Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-10-09 / 83. szám

Nagykároly, 1907. október 9. Szerda. / III. évfolyam. 8# szám.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a- -— Telefon szám: 58. ..............—

Hirdeté

sek jutányos áron közöltéinek.

Nyilttér sora 40 fillér. -------- : Kéziratokat nem adunk vissza.

Fe

lelős szerkesztő: Laptulajdonos :

Schröder Béla. Szintay Kálmán. Megjelenik helenkint kétszer:--------- Szerdán és vasárnap.

El

őfizetési árak:

Egész évre ....................................................

Félé

vre ........................ .............................

Negyed

évre .....................................................

—=.....- Egyes szám ára 20 fillér.

8 korona 4 korona 2 korona.

Danse macabre.

Nagykároly, okt. 8.

Pokoltánczot jár a hivatott ét hívatlan politikai tényezők világa. Hát persze, hogy a kiegyezés és október tizediké körül! Ebben a két boszorkányüsíben fő és rotyog most minden zagyvalék, amit a fenegyerekek a bíizölögtetés nemes czélzatából összehordtanak vala. És van, aki fölül nekik. Mert hát rettenetesen fogékony az emberi gyatraság a nagydob pufogása iránt. Hamar szegődik pártjára annak, aki kiabál, aki ordit, vörös zászlót lenget és — akaszt. A peczér után is tülekedve szalad a gyerekhad : már mint a neveletlenje . . . Nohát ilyenféle szerepet vállalt mostanság egy áldatlan törekvésű politikai áramlat Magyarországon . . .

A nyeregből kiebrudalt darabantok addig-addig kapirgáltak bántatlanul a koaliczió bástyái alatt, hogy már-már morzsalódni kezd a fundamentum. Soh’ se leplezgessük: igy van. Hibás benne a koaliczió gavallériája. Ősi magyar virtus, ősi bárgyuság. A poloskát, meg a csótányt nem lehet hasznos háziállattá nevelni. Azt el kell taposni, lúgba fii- röszteni, hogy — nyugovást keltsen. Az elmúlásával lesz hasznossá. így kellett volna elbánnunk a darabantokkal is! De hát mi esetlenül gavallár náczió vagyunk: — Hadd fusson! — mondottuk, — legyen más a hóhéra! — És ime: nyüzsög már a falainkban a szapora-fajta.

Telistele van a levegő a verejtékes munkával szerzett kiegyezés gyalázásá- val, tele van még az utcza pora is az október 10-ike jelentőségének a méltatásával. Darabantaknák. Piszkos sakk- huzások, alávaió trükkök. A belőlük hányt sánczok mögött akar a futni engedett féreg a magyar nemzetállam gerendáiba belefurakodni. Már perczeg is benne! . .

De nem szabad, hogy beleroskadjon a hajlékunk. Lássuk által: mi történik. Lekicsinylik, gyalázzák a kiegyezést és odaállanak az október 10-iki sáskajárás gléiáiba. Kicsodák? — Hát a Kristóffyék! És ordítják, ordittatják az ingoványra vezetett plebssel, hogy „Jogot a népnek!“ És ezt elkeresztelik „a népakart impozáns megnyilatkozásának“. És a nép?... A nép?. . . A józanabbja — köp egyet eléjük. Azt ugyan nem viszik hallalira a magyar alkotmány teteme fölé! . . . Hanem az ocsúja? — az ott lesz október 10-ikén a darabontok föltámadásának első diadalmi ünnepén. Ha ugyan ott lesz? Még csak az ocsúja is?! . . .

Már pedig — hitemre mondom — még azért is kár lesz. Mert ha egyszer ez a nemzet, az ezeresztendős magyar: letér az ő nagy-nagy tradiczióinak tengernyi vérrel áztatott mesgyéjéről és odaszegődik a nemzetköziség véres zászlaja alá, — akkor rálépett arra az ösvényre,

amelyiknek a határán a Dante poklának firmatáblája várja: „Lasciate ogni spe- ranza!“ — Adjátok föl minden reménységetek! . . .

Hát erre a végső menedékre, a kétségbeesett öngyilkosságra még nincsen szüksége a magyarnak. Ráérünk! Majd ha minden kötél szakad. De addig, amig ott ragyog előttünk a magyarság vezércsillaga: addig ne kalandozzunk el idegen röppentyűk után, lidérczfény nyomán. Bolygó tüzek azok, ingatag bürün szaladok tova: nem bírják az embert.

Megvan a mi vezérlő-csillagunk: az 1848! Ez a mi hiszekegyünk. Elalkudni abból: nem engedünk soha. De a Taigetosról sem ugratunk bele vele a zajgó tengerbe, mert aligha oda nem vesznénk. Hanem igenis: bölcsen, okosan és mindenekfölött józan mérsékléttel

— megvárjuk a háromórai vonatot s ha még akkor sem jön meg — politikai, pénzügyi és gazdasági önállóságunk, akkor még — alszunk rá egyet és csak azután verjük össze a sarkantyúnkat, hogy: ki a legény a csárdában ? ... És akkor — megint hitemre mondom: — mi leszünk a legények! Nem kell majd ahhoz tüntető felvonulás, nem naplopás, csak virtus. Igaz magyar virtus . . . olyan amelyik a Rákóczy korát, meg a negy- vennyolczat megcsinálta . . .

Amit mi meg tudunk remekbe csinálni ; abba ne engedjük belekontárkodni

— a Jakabokat! . . .

Káprázat.

Egy órát az életemből börtönben töltöttem. És milyen órát! Nem a szabadságom vagy a becsületem forgott kockán, hanem a fejem !

Ismerem azokat a rettenetes álmokat, amelyek telve vannak a guillotine képeivel. Már szinte éreztem a nyakomon az éles kés hideg pengéjét. Megrezzentem a tömeg vad kiáltásától : „halált reá“.

S mindezt egyetlen pillanat csodásán káprázatos hatása miatt. Olyan pillanaté, amelyet ma sem vagyok képes teljesen megérteni, amely azonban bűntényre ragadtatott. Még sem éreztem magamat sohsem büntetésre méltónak.

Szinigazság: gyilkos vagyok. Megöltem egy asszonyt.

Miért? . . . Nem tudom.

Féltékenységből nem öltem, mert hiszen nem szerettem öt. Rabolni sem akartam : gazdag vagyok és az a néhány frank, amelyet áldozatom -zsebében találtak, bizonyára nem csábított. Felindulásomban még kevésbbé követtem el a bűntényt . . .

Ugyanebben a szobában történt, ahol most vagyok. A tükör előtt állott ő; én éppen igy ültem, mint most. Olvastam. A kedvesem ezt mondta:

— Jer . . . kocsizzunk ki a ligetbe !

Fel sem tekintve a könyvemből, feleltem:

— Nem; fáradt vagyok. Maradjunk.

Hanem ő ragaszkodott ahhoz. Én nem

tágítottam. Erre még csökönyösebben követelődzött. Indulatosan beszélt, megszakított mondatokkal, csípős megjegyzésekkel, ideges vállvo- nogatással. Én nyugodtan csak ennyit mondtam:

— Hallgas, érted?... Hallgass, kérlek...

De ő folytatta. Felálltam és föl-alá jártam a szobában. Egyszerre megpillantottam a kandallón a revolveremet, amelyet rendesen magamnál szoktam hordani. Gépiesen vettem kezembe a fegyvert. Hanem ettől a pillanattól fogva különös dolog történt velem. A kedvesem hangja, amely eddig csak izgatott, most any- nyira felháborított, hogy ki sem mondhatom. Nem a szavak háborítottak fel, hanem a hang, a puszta hangja. Ha bármit mondott volna is, még ha a legcsodásabb verseket szavalta volna, a hangot nem tudtam elviselni. Valami különös vágy vett erőt rajtam, a vágy a csend, a teljes nyugalom után ... A szemem, mintegy megbabonázva a revolver csöve által, arra a kis fényességre szegződött, amely az acélon villogott.

Vannak ilyen hallucinációk. Emlékszem, hogy olykor megbénulni érzem a józan eszemet. Tavaly Buttes-Chaumontban a szakadéknál jártam, amelyet az öngyilkosok sziklájának neveznek. Amikor ott állottam és a mélységbe tekintettem, hirtelen le kellett guggolnom és egy faágba fogódznom, nehogy leugorjak a mélységbe, amely vonzott. Ha vonaton utazom, mindig az a vágy unszol, hogy meghúzzam a vészféket; az a fényes acélgomb hihetetlen módon csábit s a kezemet mintha valami ellenáll- hatlan erő hozzá emelné . . .

. . . Letettem a revolvert az asztalra és tovább sétáltam fel-alá a szobában. Hanem a fejem mindig a fegyver felé fordult. Nem voltam képes levenni róla a tekintetemet. A kedvesem meg egyre beszélt, egyre idegesebben; rám zúdítva a szemrehányások özönét, azokat a kínos, rövid mondatokat, amelyek immár a velőmig hatottak. Nem is tudom, miként történt. Egyszerre kezembe vettem ismét a fegyvert, lassan a kedvesemhez mentem ; a revolver csövét a halántékához emeltem. Irtózatos dörej hangzott el. Láttam a vörös lyukat a halántékán ... a következő pillanatban a nő összeesett, mint egy szoknya, amelyet eleresztünk s amely összeomlik a padlón. Egyetlen kiáltást sem hallatott.

Ebben a pillanatban visszanyertem a józan eszemet. Rémes félelem vett erőt rajtam. Mint az eszevesztett, futottam ki a szobából, felrántottam a lakás ajtaját és leszálguldottam a lépcsőkön, kiáltva:

— Segítség! . . . megölte magát! . . . megölte magát!

Eleintén mindenki elhitte, hogy öngyilkosság történt. Később azonban a gyanú körülhálózott. Letartóztattak. A vizsgálat hosszasan tartott. Egyetlen szóval végét vethettem volna. Csak azt kellett volna mondanom :

— íme igy történt a dolog ...

De megmaradtam a tagadásnál. És minthogy mindig kellő bizonyíték szükséges a gyilkos elítéléséhez, engem felmentettek.

Mindezekre a dolgokra hidegvérrel gon-