Szatmárvármegye, 1908 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1908-01-26 / 4. szám

4. szám SZATMÁ RVÁRMEGYE. 3-ik oldal. jubiláns közgyűlés alkalmából elvonult előttünk a Széchenyi-társulat 25 éves működésének tör­ténete. Megjelent lelki szemeink előtt berencei Kovács Lajos, az a kiváló férfiú, aki nagy tu­dásával, mély bölcseségével és hazafias érzé­sével felismerte azt a veszélyt, amely ősi vár­megyénket, annak magyarságát, a magyar kul­túrát fenyegeti, — és a nagy férfiakat jellemző lelkesedéssel, buzgősággal és akaraterővel meg­teremtette vele együtt élő kortársaival a Szc- chenyi-társulatot, az ország második kultur-egye- sületét. Elvonult lelki szemeink előtt vármegyénk nemrégen elhunyt fiának: gróf Károlyi István­nak nemes alakja, aki lánglelkü szózatával az egész vármegye közönségét a társulatnak lobo­gója alá vezette és megteremtette kulturegye- sületünk sikeres munkálkodása számára a szük­séges anyagi erőforrást is. A mai ünnepi közgyűlés lélekemelő per­ceiben elvonultak lelki szemeink előtt kultur- egyesületünk buzgó és lelkes vezérei, elnökei és igazgatói, hogy ihletet és erőt adjanak a mi leikeinkbe a további lankadatlan, buzgó és si­keres működéshez. (Lelkes éljenzés.) Igen t. közgyűlés! Mi úgy érezzük, hogy a mai közgyűlés elé varázsolt emlékek, a tár­sulat negyedszázados, eredménydus működésé­nek dicső példái erőt öntenek a mi lelkűnkbe és utmutaóul szolgálnak a további — intenzi­vebb munkálkodásra. Folytassuk a munkát ott, ahol ők elhagy­ták ! Nem zárjuk le ma a 25 esztendős múltat, csak határjelző állomásnak tekintjük a mai na­pot. — Folytatjuk a munkát szeretettel, böl- cseséggel és kitartással. Azonban érezzük, hogy ha a következő 25 évben maradandó si­kert akarunk elérni, úgy mélyebben kell szán­tanunk, hogy termékenyítő erőt adjunk munkál­kodásunknak. — S ezt józan mérséklettel kell cselekednünk. Nem kényszerítünk senkit arra, hogy ősei hitét, vallását, nyelvét vagy családi tűzhelyét elhagyja, vagy áldozatul hozza, csak azt kívánjuk és arra törekszünk, hogy 1000 év­vel ezelőtt vérrel szerzett és nagy küzdelmek árán megtartott országunkban tiszteletben tartsa mindenki ősi hagyományainkat és tisztelettel hajoljon meg a magyar állameszme előtt. A magyar nemzet legfőbb erkölcsi ereje mindenha a szabadságszeretet volt. Közös kincs­nek tekintette nemzetünk minden időben a szabadságot, amelyből a haza egyetlenegy fiát sem zárta ki soha. A midőn Európa külön­böző államaiban a szabadságot és jogegyenlő­séget a népek csak fegyverrel tudták kiküzdeni, addig nálunk 1848-ban a szabadság, egyenlő­ség és testvériség valókra váltott szent elveit a magyar nemesség, az alkotmány sánczain kívül álló népnek önként ajánlotta fel és — a mi példátlanul áll a világtörténelemben: a külön­böző néptörzsek és nemzetiségek ádáz gyűlö­letével szemben az önként felajánlott és adott szabadságot a magyarság karddal védelmezte meg. (Lelkes éljenzés.) Mi a czélunk ma is? t. közgyűlés. Sza­badság iránti szeretetet, kultúrát, lelki világossá­got akarunk önteni a félrevezetett nemzetiségek leikébe, hogy fejlődő lelkiismeretességükkel összeforrhassanak velünk a közös édes haza szeretetében. Mert Magyarország csak ilyen el­vek mellett, a kultúra lobogó fáklyavilága mel­leit lehet nagygyá és hatalmassá. Nem erőszakkal, de a művelődés világos­ságának meggyőző erejével törekszünk arra, hogy a széthúzó elemeket nemzeti irányba ve­zessük, hogy megértessük velük, hogy csakis az államalkotó és államfenntartó magyar faj szeretete és védőszárnyai alatt lehet nagygyá, egységessé és hatalmassá tenni azt az országot, amely nekik életet, jogot és szabadságot biz­tosit. (Éljenzés.) Meg akarjuk értetni velük, hogy Éurópa közepén csak is az 1000 év óta fennálló magyar faj tudja és bírja vezetni és tartani az ország határai között a civilizáció és a kultúra zászlaját. (Éljenzés.) E nagv munkának folytatására hívom és kérem fel Önöket, igen t. közgyűlés, ez ünnepi órában és kérem a Mindenhatót, hogy adja áldását leendő működésűnkre. (Lelkes éljenzés.) Az ünnepi beszédet Fechtel János dr. mondotta, és Széchényinek, a nemzeti kultúrát megteremtő munkásságának ecsetelése után a társulat nagy jelentőséget fejtegette. Faragó Ignác segédtanfelügyelő felolvasta ezután a társulat történetét. Délben a Pannóniában diszebéd volt, a melyen Falussy főispán mondta az első felkö­szöntőt a királyra, akit mint olyan uralkodót éltetett, aki mindenkor törekedett a nemzet megértésére és amikor annak igazai elé támad­tak, azoknak érvényt is juttatott. Utána sokan és szépen beszéltek. Vajay Károly polgármester — a kormányt, Madarassy Dezső — Boromissza Tibor püspököt, Bodnár Gáspár — dr. Falussy Árpádot, Biky Károly — Szatmárvármegye-, berencei Kovács Jenő — Szatmárnémeti közönségét, dr. Kelemen Samu — a Széchényi-társaság névtelen hőseit, a ta­nítókat, b. Kovács Jenő — Madarassy Dezsőt, Ratkovszky Pál — dr. Kelemen Samut éltette. Szinikerületünk válsága. Ki lesz a színigazgató ? Igazi művészetet kérünk a pénzünkért!... Nagykároly, 1908. jan. 24. Hovatovább igen-igen aktuális lesz a kér­dés, hogy ki kapja meg a szatmári szinikerületet a legközelebbi három esztendőre. Szatmár vá­rosának és Nagykároly városának műértő és színházlátogató közönsége már ma is idegesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, amely rövid időn belül aktuálissá válik olyképen, hogy a szini- kerület állomásainak szinügyi bizottságai meg­felelő részarányban együttesen döntenek a fölött, hogy ki legyen a színigazgató. Pályázó, az van elég! Ismert is, jó is, gyatrább is, ismeretlen is. Van miben válogat­nunk. Az irányadó köröknek már túlontúl volt részük a kilincselő reflektánsok jelentkezésében. Olyanféle procedura ez, mint a lovasság föl­derítő szolgálata. Aufklärugs-Dienst. Nem any- nyira arra szolgál, hogy a hadakozó fél önnön- erejét fitogtassa, mint inkább arra, hogy az ellenfél pozícióit kutassa, fiirkészsze, firtassa, netalán gyöngítse, avagy azoknak gáncsot ves­sen. Mert igy ám: ma már a színművészet szentelt berkeiben is inkább szeretnek szalon­nát pirítani, semmint korgó bendővel, gyöngy­virágos aljon olyképpen áldozni Thaliának, hogy Mercurius még karzatjegyet se kaphas­son. Bussines is bussines. Ma már a színmű­vészet is — bussines ... És mi — nem az? . . . Politika, tudomány, irodalom, piktura? .. . Mind-mind — üzlet. Hát miért ne legyen a teátrum is üzlet ? . . . * Ígérte Götz Ferkót az apai sósperecek közé. Az apja engedte i§ szívesen világot járni a fiát; az anyja azonban, gondolhatni, milyen keserves könnyeket hullatott és képzeletben máris látta, a mint a kutyafejü kuruezok szijjat hasítanak az ő Franczi fia hátából. A jó Frau- mutter, ha tudta volna, hogy mintegy tizenöt esztendő múlva épen megfordítva: az ő isten­félő fiacskájának lészen hivatalbeli kötelessége szijjat hasítani ama kutyafejü kuruezok há­tából ! Addig, addig, hogy végre megnyugtatták valahogy az öreg asszonyt, a pékmühelyben sütöttek az utasoknak egy akkora zabkenyeret, hogy azt ugyan meg nem eszik Károlyig, — azután nagy hálálkodások és Istennek való ajánlások közepette felültek a nájticsánkára és aztán se ló, se ostor, az Elbétől a Tiszáig. Útközben csak annyit időztek, mig a gróf Bécsben kézcsókolására lehetett a királynénak, a ki igen kegyesen fogadta régi kedvenezét, megköszönte önfeláldozó szolgálatát és nyoma­tékosan kifejezést adott azon reményének, hogy hasonlókat jövőben sem fog terheltetni cselekedni. A mit a gróf gavallérosan meg is Ígért és adott szavát alig több, mint két esztendő múlva ugyan­csak gavallérosan be is váltotta, amennyiben csak a magyarok istene őrizte, hogy a lobi- sitziakná! sokkal súlyosabb sebeibe bele nem pusztult Hochkirchennél, ahol egy rohammal 30 ágyút foglalt el a porosztól. A fiatal gróf atyja, Károlyi Ferenc, ked­venc tartózkodási helyén, az olcsvai kastélyban várta a vitézi exament kiállott fiát. Bárcsak ötvenegy éves ez időben, de a sok háborús­kodástól összetörte, sokat betegeskedő ember, kinek az olcsvai magányban kapóra jött a me­dikus Götz. Különben is örvendett, hogy fiának állandó német társalgója van, aki nem engedi neki elfelejteni itthon, Barbariában sem, az ékes és hasznos germán idiómát, melynek hiányos ismerete, saját tapasztalatából tudta, vajmi sok nehézséget gördített eléje az udvari körökben, ahol a magyar érdekeknek épen olyan ambí­cióval igyekezett szolgálni, mint atyja, a már tizenhárom év előtt elhalt Károlyi Sándor. E három Károlyi gróf: Sándor, Ferenc és Antal igazán jóhiszemüleg és nagy buzgalommal dol­goztak évtizedeken át azon, hogy az udvar és Magyarország között létrejött formális egyes- ségnek valóságos tartalmat is adjanak úgy gaz­dasági, mint különösen katonai ügyekben. Csak egy példát említek a sok közül. A Károlyi Sándor által 1733-ban 43000 rhénes forint költségen felállított Károlyi huszárezrednek, a melyből a mai 6. sz. cs. és kir. huszárezred ala­kult, — vagy negyven éven át, mig az alapitó grófnak és utódainak befolyása a folyton mű­ködő reakció által meg nem töretett: állandóan és kizárólag magyar volt nemcsak a szolgálati, de a vezényleti nyelve is. E három gróf, hogy igy fejezzük ki magunkat, a XVIII. század hat­vanhetes politikájának volt buzgó harcosa ke­rek kilencven éven át. Nem rajtuk múlt, hogy törekvésük épen olyan illuzórius bizonyult, mint a XIX. század hatvanhetes politikája. Azonban ne politizáljunk, hanem térjünk vissza Götz barátunkhoz, aki felette türelmes és még ezidőszerint jelentéktelen német lévén, nem veheti tőlünk rósz néven, ha minduntalan kizökken a kerékvágásból körülötte forgó kró­nikánk s aki, lévén igen jó a dolga úgy az olcsvai kastélyban, mint a károlyi várban, semmiképen sem kívánkozik vissza pohánkás hazájába. A következő évben, 1757-ben, csak későn tavasszal indult meg az ellenségeskedés, és pedig az osztrák hadaknak az egész háború ideje alatt egyetlen jelentékenyebb csatanyeré- sével, a kolini győzelemmel. Utána jött Ha­dik András hires berlini kalandja, mire ez év vége felé a bellicummal teljelséggel nem lehe­tett bírni, úgy fel volt fuvalkodva. Erre azután Nagy Ferenc november 5-én az osztrákokkal szövetséges franciát úgy megverte Rossbachnál, hogy mire a bellicum ámulatából magához tért, a nyugatról hirtelen keletre fordult porosz ki­rály december 5-én Leuthennél az övénél há­romszor nagyobb osztrák sereget, melynek pe­dig Laudon volt a vezére, szintén pozdorjává zúzta. E harcokban természétesen résztvesz Károlyi Anlal is, hochkircheni bravúrjával meg­szerzi a Mária Terézia rendet és tábornoki rangra emelkedik. Götz azonban, akinek szol­gálatait a mindinkább betegeskedő öreg gróf egyre jobban igénybe veszi, nem követte pat- ronosát ama puskaporos világba, legfeljebb, ha üzenetet küldött tőle leitmesitzi atyafiságának. Már ez időtájban körülbelül tisztában volt az­zal, hogy a legokosabb, amit tehet, ha Magyar- országon marad. Életpályája hatalmas grófi párt­fogóinak támogatása mellett nemcsak biztos­nak, de az ő körülményeihez képest fényesnek is Ígérkezett. A magyar levegőt és tartalmas konyháját vajmi könnyű volt megszoknia a természettől is silány s a folytonos háborúktól még inkább kizsarolt Csehország után. Egy­két év alatt teljesen megszokott uj otthonában, mondhatjuk, egészen megmagyarosodott, ami alatt, akkori értelemben véve természetesen azt kell érteni, hogy egy szót sem tudott magyarul. A mire különben igazán nem is volt egy csepp szüksége sem, mert grófi uraival, azok tiszt­jeivel és minden úri emberrel kedvére beszél­hetett latinul, a sváb községek papjaival néme­tül, a nagyközönséget illetőleg pedig, amit ak­kor általában úgy hívtak, hogy paraszt, teljesen elegendő volt azt az egy görög-latin szót tud­nia, hogy kirelejzum, amit accusativusba téve e csekély szókincscsel legkisebb fennakadás nél­kül elintézhesse a nagyközönséggel minden ügyét-baját. De, fogják ellenvetni a kultúrtörténetben jártas hallgatók, itt egy hiátus látszik tátongani. Mert felvethető az a kérdés és pedig egész jog­gal, hogy miképpen társalkodóit Götz Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom