Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-04-11 / 15. szám
15-ik szám. SZATMÁRVÁRMEGYE 3-ik oldal. városi tramvayt egészen a szőllő kapujáig szeretnék kivezetni. Végül a merészebbek a nagypiactér egy részét is combinátióba hozták. Mi nem tagadjuk, hogy ez utóbbi terv talán a leghelyesebb lenne, mert a piactérről a mezőgazdasági terményeket szállító szekerek forgalmát a városon kívül fekvő részre lehetne elterelni. Igazság szerint igen jól megfontolt egészségügyi, köz- tisztasági okokból a piacot már rég el kellett volna onnan helyezni. Nem volna szabad tűrni, hogy az egész vidék szennye, fertőző bacillusai a város kellő közepébe hordassanak be. Mindezen combinátiókat mi ezúttal bírálat tárgyává nem tesszük. Csak örömmel consta- táljuk, hogy ma egy heti cikkünk felrázta nemcsak az érdekelt tisztviselőket, de a város polgárait is. Hogy hol legyen tisztviselőtelep, azt az e célra alakult bizottság alapos megfontolások és tárgyalások után állapítja meg. Mint jő forrásból értesülünk, első helyen a fürészgyárat jelölték ki. E területért négyszögölenként 4 koronát, vagyis holdanként 6200 koronát kér a gróf Károlyi család. Mi azt hisszük, hogy a grófi család is érezni fogja a tisztviselőtelep rendkívüli fontosságát, a mely nemcsak Nagykároly városát emeli a nagyobb, szebb, forgalmasabb és értékesebb városok sorai közzé, de közvetlenül hasznot nyújt a grófi uradalomnak is, mely élelmiszer termékeinek egy részét e város falai között értékesítheti. Meg vagyunk róla győződve, hogy előnyös árajánlattal szívesen nyújt alkalmat arra, hogy a tisztviselők Nagykároly város területén megfelelő otthont és hajlékot teremthessenek. A sikerhez azonban első sorban az szükséges, hogy a város vezetősége ne aludja el ezt a kérdést, hanem a város továbbfejlődésének szemmel tartása mellett igyekezzék a tisztviselői karral egyetértőleg mielőbb kezébe ragadni ez ügyet. Még pedig addig, mig a csak egy évre meghosszabbított pénzügyigazgaíósági székhelykérdés le nem jár s elő nem áll a minden áldozatra kész Szatmár azzal az ideával, hogy ő nemcsak pénzügyigazgatósági épületet ád, de a tisztviselők lakbérilletménye ellenében szívesen épiti fel a Szamos mentén a tisztviselő- telepet is. Nagykároly vár.os hatóságának tehát nagyon is érdekében áll, hogy a tisztviselőtelep kérdését mielőbb dűlőre juttassa, mert hiszen a mostani tarthatatlan állapotokért a felelőség egy része úgy is őt terheli. —rd. A Kölcsey-Egyesület igazgatóválasztmányi ülése. A nagykárolyi Kölcsey-Egyesület igazgatóválasztmánya ma egy hete dr. Falussy Árpád elnöklete alatt ülést tartott. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után a február 21-én és ápril 1-én tartott estélyek jövedelméről számolt be a pénzíárnok. A februári estélyen a bevétel 743 K 20 f, a kiadás 427 K 90 f; igy a tisztajövedelem 315 K 30 f volt, melynek 50 %-a a tennisz-társaságot illeti. Az áprilisi estély bevétele 431 K 10 f, kiadás 251 K 90 f, igy a tiszta jövedelem 179 K 20 f volt. Ebből lŐ°/o-ot az egyesület kapott, a fennmaradó összeget 161 K 20 f a Jó;sef főherceg tüdőbetegek szanatóriumának küldték el. Ezután az 1908. évi zárszámadást vizsgálták felül; e szerint az egyesületnek 230 korona tiszta jövedelme volt. Majd az 1909. évi költség- vetést állították össze. Az egyesületnek a Hitelbankban 1918. K 89 f a betétje. Elfogadták Csipkés Károlynak sokoldalú elfoglaltsága miatt a pénztárnoki állásról való lemondását és a választásig is Lukács Mihályt kérték fel ez állás betöltésére, ki már hetek óta pontosan vezeti a pénztárnoki teendőket. Elhatározták, hogy a folyó évi közgyűlést folyó hó 18-án tartja meg az egyesület. A közgyűlés programmját lapunk hírrovatában közöljük. Végül többrendbeli egyleti ügyet intéztek el. Az ügyészt felhatalmazták, hogy a hátralékokat a tagoktól hajtsa be. Elhatározták, hogy fokozni fogják a taggyüjiésí, a nyár folyamán pedig Erdőd, Nagybánya, Felsőbánya, Mátészalka s Csengerbe kirándulást rendeznek s nevezett helyeken műkedvelői előadást tartanak. Lutz Ignácnak az egyesület fáradhatatlan tagjának elhalálozása alkalmából a gyászbaborult családhoz részvétiratot intéztek s az elhunyt érdemeit jegyzőkönyvben örökítették meg. — Jegyzőkönyvi köszönetét szavaztak Klacskó Hová építsük a tisztviselő- telepet? Lapunk ma egy heti számában a tisztviselőtelepről irt cikkünk nagy megelégedést keltett a tisztviselők körében, de mély benyomást tett az városunk közönségére is, mert belátták, hogy e kérdés helyes megoldása Nagykároly jövő fejlődésének uj korszakát nyitja meg. A cikkünkben foglalt argumentumok — mint örömmel értesülünk — egész hét folyamán erőssen foglalkoztatták városunk közönségét. Annak hatása alatt egymásután merültek fel különböző combinátiók a tisztviselőtelep létesítésének és megvalósításának tervezetéről. Úgy a hivatalokban, mint a társaságokban, kaszinókban s vendéglőkben sokat tárgyalták ezt az eszmét. Sokan nem egy jó gondolattal álltak elő. Szóval alaposan megvitatták, mily módon volna lehetséges e hatalmas idea keresztülvihető ? Többen hangoztatták azt, hogy mivel Nagykároly egy nagy területen, szétszórt falu mintára épült város, (területe Vs-dal nagyobb, mint Szatmáré) tehát azt vélik, hogy a tisztviselőtelep ne a városon kívül, hanem a városban létesittessék. E terv mellett érvelők a nagy sváb telkekre gondoltak, melyeknek nagy területéből minden irányban utca lenne hasítható, igy a város szépségét és forgalmának könnyebbségét lényegesen emelné. Vannak, kik a gróf Károlyi család tulajdonát képező' Marschal-féle fűrésztelep egy részét szeretnék tisztviselőtelepnek kihasittatni, tekintettel arra, hogy a város fejlődése az uj vasúti állomás felépülése után azon a részen várható. Vannak, kik a Somos erdőbe szeretnék a tisztviselői telepet kihelyezni s az erdő egy részét a város közönsége részére népkertnek átalakítani. A Bachusnak áldozó rész a nagykárolyi szőllők felé vágyik húzódni, hogy állandó összeköttetést tartson a tisztviselőtelep, a szőllő s a város között. Ezek a szőllő, illetve epreskerti területet azért is tartják előnyösnek, mert az a Nagykároly—Erdőd—Királydaróc között létesítendő keskenyvágányu vonal egy részét, mint — Eszem ágában sem volt, hogy önre gondoljak — felelte darabos őszinteséggel Kovács — sohasem láttam önt, sohasem álmodtam önről. Véletlen, hogy ön hasonlít arra a Balogh Évára, aki nincs is a világon, csak egy novelláira fantáziájában. — Pintér Arvéd — mondta az asszony — én jobban ismerem önt, mint saját maga. A külsejében csalódhattam, de a lelkében nem. Hiába játsza ön most a cinikust, én jól tudom, hogy kicsoda ön és hogy mit gondol magában, mélyen, rejtelmesen. Ez csak az írásaiból vi- láglik ki. Az életben ön olyan szimpla fráter igyekszik lenni, mint a többi. — Nagyságos asszonyom — felelte Kovács — teljesen le kell hütenem a lelkesedését. Én nem vagyok Pintér Arvéd, ez csak az irói nevem, Kovács Jánosnak hívnak engem igazában. Szegény, robotoló ember vagyok, aki napszámba ir elbeszéléseket, mert ebből kell eltartania a családját. Nős vagyok, három gyermek atyja. Amint a marquisenak kiadom az utasítást, hogy szive virágját az igaz szerelem kertjében ültesse el és pontot teszek a novellám után, hazasietek és hideget vacsorázom. Néha szalámit, néha párisert ecettel. Nem igaz, hogy ábrándjaimba merülök. Legfeljebb azon töröm a fejemet, hogy miből fogom a házbéremet elsején kifizetni. A hölgy nyugodtan belenézett Kovács János szemébe: — Ön jól játsza a szerepét — mondta mosolyogva. — Magára ölti a szegényes kispolgár álarcát, hogy mások észre ne vegyék az ön gőgösségét, kegyetlenségét és királyságát. De otthon, négy fal közt, amikor az asszony és a gyerekek elszunnyadtak, amikor leomolnak a papirkárpitos falak és a világ titkainak tájképe nyílik meg ön előtt, akkor gőgösen, kegyetlenül, ridegen, méltóságteljesen néz végig titokzatos és titkos királyságán. Az asszonyok, akik a novelláit délután olvasták, ilyenkor álmodnak és nem tudják, hogy álmukat ön kormányozza. Férfiak, akik nem értek rá figyelmesen olvasni és legfeljebb egy-egy mondat ragadt meg emlékezetükben, valami igazságra bukkannak, életük egy fontos elhatározását döntik el anélkül, hogy sejtenék, kinek köszönhetik ezt. Az ön felelőssége oly súlyos, olyan halálos, hogy önnek szüksége van inkognitóra, nyárspolgári lakásra, asszonyra, három gyermekre, silány fizetésre, hogy észre ne vegyék rettenetes hatalmát, külömben agyonütnék az emberek. — Az írott szó hatalma! — nevetett föl Kovács. — Ki hisz még ebben ? Megfogant-e már egy igazság is, amit tollal szúrtak az emberiség fejébe ? A toll hatalmával egy szem- pillaszőrt sem lehet helyéből kimozdítani. Ha olyan rettenetes felelősség volna a kezünkben, nem is mernénk tollat fogni. Hányszor téved az ember! Hányszor hazudik! Ha ez mind megfoganna! — Van, akiben megfogan, — vetette ellene az asszony. — Nyugodtan mondhatom, hogy, nem — felelte Kovács. — Tudj’ Isten, ez a világ olyan titokzatosan van megalkotva, hogy igaz szájak és hamis próféták egyképp meddők benne. Nem ismerjük az életet, ennyi az egész. Ennélfogva nincs is hatalmunkban. Azt hiszi, nagyságos asszonyom, hogy amikor színes hazugságok, tarka önámitások rajzanak a képzeletemben, amikor az élet vizei fölött merengek és hálómba egy aranyigazság halacskáját akarom megfogni — nem villan-e át minduntalan agyamon az élet, az igazság, a valóság meg- széditő fogalma? Egy pillanatig föleszmélek... hallom a tüdőm rejtett szörtyögését, látom kezemen az ér burkolt életét, a szomszéd szobában élő lények halkan szuszognak . . . fenn az égen csillagok . . . lámpám fénye megrez- dül és belebámulok a láng titkába . . . ezer valóság, tény, lét hever körülöttem örök titokként, amelybe belevész az emberi szem. Ilyenkor mindenki, aki kérkedik vele, hogy ismeri az életet, hogy vissza tudja adni a valóságot, hogy föl tudja kelteni a reális élet igazságát, olybá tűnik föl előttem, mint a gyermek, aki nagy, hallgatag erdőben remegve botorkál, nem találja az utat, de hangosan fütyörész, hogy saját magát meggyőzze bátorságáról. — Lássa — szólt az asszony — ez ismét Pintér Arvéd, aki az imént beszélt és akit jól ismerek! Én nem csalódhat mi önben. Ismerem az írásait és a lelkét. Voltaképp azzal a szándékkal jöttem, hogy fölajánljam önnek a kezemet. De aztán hallottam, hogy nős és hogy három gyermek atyja. Ez egy kissé megmásította az elhatározásomat . . . Van önnek ideje ? — Az a kérdés, hogy hány óra — felelte Kovács és megnézte az óráját. — Most fél hét van. Nyolcig a szerkesztőségben kell maradnom. Fél kilencre hazavárnak vacsorára. — Vacsora után hová szokott menni ? — kérdezte a hölgy. — Otthon maradok — felelte kurtán János. — És mit csinál ? — Kicsit olvasok — felelte Kovács. — És gondolkodik ? — kérdezte a hölgy. — Néha. — És álmodozik ? — Néha — felelte János. — Akkor a viszontlátásra . . . ott. — Hol ? — kérdezte Kovács János. — Az álmában — felelte a hölgy és kezet szorított Jánossal. — A viszontlátásra. Eltűnt. Kovács egy ideig utána bámult. Aztán vállat vont és visszatért az Íróasztalához. A kávéja már egészen hideg volt. — Az ördög vigye el a valóságot! — szólt bosszúsan. — Ő nagysága miatt kihűlt a kávém. Színi Gyula.
