Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1909-04-04 / 14. szám

2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 14-ik szara. megyei — majd később az igazságügyi, pénz­ügyi, műszaki — tisztviselők emelték Nagykárolyt várossá. Ők képezték képezik, ma is a fogyasztó közönséget. Ők fogyasztják a húst, a specereit, a selymet, a posztót, a kartont. Az ő zsebükre gyűl üssze naponta a drága, népes piac. Ennek az osztálynak fizetésére spekulált a kereskedő, ha házat épített, ennek zsebére alakultak a pénzintézetek s adják 33—40 év óta a busás osztalékot a gazdag háztulajdono­soknak, ezeknek pénzéből gazdagodtak meg az úgynevezett bankügyész háztulajdonosok. Legyünk hát már egyszer igazságosak és lássuk be, hogy azért a nagy társadalmi osz­tályért, mely úgy állásánál, mint műveltségénél fogva Nagykárolynak városi jelleget adott, fo­kozódó fejlődését megteremtette s a polgárság igen jelentékeny részét vagyonhoz juttatta, végre valamit tenni kell. De ha Nagykároly város polgársága a háláig és elismerésig emelkedni nem tudna, — mit e város mindég nemesen érző, tisztességes polgárságának igen nagy részéről feltételezni nem merünk, — úgy vegyék elő számitó eszü­ket és gondolják meg jól, hogy e városban el­helyezett tisztviselői kar azon része, kiket semmi különös családi érdek nem köt e városhoz, állandóan elkívánkozik innen egy olcsóbb vá­rosba. Hiszen, az állami tisztviselőkről nem is szólva, tudjuk, hogy a vármegyei központi tisztviselők is a járásokba kívánkoznak. Hogyne sürgetnék hát a pénzügyi és a többi tisztvise­lők hivataluknak Szatmárra való áthelyezését, hol minden tekintetben kellemesebb otthont találnának, hol tárt karokkal fogadják őket. Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a tisztviselői kar kísérletet tesz arra, hogy, hacsak lehetséges, e város falai között megtalálja ott­honát, hogy kiszabadulhasson a fokozódó lak­bér már-már elviselhetetlen súlya alól. Egy tisztviselőtelep létesítése volna a cél. Ennek a nagyfontosságu kérdésnek két oldala is van. Elsősorban a tisztviselők — lakbérük fejé­ben — saját tulajdonukat képező házhoz jut­nak, tehát e város területén családjuk, utódaik részére örökös, folyton fokozódó értékkel biró tulajdonjogot nyernek. Másodsorban még fonto­sabb ez a város jövője szempontjából, mert egy pár éven belül 69—70 masszív anyagból készült, csinos házzal bővül a város. Termé­szetesen e tömeges építkezés anyaga a város­ban vásároltatnék, a munkabér e város lako­sainak nyújt nagy anyagi előnyöket, elősegíti az építő ipar s a kereskedelem anyagi föllen­dülését. De még értékesebb városunk jövője szem­pontjából az a körülmény, hogy ha a várme­gyei s állami tisztviselőkar városunkban meg­elégedett otthont talál, úgy Szatmár város és a vármegye nagy többségének azon hadjáratával szemben, hogy a székhely s egyes állami hi­vatalok Szatmárra vitessenek, — e város la­kosságával együtt ellenáll á harcosai lesznek, úgy hogy a tisztviselői kar ezen állásfoglalását a mindenkori kormánynak is feltétlenül respek­tálni kell. <0— 70 családot a kormány sem verhet ki egykönnyen saját otth mából. Mert addig, mig a srakhelykérdés ha­talmi vagy politikai kérdés marad, addig e vá­ros érdekét támogató f ispán s hatalmas gróf Károlyi-család tudja érvényesíteni befolyását a jelenlegi kormány előtt városunk javára. De nagy kérdés, hogy e befolyás nem lesz e ha­tástalan egy később: kormánynál, mely a tiszt­viselői kar érdekében, — ha a vármegye székhe­lyét egyel de nem is, — az állami hivatalokat Szatmárra helyezi át, oda, hol a tisztviselők s azok családja anyagilag kedvezőbb helyzetbe jut, a mely város segítő kezét nyújtja a tiszt­viselőknek. Ismételjük azonban, ha a tisztviselő- telep létesül, nagy erőssége lesz ez a város­nak, melylyel számolnia kell a kormánynak. Hisszük, hogy Nagykároly város magas értelmi fokon álló polgársága ezt a nagyfon­tosságu kérdést is meg fogja érteni s nem fog törődni azon néhány meggazdagodott ember akadékoskodásával, kik e város fejlődésének eddig is kerékkötői voltak, kiknek nyomása alól — fájdalom — eddig a városi tanács sem tudott szabadulni, kik eddig még minden köz­érdekű ügynél azt a kérdést vetették föl: „mi hasznom lesz nekem ebből ?“ Itt az ideje annak, hogy városunk pol­gármestere erőss kézzel ragadja meg ezt a kér­dést és a város polgárságának legteljesebb támogatásával igyekezzék a tisztviselőtelep lé­tesítését dűlőre vinni. Más város ilyen esetben ingyen területet ad e nemes célra. Városunk ezt nem teheti, mert ingatlan területtel nem rendelkezik. Meg van azonban a módja annak, hogy a kivitel­az igazság erejével és fényével, a novellisták a képzelet színével és ragyogásával s a költők az érzés izzó tűsével emelték ki a múlt homá­lyából fönséges egyéniségét s odahelyezték a nemzet leikébe buzdító, lelkesítő eszményképül az utókor számára. A róla szóló irodalmi anyagból és hagyo­mányból gyönge toliammal, de a szeretet me­legségével igyekszem megrajzolni a „nagy idők“ e nagy emberének hallhatatlan alakját. * * * * * Erdősi szeretetreméltó egyénisége és jel­lemrajza a jelzett forrásokból a következőképen domborodik ki: hatalmas termetű, dörgő hangú, tiszteletet keltő megjelenés; élénk természet, derült kedély, szókimondó, egyenes lelkűiét, katonai őszinteség, melegen érző lélek arany szívvel párosulva, vallásos buzgalom, szülő­földi ragaszkodás, lelkiismeretes munkaszeretet, tö: heteden, erős férfias akaraterő s nem any- nyira a csöndes szemlélődés, mint inkább a gyakorlati élet, a cselekvés embere. Szerzetes-tanári működésében, később pe­dig magasabb rendi állásokban az országnak minden részében megfordult s bár nevelő-tanitói munkássága a nemzeti szellemi fejlődés folya­matába névtelenül olvadt bele, mégis férfikora virágában szabadságharcunk idején ragyogó dicsőséget szerzett a magyar kegyestánitórend- nek s halhatatlanságot az ő nagy nevének, melyet országszerte tisztelettel és kegyelettel, szeretettel és hódolattal emleget a hálás magyar nemzedék. * * * Egy szemtanú elbeszélése szerint Görgey kilenc dandára közül a 8-ik Guyon vezérlete alatt Selmecbányára jutott, hol ő és ti zttársai a piaristáknak szívesen látott vendégei voltak. Amint Guyon együtt látta a ház tagjait, eme szavakkal fordult a ház főnökéhez: „Ejnye de derék fiatal urakat tisztelhetek itt együtt Mint­hogy nem régen kaptam dandáromba egy besz­tercebányai tót ujonc-zászlóaljat, a kik igen áhitatos katholikus fiuk, — mert minden lefek­vés előtt szép szent énekeket zengedeznek, — azért szeretném őket egy nyelvükön értő tábori lelkésszel megörvendeztetni.“ A házfőnök erre kijelentette, hogy mindnyájan szívesen és kész örömmel vállalkoznának a haza szolgálatára, de csak egyetlenegy beszéli közöttük a szláv nyelvet. Ekkor fölpattant az asztaltól a gimná­zium fiatal, atléta termetű költészettanára, akkor még Poleszni Imre s habozás nélkül kijelenté: „Ha a haza hi ezredes ur ajkával szolgálatára, készen vagyok, megyek azonnal, parancsoljon velem !“ Mint tábori lelkész a rendtől ideiglenesen elbocsátva már résztvesz január 18-20-án vívott szélaknai csatában s az ellenség kezéből ki­szabadult Sréter Gyula, palatínus huszárezre­dest szeretettel és gyöngédséggel ápolja. Feb­ruár 2-án vonul be Guyon Iglóra s az ellen­ség visszaverése után Lőcsén át február 5-ének éjjelén érkezik meg a magyar sereg Korotnokra, mely a branyiszkói vár közetlen közelében fekszik. A magyar 4000, az osztrák 5000 főnyi. Az el­lenség a hatalmas hegy két harmadnyi magas­latát lepi el nagy tömegekben, védve az erdő sűrűjétől, mig előharcosai az alsóbb magaslatot szállják meg, ágyúik pedig az egész utón ural­kodnak. Dermesztő, 18 fokos hidegben kezdődik a csata. Guyon rendületlenül bizik a magyar se- reg győzelmében, bár az ágyuütegek kevés kárt tesznek az ellenségben. Ekkor merész gon­dolat villan meg agyában: a hegyre vezető ka­nyargós utakat egészen a hegytetőhöz közel álló Máriaképig szuronyrohammal kell elfog­lalni. Sokan őrült eszmének gondolják, de Guyon azt feleli, hogy a magyar honvéd előtt nincs őrült lehetetlenség, csak vezetni tudják. Ilyen vezető is akad Erdősi személyében . . . Istenbe vetett hittel és magasra emelt kereszt­ben segédkezet nyújtsanak a tisztviselőknek. Mert ne feledjük azt sem, hogy az a 60—70 ház adóalapúi szolgál, igy a város közjövedel­mét lényegesen gyarapítja s hogy a város egy szép, modern városrésszel gyarapszik. Minket ez ügy elbírálásánál magánérdek nem vezet, minthogy nem is vezethet. Csupán csak a polgárság szemét akarjuk kinyitni s e nagyfontosságu kérdést városunk jövő fejlődé­sét szivén viselő polgármester figyelmébe aján­lani. Reméljük, hogy ő a tisztviselői kar e célból alakult bizottságának élére fog állani s mint a várps vezetője befolyása s hatalmával minden módot meg fog ragadni arra, hogy e kérdés a megvalósulás stádiumába léphessen. Mi ugyanis abban a nézetben vagyunk, hogy ha pol­gármesterünk teljes erejével részt vesz eb­ben a mozgalomban, városunk polgársága egy szivvel-lélekkel a tisztviselők pártjára áll. Mint­hogy a város jól felfogott érdekében nem is tehetnek másként. —rd. Politikai Miszerale. Mintha lidércnyomás alól szabadult volna fel Európa. Meg van a béke! Hónapok óta tartott diplomáciai huzavona, hónapok óta tar­tott feszültség után, amely az utolsó hetekben már-már a vihar kitörésével fenyegetett, — végre a hatalmak elhatározták, hogy leintik a harci zajra, fegyverzörejre utazó Szerbiát és reákény- szeritik a behódolásra. Szóval meg van a béke ! Nem csak, hogy — amitől sok okból lehetett tartani, — nem keletkezik kiszámíthatatlan következményű, súlyos vér és pénzáldoz,ltot követelő európai konflagráció, hanem a Szerbiával való fegyveres elintézés is ez idő szerint már kizárt dolog. A monarchia diplomáciájának minden­esetre hosszú idők óta legnagyobb diadala az ügynek ilyetén való elintézése. S hogy ez igy történt, mindenesetre óriási befolyással volt a monarchia békeszeretö, de céltudatos és a kellő időben megfelelően erélyes politikája mellett Németországnak a szorosan vett szövetségi vi­szony által megköveteltnél jóval távolabb menő, erőteljes támogatása. Látni való, hogy ezek az eszközök bírták reá a hatalmakat, különösen Oroszországot és Angliát, hogy Szerbiát lesze­tel rohan a meredek hegynek ... Az ágyuböm- bölé, puskaropogás s a haldoklók jajkiáltásai közül mennydörögve hallatszik ki buzdító szava: „Utánam fiuk! Velünk az Isten!“ Egész soro­kat söpör el honvédeink közül a sáncoktól vé­dett gyilkos osztrák had sűrű tüzelése. A jeges utón félig csúszva haladhatnak előre, de ha legurul egy-egy honvéd, újra kezdi, mert látja, hogy a lelkésznek reménysugárzó keresztje mindig feljebb és feljebb halad. Erdősi is több­ször elbukik, a golyó záporként hull körülötte, ziháló melle már alig bírja átharsogni a csata zajt s már-már úgy látszik, hogy a németnek sikerül visszaszereznie a csüggedni kezdő hon • védeket. Egyszerre, mintha sebet kapott volna, Erdősi egy szikla mellett térdre roskadt. De nincs baja, csak megpihen, hogy ujult erővel hatoljon, törjön fölfelé. Pár pillanat s már is­mét ott van a honvédsereg élén, gyorsan vezeti a hadat előre s a mint végső erőfeszítéssel megközelíti a sáncokat, felmagaslik nyúlánk termete, megcsóválja feje fölött a keresztet s a sáncok mögé vonult ellenség közé vágva meny- dörgő hangon szól vissza a honvédeknek: „Es ti ott hagynátok az ellenség kezében Istenete­ket?!“ Dehogy hagyják ott: az összezúzott ellen­ség hulláin keresztül hatolnak a sáncokra s esti 5 órakor ott lengedez a magyar három- szinti lobogó a vérrel tarkázott hómezőn az utolsó lövések villanásaitól meg-megszaggatott télesti tájképen. És a csata után Erdősi a hő­söket ugyanazzal a feszülettel áldja meg, me­lyet oly bátran követtek az ütközet hevében s a melyet most mint drága ereklyét őriz a kas­sai múzeumban a nemzeti kegyelet. Ez a branyiszkói győzelem nagy jelentő­ségű szabadságharcunk történetében, mert Guyon ezzel teljesen elűzte Schlick hires, legyőzhetet­len seregét Branyiszkó vidékéről. Ez a diadal Görgeinek utat tört Sárosba, lehetővé tette az egyesülést Klapkával és egyenes közlekedést

Next

/
Oldalképek
Tartalom