Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-07-28 / 60. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENK1NT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. — ....... = Telefon szám: 58. —. ~ Hi rdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. • Kéziratokat nem adunk vissza. — 1 Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Fömunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre Előfizetési árak: Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A „Szatmárvármegye“ olvasóihoz. Két évvel ezelőtt, a nemzeti ellenállás izgalmas korszakának elején, merült fel először közöttünk, akik a szat- márvármegyei ellenállás szervezésének alapjait leraktuk, az a gondolat, hogy a politikai sajtó egy orgánumát létrehozzuk a vármegyében. Az országos politika ügyeiben a nemzet jogaiért küzdő koalíciónak, a vármegyei ügyekben pedig a kis magból már akkor gyorsan erőteljes növésnek indult vármegyei közigazgatási ellenzéknek programmját irtuk lobogónkra s ugyanakkor, a mikor az alkotmányellenes darabont kormány a főispáni kinevezéssel első támadását intézte vármegyénk ellen, napvilágot látott a szervezett védelem orgánumának, a Szat- márvármegyének első száma. Vállalkozásunkat általános érdeklődés kisérte vármegyeszerte. Azok, akik az első perctől kezdve igaz hívei voltak a nemzet küzdelmének, riadó lelkesedéssel siettek zászlónk alá, — a félénkek, az opportuanitás kényelmes mezébe burko- lódzottak tettetett közönynyel bár, de mégis csak olvasták Szatmárvármegye első politikai lapjának cikkeit, — azon számban úgy, mint jelentőségben egyre csökkenők pedig, akik szolgalelküségből, önző érdekeik miatt a Fejérváry kormány és kreatúrái élőit behódoltak, előbb fölényes kicsinyléssel, majd tehetetlen gyűlölettel nézték a Szatmárvármegyének egyre növekedő térfogialását, a vármegyei közszeliemre való mind élénkebb és élénkebb hatását, j Nem feladatom a működésűnk által elért eredmény mérlegének felállítása, de bárgyú hipokrizis volna meg nem állapítani, hogy a Szatmárvármegye a megalkotásakor maga elé tűzött célokat: a nemzeti szellem felkeltését és ébrentartását, a politikai és közigazgatási korrupció kíméletlen, de soha sem igazságtalan üldözését a legrövidebb idő alatt teljes mértékben elérte. A politikai béke betyr#áHta s a koalíciós kormány megalakulása után egy pillanatra úgy látszott, mintha lapunk hivatását betöltvén, pályafutását befejezhette volna. A tapasztalat azonban igen rövid idő alatt megtanított arra, hogy a magyar nemze'.i szellem politikáját képviselő „Szatmárvármegye“-re ma még inkább szükség vagyon, mint volt a nemzeti ellenállás harcai közepette. A nemzeti ellenállás idejében, a mikor csupa ideges figyelem, izgatottság volt minden ember, a mikor csak a jelszót kellett kiadni, hogy százak és ezrek tömörüljenek egy perez alatt, a lap tu- lajdonképeni feladata csak a vármegye nagy területén szerteszéjjel lakók közötti szellemi kapcsolat megteremtése volt, magát az agitáczionális működést az olvasóközönség éppen olyan szenvede- delemmel csinálta, mint maga a lap. Ma, a midőn a nemzeti ellenállás leglelkesebb harezosait is egy bizonyos fásult közöny látszik leigázni, a midőn a ha- ladópártiság egyre nyíltabban üti fel kigyófejét a közélet minden területén, a midőn az egyre veszedelmesebbé váló nemzetiségi izgatások mellett, egyfelől a nemzetközi szocziáldemokráczia, másfelől a felekezeti békét szétromboló keresz- tényszoczializmus is szerepet kívánó tényezőként vonulnak fel a vármegyében-, még sokkal fokozottabb mértékben szükség van a tiszta nemzeti álláspontot képviselő sajtó felvilágosító, ébresztő, buzdító szózatára. A tapasztalat azonban egy másik körülményt is kétségtelenné tett. Azt, hogy mig a harcz idején, a mikor úgyszólván maga a nagyközönség szerkeszti a lapot, megvan a létjogosultsága a diAutomobil kirándulásom a - paradicsomban. Hála Istennek nem vagyok sem gróf, sem Fedák Sári, ennélfogva nem engedhetek meg magamnak olyan nagyúri passziókat, hogy automobilba vágva magamat szilajon és vitézül vég>ggázoljak embereken, tyúkokon, libákon . . . színigazgatókon . . . De azért én is ültem már egyszer automobilon 1 Ezt ugyan nem büszkeségtől dagadó kebellel mondom. Nincs is vele mit dicsekednem mert csupán egy sofför ismerősömnek köszönhetem. Bizonyára sokan vannak, akik ugv vélekednek, hogy mégis kellemesebb volna talán grófokkal, vagy éppen Fedák Sárival közelebbi ismeretségben lenni. Meglehet. Ennek híjával azonban kénytelen voltam a sofför szerény ismeretségével megelégedni, aki is egyszer erővel felültetett gazdája automobiljára, hogy nekem, szegény közönséges pi- rosvérü halandónak is legyen egyszer részem ilyen nagyúri passzióban. Hogy aztán épen a paradicsomba jutottam az automobilon, abban meg épenséggel ártatlan vagyok. (Talán épen ezért! Hiszen az ártatlanok jutnak a paradicsomba.) Az automobil őrült sebességgel kezdett száguldani. Egyszer csak egy óriási zökkenés, nekivágódom fejjel egy telegraf oszlopnak. Iszonyú ütést éreztem fejemen, de hála kemény koponyámnak, nem locscsant széjjel. Megtapogattam a fejemet, egy kicsit zúgott, de egy darabban volt. Aztán az előbbi zsibbadtság százszoros hatványba szállta meg idegeimet. Éreztem, hogy nem haltam meg, de nem éreztem, hogy élek. Olyan formán éreztem magamat, mintha valahol az űrben lebegnék az élet és a meghalás között. Nem tudom meddig tarthatott ez az állapot, talán az alatt bejártam a mindenséget és elértem a világ végére. Egyszer csak a zsibbadság lassan engedni kezdett. Egy piciny, bársonyos női kézérintését éreztem a homlokomon, a halántékom körül. — Fáj ugy-e nagyon ? — Az a haszontalan sofför nem vigyázott, nekimentünk egy telegrafoszlopnak. A piciny, puha kéz még egyszer végigsi- mitotta homlokomat. Lassan felnyitottam a szememet. Pillantásom egy gyönyörű leány csodálkozó tekintetével találkozott. — Óh az a kegyetlen Raphael! — Nem Raphael, hanem Henrik, Frimmer Henrik, a sofför. Ő volt az oka 1 Hanem semmi baj, ha sokáig a homlokomom tartod azt a csókolni való piciny kezecskédet ... Szemem ismét lecsukódott. — Mért is nem tértél ki előle ? — Véletlenül találkoztam vele, felajánlotta az automobilt. Eleinte nem akartam elfogadni, később sajnos, mégis csak beleültem. — Jajj, miket beszélsz össze-viszsza 1 Lázad van ugy-e ? Nagyot üthetett a fejedre pallosával az a kegyetlen Raphael! — Szent igaz, hogy jól odakoppintottam a fejemet a telegrafoszlophoz, de egyébként nem bántott engem senki. — Nem haragszol rá? — Kire? — Raphaelra! Gonosz sejtelem kezdett gyötörni. Hátha nincs is itt senki mellettem s ezt a gyönyörű leányt csak az én lázas képzelődésem teremtette. Olyan termetet láttam magam előtt, amilyet emberi szem még nem látott, festő nem festett, szobrász nem faragott, lázas emberi agy nem képzelt. Alsó, felső szoknyája, blúza, miderje, kalapja, harisnyája, órája, lánca, gyűrűje, fülbevalója, szóval összes ruházata és minden smukkja egy fügefalevélben ö«szpontosult. Vagyis mezítláb volt az eszemadta tetőtől talpig. Arca mosolygott, mint a tavaszi verőfény, életet, boldogságot mosolygott, szeme glóriát sugárzott. És a tetejébe még vakító, hófehér szárnya is volt. — Ki vagy te . . . angyal ? — Nem ismered a te Judithodat? Szegény Nehemiásom ! — Én Nehemiás? — Végig nézek magamon. Az én ruhá-
