetlenség ideáljának megnyerni s azután meg kellett volna alkotni azt a gyakorlati munkaprogrammot, a melyet a többség, szakítva a régi tanokkal, a függetlenség ideálja felé indulva valóságban megalkotni akar. Meg kellett volna magyarázni az országnak, hogy ezen függetlenségi ideálok hirdetése alapján való többségre jutás legjobb esetben is csak építési engedélyt jelent, de nem jelent még kész épületet, hanem ezt még azután kell megépíteni, nem párttörekvésen, hanem nemzeti közmunka alapján rettenetes kitartással. Szóval meg kellett volna magyarázni, hogy a függetlenségi párt legjobb esetben is csak az építési engedély megadását harcolhatta ki, de a függetlenségi ház megépítéséhez már jöjjön segíteni mindenki, aki magyar s ne restelkedjék amiatt, hogy előbb más nézeten volt. Most hát nincs más hátra, mint megszüntetni az átmeneti állapotot a vállalt kötelezettségünk megoldásával, természetesen addig is mindent elkövetve, hogy a függetlenség nagy célja felé néhány nagy lépéssel előre menjen. Azután minél hamarabb ki kell menni a választók elé teljes őszinteséget vivén hozzájuk. Ez nagy dolog s ebben a harcban össze kell tartani minden jó magyarnak. Meg kell csinálni a nagy negyvennyolcas pártot, jöjjön be oda minden jó magyar. De ez a párt azután legyen azzal tisztában, hogy a gyakorlati munka talaján a függetlenségi eszme nem jelszó többé, amelyet vagy hirdetek, vagy nem csinálok meg, hanem széles szemhatáru kül- és belpolitikai munkaprogrammal menjünk neki a gyakorlati haladás mezején annak az útnak, amelynek végén a maga tisztaságában emelkedik a mi szentséges nagy eszménk: a függetlenség! beváltására emlékeztessem. Ön azt mondta, hogy meg fogja mutatni az igaz utat, amelyen ezentúl haladnom kell. Kovács elgondolkozott és szólt: — Nagyságos asszonyom, ami tőlem telhetik, azt én megteszem. De legyünk már egyszer tisztában vele, hogy ön nagyon rosszul tette, hogy elvált a férjétől. — De hiszen ön adta a tanácsot! — lázadt föl az asszony. — Kedves nagyságos asszonyom — védekezett Kovács — én egyszerűen novellákat irok, mert ebből élek, de eszem ágában sem volt, hogy velük irányítsam az emberek sorsát. Az írónak az ötlet, a fordulat kedvéért néha eszébe jut olyan igazság is, amit huszonnégy órával később már nem vallana. Nagyságos asszonyom túlságosan komolyan vette azt a fatális hasonlatosságot, holott nekem nem volt más célom, minthogy Írásommal mulattassak néhány embert és fölvegyem ezért a szokásos honoráriumot. Az én felelősségem tovább nem terjed. — így beszél ön, Pintér Arvéd? — ször- nyüködött az asszony és haragtól szikrázott a szeme. — Hiszen akkor önnek minden sora hazugság! — Úgy van, nagyságos asszonyom — szólt Kovács — engem azért fizetnek, hogy mennél szebben hazudjam. Az élet ? az igazság? a valóság? Mit tudjuk mi, hogy mi az! Sem én, sem nagyságos asszonyom, sem senki a világon nem tudja, hogy mi a valóság. Elbizakodottság és gőg volna, ha azt mondanám, hogy ismerem az életet és az igazságot. Kegyetlenség és nagyképűség volna, ha embereknek tanácsokat adnék olyan dologban, amit magam sem ismerek. — Mégis hogyan ismer engem annyira? — kérdezte az asszony — hogyan tudott any- nyira a lelkem mélyére látni ? hogyan tudta annyira befolyásolni az életemet ?
