Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-06-23 / 50. szám

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. * *­Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a.i ----- Telefon szám: 58. ~~ Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. ===== Kéziratokat nem adunk vissza. . ■ Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Föniunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintav Kálmán. Előfizetési árak: I; Egész évre .................................................... ; Félévre .......................................................... I Negyedévre..................................................... — ........ Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A kerékkötők. Nagykároly, 1907. junius 22. Forró indulatának, fegyver és-kard- csörtetés között született meg a koáliczió, mely a nemzet életerőinek, tápláló forrá­sainak rablómódon való kiaknázásának útjába, élő felkiáltójelként „hands offu-ot parancsolt a nemzeti hatalom bitorlóinak. Ezeket a szegénylegényeket a nemzet itéiete leseperte ugyan a hatalom polczá- ról, száműzte őket a husosfazék mellől, melyből az ország rovására 40 évig lak- mároztak. De a bűz, Augeász istállójá­nak a bűze még mindég itt lebeg felet­tünk, megfertőzteti a levegőt. Vihar, szélvész kell, hogy ezt a levegőt, a fel­halmozódott indokot elseperje: csendes légáramlat nem viszi el innen. A regeneráció összes erőinket kötné le még akkor is, ha nem akadnának minduntalan alattomos gáncsvetők, aljas cselszövők, kötnivaló kerékkötők. Azt mondják, hogy ez a megkötött kezű kor­mány egyetlen vonással, egyetlen szivacs­törléssel semmisítse meg a negyven éves bűnös korszak felhalmozódott vétkét. Azt óhajtják, ami erkölcstelenséget a szivekbe és fejekbe hosszú uralmuk alatt beleplántáltak, amivel a nemzetnek vérét megfer.őzteíték, azt a jelen kormány egyetlen kézintéssei eltörölje, megsemmi­sítse. A beteg tesiet meggyógyítani, ha a baj lokális jellegű, s csak kis térre szo­rítkozik, — megtörténhető dolog. De ha a romlott vér a baj: a test minden tag­jába már széíhurczolta, mint azt a sza- 1 badelvü, haladópárti és darabont korszak alacsony eszméi tették, ott a gyógyítás illuzióssá válik, de legalább is hosszú gyógykezelést vesz igénybe és a hagyo­mányos vértranszfuzio operácziója feltét­lenül szükségessé válik. A politikai vértranszfuzio pedig nem egyéb, mint a nemzet törvényhozásából eddig kirekesztett uj, friss erőknek a tör­vényhozásba való bevonása. Kik eddig csak „extra maros*' állottak, azokat fel­tétlenül be kell engedni hazafiságunk sánczaiba, politikánk-váraiba, mert nem az erők szétforgácsolódása, hanem tö­mörülése nyújtja az akarat győzedelmét. Mi nem féltjük hazánk ezer éves alkotmányát a szocziálistáktól és eszmé­iktől. Ami jó, ami korszerű, ami az állam előnyére, egészségére válik, azt előbb vagy utóbb úgy is törvényhozásilag ren­dezni kell. A rossz, a penészes részt pedig ellökjük. Ami a szoczialismusban reális, erkölcsös alapú volt, azt a müveit nyugat feldolgozta az államgépezetén s ott a nép jóléte kevés kívánni valót hagy fent. S mivel mi mindenben a nyugat tanítómestereinek útmutatására utalva va­gyunk, ezen eszmeáramlatok elől sem zárkózhatunk ei. A husosfazékok mellől elzavart ké­tes alakok kihívó, valóságos haladó­párti szemtelenséggel kérdik az önzetlen hazafiságáról ismert kormányt, hogy hol a béke, hol a rend, hol a kibontakozás, hol az alkotmánybiztositék, az adóreform, az általános titkos választás, melynek megteremtésére vállalkozott. A jóakaró segélyt nem ajánlják fel, hanem aljas módon belekapaszkodnak az államgépe­zet kerekeibe és felesleges ballasztként csüngenek azokon. Alulról és fölülről gördítenek aka­dályokat a békés kibontakozás elé. Alul­ról, hogy felhajhásszák a képzelt sérelmü tömegeket és az amúgy is vérmes re­ményeik, alacsony ambíciók csalmata- gába maszlagot kevernek, amitől teljesen elveszítik fejüket; olyat kívánnak, amit az állam rovására poiitikai öngyilkosság nélkül megadni lehetetlen. Fölülről, hogy gyanakvóvá teszik az úgyis Argus szemű osztrák sajtót, közvéleményt és a koro­nát. Hirdetik, hogy a népiskolai javas­Nézz a keresztre! Ha az élet sok baja, gondja, Össze törte a lelkedet, Nézz a keresztre ! — s merits erőt: Az Ur még többet szenvedett. Ha utad szived vére jelzi, Mert megszaggatá a tövis, Nézz a keresztre! — s vigasztalódj: Hisz’ hullott az Ur vére is. Ha elhagyott minden barátod, S ellened fordult a világ, Nézz a keresztre! — s ne panaszkodj: Ő Isten volt s megtagadták. Ha itt a vég és elkeli hagynod E jajjal tele életet, Nézz a keresztre! — elhangzott ott is E szó, hogy: bevégeztetett. S ne aggasszon a másik élet, Hogy ott a síron túl mi van ? Nézz a keresztre! — hozzád szól az Ur: „Velem lész a paradicsomban“. Gulácsy Ilona. Jancsi... Szomorú, egyszerű kis lakás . . . Majdnem siralmas csend és béke volt mindig közöttük. Így élt az öreg apa, egy szorgalmas gyári hiva­talnok három gyermekével. . . Pár nap óta még a szokottnál is nagyobb volt a csend — láb­ujjhegyen lépdeltek— nagy betegük volt. Jancsi, a legidősebb fiú betegen feküdt. Mellette voltak hű társai, a könyvei, melyekből ezelőtt oly szorgalmasan tanult és mellette voltak testvérei és apja. Fájdalmas szívvel ültek körülötte, szen­vedtek a beteggel, hisz’ szegény úgy vergődött a nagy testi kínok közepeit. El-elnézte az öreg apa fiának bus, lemondástelt arczát, könnyes szemmel néztek egyik a másikára. Látszik, hogy a beteg nemcsak testi bántalmaktól, hanem belső lelki fájdalmaktól, vágytól szenvedett oly kínosan. — Mondd édes fiam! — szólította meg gyengéden apja — nem kívánsz te valamit, ar- czodról úgy ri le valami vágy. Beszélj, szólj atyádhoz, hisz tudod, mennyire szeretlek. Bágyadtan nézett fel atyjára a fiú, erőt véve testén, lelkén. — Igen atyám, van egy nagy, nagy vágya lelkemnek, de alig merem neked bevallani. Igen! látni, ölelni szeretném még egyszer anyámat, írni szeretnék neki, kérni, hogy jöjjön el fiá­hoz ! Oh nem! ő nem fogja e kérésemet meg­tagadni. Az öreg minden szó nélkül papirt és tol­lat adott a betegnek és ez reszkető kezekkel írni kezdett: Édes anyám 1 Tiz esztendeje, hogy elsza­kadtunk egymástól; az én gyermeki szivem azonban mindig veled volt, szeret és imádkozik éretted és boldogságodért. Úgy vágyódtam min­dig utánad, írtam is neked, hogy látni szeret­nélek — de te nem jöttél soha, soha . . . Ha­ragszol reáin ugy-e ? Pedig én oly ártatlan va­gyok. Most utoljára ez életben kérlek, esdek hozzád, anyai szivedhez, jó lelkedhez fordulok, jöjj el hozzám, ki nagy betegen fekszem, hogy utoljára láthassalak, hogy még egyszer sze­meidbe nézhessek és lelkemmel ölelhesselek. Várlak epedve, édes jó anyám, hűséges fiad Jancsi. Fáradtan visszadült a beteg párnájára, a levelet odaadta apjának, ki elküldte azt. És múltak a napok ... A fiú nagy lázban feküdt, örökösen anyját hívta és várta. Ha aludt, min­dig oly boldognak, nyugodtnak látszott, álmá­ban bizonyára anyja volt mellette és csókolgatta beteg tagjait. A beteg ereje egyre fogyott, de meg nem szűnt beteg lelke összes erejével várni édes anyját. És várta, várta — és anyja helyett jött a rideg halál. Meghalt anyja nélkül, anyja csókja nélkül. Meghalt epedő vágya teljesülése nélkül . . . Nem jött el hozzá anyja, nem bo- csájtott meg neki, az ártatlannak. * Egy szép kis faluban volt postamester Dukay János. Kötelességtudó, szorgalmas em­ber volt. Szerette nagyon feleségét és három gyermekét. Jó asszony volt a postamesterné is, bár a falu rossz nyelve egyre sugdosta, hogy nem érdemli meg ez az asszony azt a jó em­bert. De a postamester nem hallgatott senki szavára, látta, hogy felesége jó hozzá és gyer­mekeihez, hát szerette és boldog volt vele. Egy

Next

/
Oldalképek
Tartalom