Szatmárvármegye, 1909 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1909-03-28 / 13. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 13-ik szám. Még egyszer az avasi járás székhelyről. Nem szívesen ugyan, de még egyszer foglalkoznunk kell az avasi járás székhelyének kérdésével. Foglalkozunk pedig vele azért, mert b. Kováts Jenő biz. tag megfelebbezte a vármegye közgyűlése többségének azon határozatát, hogy a székhelyet Avasujvárosba telték. Amikor vármegyénk főispánja felhívta a vármegye közönségének figyelmét az Avas közigazgatásilag elhanyagolt területére, az egész vármegye örült annak, hogy a főispán igyekszik a megye ezen kiaknázatlan, természeti kincsekben gazdag területét a modern kor eszközeivel felruházni. A vármegye vezetősége annak idején fontos mérlegelés tárgyává tette azt, hogy úgy a közigazgatás érdeke, valamint az ügyek akadálytalan ellátása szempontjából egyedül Avas- újváros lehet a székhely. S ha Ávasfelsöfalu szóba is jött, történt ez nemzetiségi szempontok mérlegelése céljából. A vármegye vezetősége azonban meggyőződött arról, hogy még ebben a tekintetben is előnyösebb a székhelynek Avasujvárosba való tétele, mert az ottani magyarságot okvetlenül erősíteni kell. A múlt év dec. 29-iki rendkívüli közgyűlésen Avasfelsöfalu érdekében csupán dr. Adler Adolf biz. tag szóllak fel. Már az ő felszólalása alatt, a többség közbeszóllásaiból kiérezhető volt, hogy a felszóllaló véleményét nagyon kevesen osztják. A közgyűlés óriási többsége tényleg Avasujváros mellett döntött. Avasujváros mellett szavaztak akkor b. Kovács Jenő és Do- mahidy István biz. tagok is. Sőt! Utóbbi indítványára a közgyűlés egyhangúlag köszönetét szavazott dr. Falussy Árpád főispánnak, hogy ezen, a vármegyére nézve oly nagy horderejű ügy érdekekében oly sokat fáradozott. S most mit látunk? Azt, hogy éppen nevezett bizottsági tag kardoskodik a legelszán- tabban Avasfelsöfalu érdekében. Bár sokat gondolkoztunk azon, mi lehet ennek az oka, nem tudjuk megérteni. A helyett, hogy örülnének az urak, hogy a vármegye vezetőségének végre sikerül az avasi anarchikus állapotoknak véget vetni, oda modern kultúrát bevinni, göböt keresnek a kákán. Nem tudunk mást gondolni, minthogy vakon beugrottak azon néhány szájhösnek, kik anyagi előnyökért szeretnék a székhelyet Ávas- felsőfaluba helyezni. A közgyűlés többsége azonban nagyon helyesen ismételten nem ugrott be a szájzörgetök vak tüzilármájának. Már csak feleség maradt, mig az öregnek még nem ártott a késői nagy bolondság. Éppen kezdődtek a véres napok, mikor az öreget halálosan magütötte a szél. A Jóska gyerek eddig elfojtott szenvedélye egyszerre lángragyult. A szép özvegy szivében is egész pompájában kinyílott a szerelem virága s hamarosan megértették, hogy őket voltaképpen egymásnak teremtette az Isten. Ekkor jött Czeg- lédről az izenet, hogy el kell menni, a haza hiv s a fiatal, szerelmes gyerek dobogó szive fölé huszárdolmányt öltött. Maga maradt a nagy gazdasággal és még nagyobb bánatával a szép, szőke asszony. Só- várgó lelkét öntette a szülőföldi, érzelmes dalba azon a viharos estén. Azt hitte maga van s egészen megriadt, midőn fölpillantva a hadnagyot látta az asztal mellett. Ijedtsége gyorsan csodálatba olvadt át. Két könyökére támasztotta fejét az ifjú, arcát elfödte tenyerével s izmos teste gyengén, ütemesen ringatózott, mint a síró emberé. Az érzéketlen, kemény kozákok tisztje sirt. Csodálatos változás történt az asszony lelkében is. Elpárolgott onnan a gyűlölet, hogy helyet adjon a leggyöngédebb szánalomnak. Csendesen lement a pincébe. ;Egy régi, pókhálós palackkal tért vissza s odalépve a kozáktiszthez, bizalmas, lágy hangon mondta : — Tiszt uram, valami nagy betegség van a lelkén, hoztam egy kis magyar orvosságot. A hadnagy rémülten kapta fel a fejét. Nagy fekete szeme szögletében még fényesen csillogott a könny. Látszott, hogy végtelen res- telli gyöngeségét. Az asszony is odatelepedett az asztalhoz s vitte a beszédet. — Talán anyja, özvegy édes anyja várja otthon aggódva, remegéssel ? azért sem, mert ilyen esetben precedenst alkotni nem szabad. Az Avas érdeke is úgy kívánja, nyugodjék bele most már mindenki, hogy Avasujváros legyen a székhely. Az idő úgy is igazat fog adni azoknak, kik a belügyminiszterrel egyet- értöleg Avasujfalu mellett foglaltak állást. Azok, kik most a harci kürtöt fujdogálják, sokkal bölcsebben cselekednének, ha az ügy érdekében meghátrálnak, félreállanak. Az avasi főszolgabfróságnak nagy s igen nehéz kulturmissziót kell végeznie; terhes, felelősségteljes munkájuk elé ne gördítsünk hát mi magunk is szándékosan akadályokat. Sőtellen,- kezőleg! Vármegyénk minden fiának oda kellene törekednie, hogy az ő nehéz munkájukat megkönnyitsük. Nyújtsunk hát egymásnak békejobbot! Egy szivvel-lélekkel siessünk az avasi főszolgabírót nagy munkájában támogatni! Béke velünk! —y. Pusztuló iparágak. Nem annyira a történelemből, mint inkább a történeti regényekből tudjuk, hogy volt a régi időben is magyar ipar s az elég kifejlett és hirneves vala. Jószika, Jókai szeretettel írtak a magyar céhekről, mesterekről, akik bár városi polgárok, de a hadi tudományokban is jártasak valának. Kincses-Kolozsvár, Nagyszeben, Debrecen, Buda, Pozsony, Esztergom an- nalesei történelmi adatot szolgáltatnak arról, hogy nagy és derék magyar ipar volt már az Árpádházi királyok idejében, mely a virágzásának tetőfokát Igazságos Mátyás idejében érte el. Mohács után a magyar nép többi javaival együtt megfogyatkozott a kézmivesség is, a városokat török bandák, osztrák zsoldos-hadak sanyargatták, szegényitették s a százados múlttal dicsekvő büszke céhek nagyrészt kipusztultak. Hírmondónak maradt csak egy-két iparág a dicsőséges múltból. Ilyenek többek között az ötvösség, a bábsütés, a vizi-molnárság, a réz- müvesség, a gombkötés, paszomántosság, szür- szabóság. Ezekre okvetlen szüksége volt az agyonsanyargatott föld népének, ezért maradtak meg. De virulni, fejlődni nem tudott egyik sem ebben a szegény országban a csekély kereslet folytán. A leghíresebb német s angol gyárvárosok nem kevésbbé hires kézmives- centrumok voltak századok előtt. Ott békésen fejlődhetett az ipar, gyarapodhattak a cégek, a kereslet emelkedése lépést tartott a termelés emelkedésével s zavartalanul gazdagodhattak a — Nincs nekem senkiin — súgta alig hallhatóan. Hej pedig dehogy nem volt. Egy kék- szemü, aranyhaju szép leány. Egy német kereskedő család féltett szemefénye, aki oly sokszor énekelte azt a bus, lemondó, német románcot csillagos, szép nyári estéken messzi, messzi, a Fekete-tenger partján. Erre a gyönyörű percekre emlékeztette az asszony éneke, gyönyörű szép kék szeme, csillogó, aranyszőke haja. Beszédközben hosszasan elnézte a magyaros, fehér ingvállában égő piros arcával igézőén szép asszonyt. Mikor szobájába tért is, a két kék szempár, az asszonyé és a távoli kedves leányé mindig előtte ragyogott, hol az egyik, hol a másik, nem is tudta már, hogy melyik az igazi. Másnap este már barátságos, jóakaró tekintetek fogadták a hadnagyot. Az asszony, ha nem is mondta volna el mindenkinek, hogy milyen derék jó fiú, észre kellett venni, hogy valami történt, olyan figyelmesen sürgött-forgott az asztala körül. A legizletesebb falatok, a pince aranyszínű gyöngye most mind az idegen tisztnek jutott. A becsületes polgárokat, akiknek titokban egytől egyig fájt a foga a szép asszonyra, féltékeny láz fogta el. Végre a Kurucz László szenátor uram, — nem hiába volt tanácsbéli és özvegy ember — nagyszerű haditervet főzött ki. Összebarátkozott a tiszttel a Ferencrendi gvárdián tolmácsolása mellett s meghívta a házához vacsorára. Vacsora után pedig ott hagyta a baráttal és háznépével, ő pedig visszaosont a szép szőke asszony korcsmájába. A következő este céhek. Mikor aztán jött a gőz, később a villamosság, a tőkegazdag angol és a német városi polgárság tudott haladni a korral, gépeket szerzett s gyárakat rendezett be magának. Gyorsan felismerték a technika vívmányainak hasznait s mert pénzük, módjuk volt hozzá, a céhekből hatalmas gyáros testületek, a műhelyekből világraszóló gyárak váltak. A technika vívmányainak gyors és bölcs felhasználása folytán az angol és német ipar a leghatalmasabb lett. Nálunk a gőz s a villlamosság éppen az ellenkező eredményt okozta. A tengő-Iengő magyar céhbeli mester, amikor rászakadt a gépek s az uj divatok versenye, szépen elbújt a föld alá — meghalni. Nem volt pénze gépekre s ha lett volna is, világért se fektette volna bele az ördöngős masinákba. Nem volt, aki serkentse, támogassa, a magyar urak csak politizáltak, az állam támogatásaival csak Ausztriát boldogították. Külföldi gyárak termékei árasztották el az országot, jött aztán a vállalkozó tőke, amely a belföldön is gyárakat létesített s a régi magyar iparos világnak mindörökre befellegzett. Bábsütő, rézműves, ötvös, vizi-molnár, szürszabó, gombkötő s a többi szép régi kézmivesség folytatója manapság már csak teng-leng s ha egyszer a halál megbénítja a munkás kezét s elejti a szerszámot, nem akad többé, aki fölvegye. A magyar élhetetlenség ide jutatta a hajdanta hires magyar ipart. A gyermeknap. Április elsején és másodikén ors’zágszerte ismét felállítják az Országos Gyermekvédő Liga urnáit. Kiknek mellettük visz el utunk, néhány fillért vetünk a szekrénybe a hontalan gyermekek megmentésére. Gyermek és hontalanság. Elgondolni is szörnyű. Pedig Magyarországon sok-sok ezer gyermeket fenyeget a hontalanság veszedelme. Már mint siró gyermek van világgá dobva. A Liga az életüket akarja elsősorban megmenteni, azután pedig derék, hasznos polgárokat belőlük nevelni. Tömegmentésről van itt szó. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha érdekében összefog az egész társadalom. Minden jóakaratnak, minden nemes törekvésnek ebben a nagy keretben kell elhelyezkedni. Mint a hogy az erős kévét kötik össze a sok törékeny szalmaszállal. A Liga leleménye a megmentés módjában nem ismer határt. A vezetése alatt felnevelt gyermekeket hasznos életpályára adja. A betegeket gyógyitegy másik szenátor látta vendégül, hasonlóképp észrevétlenül megszökve a házigazda-kötelezettség alól. A fiatal hadnagy nem térhetett ki a meghívások alól. Pedig olyan nehezen múlt minden perc. A szép magyar leányok társaságában is mindig csak arra az asszonyra gondolt, akinek épp olyan kék szeme s aranyos szőke haja van, mint a tengerparti szerelmesének. A kozákjaival sem sokat törődött már. Egészen rábízta az őrmester gondviselésére. Napokat töltött a szép özvegy mellett. Édes semmittevéssel álmodozva, mint egy érzelgős poéta. Nem volt tisztában a szivével. Nem törölte-e ki onnan a régi ideál képét az uj, a kinek épp olyan szép kék a szeme és aranyos a haja. A csöndes helyőrségi életet egészen fölvillanyozta, mikor egy bilincsbe vert honvédhuszárt hoztak az osztrák svalizsérek. Titkos hadijelentéssel akart átszökni az őrvonalon, de rajtavesztett. Átadták a kozák hadnagynak, hogy őrizze, mig megérkezik a fősereggel a haditörvényszék. A nagy csődületre az özvegy is kinézett az ablakon, s egy velőtrázó, rémes sikoltással visszaesett. Nagysokára tudták csak szolgálóleányai fölmosni ájulásából. Ahogy észrétért, a hadnagy szobájába rohant. — Tiszt uram! tördelte kezét kétségbeesetten, mentse meg azt a magyar foglyot, az uram öcscsét, a kisebbik uramat, amig halálra nem küldi a ezudar osztrák. A hadnagy arca elsötétült s alig tudta kimondani a tagadó szókat: — Becsületemmel felelek érte! . . .
