Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-02-07 / 6. szám
4-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE 6. szám. A 4-ik szám volt az estély fővonzó, mint mondani szokás, sláger-száma. Somossy Mik- lósné, kiváló, jól ismert írónőnk a „Quo Vadis“ egyes részleteit dramatizálta s mutatta be. Előbb rövid kivonatban, mindazonáltal könnyen megérthetően ismertette a lengyel iró világhírű művét. A felvonások közötti időt is arra használta fel, hogy a dramatizált részek közötti összefüggést a közönségnek megmagyarázza. Virágos nyelven megirt, költői lendülettel előadott érdekes felolvasása a közönség figyelmét mindvégig lekötötte. Élénk tetszést keltett a dramatizált jelenetek bemutatása is. A szereplő nők és férfiak teljes erejüket vitték a harcba, hogy a mű sikerét biztositsák. Különösen kiváló gonddal alakította szerepét a darab két főszemélyesitője: Janitzky Irma és Tremba Márton. Határozottan átgondolt, művészi alakítást nyújtottak. Janitzky Irma újra bebizonyította, mennyi tragikai erő van benne. A böríönjelenésben felülmúlta önmagát. Az ő művészete nem szorul dicséretre, a legmagasabb kívánalmakat is kielégíti az. Tóth Ilonka, Irsik Mici, Kerekes Erzsiké elragadok voltak. Megnyerő megjelenésük, szuggesztiv kedvességük, átgondolt szép játékuk minden várakozást kielégített. A férfiak is mind szépen játszották meg szerepeiket. Hatásos volt az utolsó felvonást befejező élőkép. A szinielőadás után ismét Koller tanár lépett a színpadra s gyönyörködtette élvezetes, mesteri hegedüjátékával a közönséget. Igen jó volt Szabó István monológja is. Mély érzés, temperamentum, érthető beszéd, igen jó előadó-képesség jellemzik ezt a fiatalembert. A kedves, szórakoztató estét a dalkör szép éneke zárta be. Sajnos, a közönség már türelmetlen volt, sokan távozni készültek. Ez azonban a mi derék dalárainkat — nagyon helyesen — nem alterálta. Szépen, — bátran mondhatjuk — igen szépen, precízen énekelték el mesterük, Vitek karnagy vezetésével — Szentirmay „Szivhullámok“ cimü dalegyvelegét.-yÁ avasi járási székhelykérdés. Az avasi járási székhelykérdés még mindék kisért. Avasfelsőfalu közönsége akkor, a midőn a vármegye közgyűlése elhatározta, hogy Avasfelsöfaluban szeretné elhelyezni a rendszeresítendő járás székhelyét, teljesen elzárkózott attól, hogy a székhelykérdés legfontosabb feltételeiről : a hivatalos helyiségek és tisztviselői lakások épitéséni gondoskodjék. Sőt kifejezetten kijelentette, elhárít magáról minden felelősséget, kötelességet. Avasujváros viszont hajlandónak mutatkozott a szükséges épületeket október elsejére teljesen felépittetni s használható állapotban rendeltetésüknek átadni. Akkor, a mikor a belügyminiszter Avas- újváros mellett döntött, Avasfelsőfalu belátva hibáját, mindent megmozgatott, hogy a már eldöntött kérdést lehetőleg újra tárgyalás alá vétesse s a székhely elhelyezését saját javára döntse el. E célból á belügyminiszterhez kérvényt nyújtottak be, a múlt hó 27-én tartott képviselőtestületi ülés pedig határozatilag kimondotta, hogy a község hajlandó az áltamepitészeti hivatal által készítendő terv szerint a szolgabirói hivatal és a tisztviselők lakásai céljára szükséges épületeket felépittetni s azokat a megállapított lakbérért bérbeadni. A belügyminiszter Avasfelsőfalu közönségének ez ügyben semmiféle Ígéretet nem tett. Kérvényüket szabályszerű tárgyalás végett le- küldte a vármegye közönségének. Bonyolítja a helyzetet az, hogy most meg az Avasujvárosiak nem tudnak vagy nem akarnak annak idején kilátásba helyezett kötelezettségüknek megfelelni. Minthogy pedig a vármegye vezetőségének elsősorban az a kötelessége, hogy a szolgabirói hivatal s a tisztviselői kar részére akár egyik, akár a másik községben megfelelő lakást biztosítson, ennélfogva a most meginduló tárgyalások folyamán igen könnyen megtörténhet, hogy amennyiben Avasujváros kellő garan- tia meüett a szükséges helyiségeket nem biztosítja, azoknak október elsejére valóban átadására magát nem kötelezi, e nagy versengésben Avasfelsőfalu javára dől el a kocka. Ez ügyben különben a legközelebbi vármegyei közgyűlés dönt végérvényesen. E döntés természetesen a fönti feltételek megadásától vagy meg nem adásától függ. Az igazi verseny tehát valójában most indul meg Avasujváros és Avasfelsőfalu között. Tisztán áldozatkészségüktől függ, melyik lesz a győztes, vagy vesztes. szatmTbvIrmegyI Előfizetési ár: Egy évre . Félévre Negyedévre Egy hóra . 8 kor. — fill 4 kor. — fill 2 kor. — fill — kor. 70 fül A tanítók otthona. Küldöttség a minisztereknél. Megemlékeztünk már arról, hogy a Szat- márvárniegyei Általános Tanítóegyesület küldöttsége dr. Falussy Árpád főispán vezetése alatt múlt hó 30-án tisztelgett gróf Apponyi Albert vallás és közoktatásügyi miniszternél, Darányi Ignác földmivelésügyi miniszternél, Tóth János államtitkárnál és Halász Ferencz min. tanácsosnál. A küldöttség kérését mind a négy állam- férfiú előtt dr. Falussy Árpád főispán tolmácsolta. Gróf Apponyit arra kérte a küldöttség nevében főispánunk, hogy tekintettel Szaímár- vármegye tanítóságának sokoldalú érdemeire s hogy a vidéki tanítóknak — legyenek azok akár államiak, akár felekezetiek — nagy áldozatukba kerül, mig gyermekeik a középiskolát elvégezhetik, legyen a vármegyei tanítóság segítségére, hogy Szatmáron internátust építhessenek s tarthassanak fönn. E célra 2000 korona évi segélyt, egy állami tanítónak internátusi gondnokká való kinevezését, nagyobb kölcsönt s többrendbeli apróbb támogatást kért a tanítóság a minisztertől. Gróf Apponyi válaszában örömének adott kifejezést, hogy Szatmárvármegye tanítóságának ezen igazán üdvös mozgalmát célhoz segítheti. Tőle telhetőleg szívesen tesz meg mindent ez ügy érdekében, mert azt látja, hogy Szatmárvármegye tanitókara azokat az intentió- kat, melyeket ő a tanítóság jól felfogott érdekében megvalósítani akar, megértette s méltányolni tudja. Kijelentette, hogy 1910-től kezdve a kért 2003 K államsegélyt fölveszi tárcája budgetjébe s gondoskodik arról is, hogy ha csak lehet, a kért kölcsön is rendelkezésére álljon a tanítók egyesületének. Gróf Apponyi hosszasan tanácskozott dr. Falussy főispánnal, kinek személyesen és külön is megígérte e nemes ügy támogatását. Sőt kifejezetten hangoztatta, hogy nagy örömére szolgál a tanítóság ezen mozgalma, mert ez is egyik jele annak, hogy Szatmárvármegye tanítósága vallás és fajkülönbség nélkül a magyar állameszme kiépítésén munkálkodik. A kihallgatás után ugyanily értelemben, a legteljesebb támogatását Ígérte meg Tóth János államtitkár is. Innen Darányi Ignác földmivelésügyi miniszterhez vezette főispánunk a küldöttséget. Darányi hangoztatta beszédében, hogy bár ez az ügy a kultuszminiszteri tárcához tartozik, mindazonáltal a főispán által előadott indokok „Délcegen miként a pálma, Hol előre, hol bokázva ...“ Én ugyan pálmát még nem láttam bo- ká ni. No de minderv. A költő mondja, Így el kell hogy higyjük. Ők sok olyat látnak, éreznek, tudnak, mi más gyarló halandó előtt örök titok marad. Vájjon visszatérnek-e még egyszer a magyar báltermekbe ezek a deli, régi magyar táncok ? Bizony ez csak rajtunk múlik. Most a boszton, az édes, a kedves, a bájos boszton uralkodik a tánctermekben. Már a csárdást is kiszorítja nemsokára. A keringő andalító zenéje édes sejtelmekkel, izgató vágyakkal tölti el a táncosok szivét, lelkét, egész énjét, a mint lágyan surrannak végig a sima parketten. A keringőnek, mint táncnak uralma lejárt, édes gyermeke, a diadalmas boszton úrrá lett felette. A bájos, a könnyed boszton, tele rithmussal, édes varázszsal, hol minden mozdulat egy gondolat, melyet ketten gondolnak egyszerre: a nő s a férfi. Mint mondám s mint tudni méltóztatnak a boszton kultusz erősen hódit. Sőt vannak a kik a csárdásra is bosztont lejtenek. Ezek a boszton őrültjei. Ne tessék ezen mosolyogni, ez igy van. Azért higyjék el nekem azt is, hogy el fog a keserűség, ha látom, hogy a mi derék ifjaink, a jó magyar fiuk milyen buzgó kitartással táncolják a csárdás tüzes magyar dallamára — a német bosztont. Mintha csak kétfejű sast látnék a magyar trikolóron, avagy köcsögkalapot a zsinóros atilla mellett. Fránya divat ez. Megcsúfolása nemzeti tradíciónknak, mely a csárdás képében még sértetlenül maradt reánk a régi jó időkből. Pedig ugye milyen kevés ilyen tradíciónk maradt fenn. Ezeket a tradíciókat elsősorban azok a magyar ifjak teszik tönkre, kik hirdetik a tulipánt, Kossuth serleget avatnak s esküdöznek: ilyen-olyan jó magyarok. No hát tisztelem ezeket a honmentő urficskákat. De bocsánat, csaknem elkezdtem politizálni, pedig a bálról zeng nótám. Igaz, ez sem lett volna olyan égbekiáltó nagy baj, mert hiszen ma már a bálokban is erősen politizálnak. Ugyan hol nem politizálnak ? Ma nincs élet politika nélkül. Ha két ember összekerül . . . . No mit mondtam ? . . . Nem is kell kettő csak egy, tanúim önök, a bálról beszélek s nem állom meg, hogy ne politizáljak. De ácsi! . . . Hol is hagytam csak el ? . . . Igaz, a boszton-csárdás, vagy a csárdás-bosz- tonnál. A bosztonról eleget beszéltem már, hadd mondjam el hát mondőkámat a szegény demokratikus, talán legdemokratikusabb csárdásról. A csárdásban az egyéniség határozottan érvényesül, s ez különösen a soupée csárdásban bontakozik ki teljesen. A hány ember, annyiféleképen táncolja. Van, aki egyik lábáról a másikra nehezedik s már azt hiszi, csárdást táncol. Ebben az édes hiszemben van az is, a ki a pantallóját rezgeti s azt kurjongatja hozzá: Soh’se halunk meg! Szeretném ezeket az urakat abban az elkövetkező nagy órában figyelmeztetni, hogy ugye mégis csak meghalunk. Némelyek dervis módra forogva járják a csárdást, másoknak Kinizsi az ideáljuk, olyanokat rúgnak a parketten, majd szétreped a lakktopánjuk. Nem tehetek róla, de ilyenkor önkéntelenül eszembe jut, milyen jó lenne ezeket az urakat szőllö és káposzta taposásra szerződtetni Nem lehetne gyors és alapos munkájukat eléggé megfizetni. Ne feledjük el a jó percelistákat, a zsebkendő lovagokat sem. Ezek is nagy vitézek, de csárdást táncolni azért még sem tudnak. Méltó társaik, a kik a parkettel paroláznak. És most hölgyeim s uraim mit szólijak a jó öreg négyesről ? A négyes voltaképen nem is tánc. Jelentőségét csak számozásától nyerte. Pihenésre való. Okos ember találta ki. Ellenben buta fráter volt, aki a 11. négyest a szerelmesek táncának nevezte el. Előre sétálnak, hátra sétálnak, hol balra, hol'jobbra mennek, megfordulnak, — hol itt a szerelem ? . . . A négyesnek élénkséget csak a vizavi-keresés ád, egyébbként kár annyit sétálni, hogy az ember egy kis csárdáshoz, újabban bosztonhoz érjen. * A ruhatárnál kezdődik, ott is végződik a bál. A ruhatár a kezdet s a vég, ami közte van, az a bál. A ruhatárban felveszi az ember felsőkabátját, leveti álarcát. A mosolygó férfiakból gondterhes apák, a kacagó asszonyokból számitó mamák, a táncos tündérekkől álmos, unalmas leányok, a gavallérokból részeg fráterek lesznek. Magam is fejembe nyomom a ruhatárban saját uj kalapom helyett ott feledett idegen ócska föveget, hazafelé bandukolva azon gondolkozom, miért viszik el tévedésből mindég a jót s hagyják ott a rosszat?
