Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-10-16 / 85. szám
JLL. Nagykároly, 1907. október 16. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. III. évfolyam. 85. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ----------------- Telefon szám: 58. Hirdetések j utányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. ■ Felelős szerkesztő : Laptulajdonos : Schröder Béla. Szintay Kálmán. Megjelenik heteníiint kétszer: ■ ■■ Szerdán és vasárnap. . Előfizetési árak: Egész évre .............................. .................. Félé vre .......................................................... Negyedévre..................................................... —.... Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A felsült türelmetlenség. Nagykároly, okt. 15. Igaz, hogy már ötödnapja, hogy a nagy garral megrendezett vörös csütörtök lezajlott országszerte, de legtávolabbról sem mulotta idejét, hogy visszapillantsunk reá. Annál kevésbé, mert hiszen csak most feküsznek előttünk az ország minden részéből hiteles tudósítások arról, hogy milyen arányú külsőségekkel és milyen értékű belső tartalommal nyilatkozott meg az ország munkássága a választó jog-reform mellett. Talán szójátéknak, sőt némiképpen paradoxonnak látszik és mégis úgy van: újságíró — mesterembernek a legeslegelső kötelessége, hogy újságot — olvasson. Mert csak igy tud igazán szócsőre, becsületes értelemben vett tolmácsa, visszhangja, magyarázója lenni a közvéleménynek. Több újságnak, sok újságnak tudósításait olvasván: még elfogult elmében is akaratlan tárgyilagossággal alakul ki valamely politikai esemény felől a minősített közvélemény, az újságírói voks. Nem nagyhatalmi tultengés ez, — csak logikai következménye az iparsze- rüleg végzett megfigyelő álláspontnak. Mert izolált poziczióban, a nagy nyilvánosság elől elrekesztett helyzetben csak olyan hiba volna: elhamarkodottan lekicsinyelni valamely politikai jelenséget, mint hebe-hurgyán nagy súlyt tulajdonítani — például október 10-ikének, ha teszem azt: Nagykárolyban nem 50 kiskorú munkás, hanem, tiz-huszor any- nyi vonult volna végig az utczákon benzin- szagu fekete gérokkban és piros nyakkendővel, piros vászontáblával, hogy: „Jogot a Népnek!“ Disztingváljunk! És pedig — ameny- nyire telik tőlünk — okosan. A legkevésbé sem kicsinyeljük le : sem a szo- cziáldeinokrácziát, sem az általános titkos választói jogot, sem annak ma leghangosabb követelőjét: a munkásságot. Sőt ellenkezőleg! Testvéri szeretettel üdvözöljük őket a függetlenségi párt egy sar- kolatos programmpontjának megvalósításáért folyó sok évtizedes küzdelem végcsatározásának idején — fegyvertársakként. Nem tartunk aljtól, hogy ők tűzik ki elsőkként a lobogót a vároromra. Bennünket ebben meg nem előzhetnek. Mi vagyunk a választói jog-reform pio- nierjai: mi fogjuk azt tété alá is hozni! De ahhoz nem kellenek gyászos csütörtököt mondott október tizedikék! Mert gyászosan felsült október 10- ikén a szoczialista türelmetlenség. Tán nem is annyira a szoczialisták türelmetlensége, mint inkább a vakondok-dara- bontok aknamunkája. Ezek a patkányok voltak az értelmi szerzői az egynapos országos csapásnak és ne a szoczialisták, hanem ők vinnyogjanak penészes od- vaikban a kudarczon. A munkásság jóhiszemű eszköz volt csak az ő mocskos terveik kivitelére. Országos anarchiától, országos felfordulásról álmodoztak ők erre a napra. És lett belőle — országos felsülés . . . Csak a mi városunk és vármegyénk munkásságának józan viselkedését nézzük! Alig látszott meg a közgazdasági forgalmon, hogy Kristóffyék és Ő-ve- zérék mulatnak. Nagybányán például, a hol csak nemrégiben is gazdasági okok miatt általános munkás-sztrájk volt: október 10-ikén alig szünetelt a munka egy-két műhelyben. Nagykároly és Szat- már munkássága már inkább ünnepelt. Nem dolgozott és — ivott. De ezen felül semmivel sem dokumentálta, hogy eleped a választói jog-reform után. A munkásság május elsejének szerény és rosz- szul sikerült szatírája volt október 10-ike. De hát ennek igy is kellett lenni a fennálló viszonyok között. A belügyminiszter nem ok nélkül látta az ő politikájának vitelét a munkásság által is helyeseknek, megpecsételjek. Ilyen nagyarányú reformot — hiszen nem forradalmi eredmény ez, hanem a függetlenségi párt egyik évtizedes törekvésének természetes evolucziója — nem lehet Kristóffy-szerü va-banque politikával máról holnapra nyélbe ütni! . . . Meggondolás, körültekintés és állam-rai- son kell hozzá. Ez az, ami idejét váratja a reformnak. 5 a magyar munkásság Az első hó. Egy ködös, novemberi alkonyatkor, Saint- Hubert őrnagy lassú, vontatott léptekkel haladt fel elegáns gargonniereje lépcsőin. Idegesen nyitott be dolgozószobája ajtaján ; fölgyujtotta a villanyt s cigarettára gyújtván, a kandalló közelében álló kényelmes fotelbe vetette magát. Az általános ismert gavallér, az ezred leg- fessebb ulánusa, ma rosszkedvű és ideges volt. S mindennek rövid pár szó volt az oka. Tegnap este még a legjobb kedvvel öltötte magára ulánkáját s vidám arccal ment az ulánusok báljára. Hogy is ne lett volna jókedvű, mikor olyan szép szemek vártak reá, mint a Madame de Montbazané. Pár hónappal ezelőtt történt, hogy egy fényes diner alkalmával megismerkedett a szép Lucivel. Rögtön megtetszett neki a ragyogó szemű, feltűnő szépségű, elegáns megjelenésű fiatal asszony. Egész estén át a szép asszony közelében maradt, ki mosolyogva fogadta az őrnagy bókjait. Azután nagyon gyakran találkoztak még s az őrnagy hódolata csak növekedett a találkozások számával. Miután egész életében egyebet sem csinált, mint flirtölt, természetesnek tartotta, hogy most a szép Lucivel folytassa kedvencz szórakozását. Mint igazi víveur a szivét mindig kihagyta a játékból. Kellemesnek találta a garzon-ember életét s eszébe sem jutott házasságra gondolni. De most: mintha komolyan megégette volna szivét a szép asszony perzselő tekintete. Egy szép napon, mikor mámoros fővel jött haza Lucitól, tudatára ébredt, hogy ott feledte a szivét a szép asszonynál. És ő, aki annyira tudta méltányolni és élvezni a garzon-élet gyönyöreit, most arra az elhatározásra jutott, hogy meg fog házasodni. Czélja elérésében nem is volt semmi akadály. Madame de Montbazan özvegy volt, teljesen független; amellett meg azok a ragyogó szempárból reá vetett pillantások is erősen bizonyították, hogy Madame de Montbazan szívesen fogadja el az őrnagyné címet. A szép özvegy tegnap estére ígérte a biztos választ, s az őrnagy boldogan, reménységtől dobogó szívvel ment a bálra. Hogy a nagy terembe érjen, épp az öltöző előtt kellett elhaladni. Ismerős hangok ütötték meg a fülét, az ő nevét említették; önkénytelenül megállóit. — Igazán nem értem, Luci, hogy minek flirtölsz annyira Saint-Huberttel ? Mi czélod lehet vele? Azt kell hinnem, hogy elébe akarod helyezni a vőlegényednek! Egy jól ismert, üde, csengő hang, nevetve adta meg rá választ: — Ugyan, kedvesem, mi jut eszedbe! Csak nem gondolod, hogy hozzá menjek a nagyapámhoz ! ? Ugratom egy kicsit a jó öreget, ennyi az egész. „A jó öreg“. Milyen kegyetlen szavak ezek szép női ajkakról! Mint hogyha nem is az ő kedves párisi nyelvét beszélték volna, olyan idegennek tetszett előtte az a pár szó! Hirtelen sarkon fordult s mintha futna valami elől, kocsiba vetette magát s lakására hajtatott. De azok a tegnap hallott szavak még most is a fülében csengtek. A diadalokhoz szokott gavallér, a nagy viveur nem tudta elhinni, hogy egyszer mindennek vége van, a fiatalság sem tart örökké; s annyi ragyogó tavasz után egyszer majd az ő számára is el fog jönni az ősz . . . Nem, az nem lehet, hogy ő már öreg legyen! Hirtelen a tükörhöz lépett, de meghök- kenve állott meg. Valami fehéret látott megcsillanni a hullámos barna fürtök között. S a tartása is milyen öreges; nem a fess katona ez már többé . . . Keserű mosoly vonult át ajakán. Tehát vége már! Búcsút kell mondani a tavasznak, a napsugárnak! . . . Fájdalmas sóhaj hagyta el ajakát. Az ablakhoz lépett . . . Odakünt fehér szálak kezdtek szálldogálni . . . mintha megannyi ábránd, álom szállna el velük . . . Pár perc múlva nem látni mást, mint egy óriási fehérséget. Az első hó lehullott és eltakart mindent. Eltakarta még a lenyugvó őszi nap utolsó sugarát is! . . . Az őrnagy fázósan borzongott össze s lemondóan mormogta: — Tél van . . . Már késő! . . . Tussy.
