Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-23 / 50. szám
2-ik oldal. SZATM ÁRVÁRMEGYE. 50. szám. latok szentesítése által a korona 3 millió oláht idegenitett el magától és szolgáltatott ki a magyarság falánkságának. Kürtölik, hogy az alkotmány biztosíték megadása egyenlő volna az ellenség pozíciójának megerősítésével ; hangoztatják, hogy a vasutas javaslattal a kormány 60.000 szavazatot köt le magának és Horvátországot elmagyarositja. Ijesztik a császárt, ha a deczemberi megyei tisztujitást Kossuth és Andrássy fogják arranzsirozni, akkor leomlik az utolsó szabadelvű bástya és a hivatalokba csupa függetlenségi hivatalnok fog beülni és uralomra vergődni. Mind képtelen, hazug vádak. Ez a csúnya kétszínű játék nem méltó a magyar ember nevéhez, jelleméhez. Ha ez még soká tart, akkor az ország ege teljesen beborul. Mert valljuk meg, hogy rosszul állunk. Sőt rég állottunk oly rosszul. A nemzet életkérdései megoldatlanok, horvát, tót, oláh fogait vicsorítja ránk s hol az egyik, hol a másik áll bé kerékkötőnek a magyarság érdeke ellen, saját kielégithetlen moloch természete javára. Ha azt akarjuk — úgy gondoljuk néhány haladópárti újságírói stréberen kívül, alig van, aki útját állja, — hogy a nemzet reá kényszeritett küzdelemből győzedelmesen felemelkedjék; ha őszintén óhajtjuk, hogy a kibontakozás a nemzet erői összeségének a várt megifjulását eredményezze; ha komolyan kívánjuk, hogy édes hazánk a válságos helyzetből mielőbb kikerüljön: akkor tegyük félre e nehéz napokban a pártoskodás gyűlölt fegyvereit; vessük ki szivünkből a hazafiakat szétválasztó démoni gondolatokat ; fogjunk kezet a közös haza, közös létfentartás érdekében a közös ellenség ellen, de a kerékkötés erkölcstelen szerepét utasítsuk el magunktól. Az idei aratás. Egy pár hét választ el tőle bennünket. De I nem azzal az örömmel várja a gazda, mint szokta a múltban, hanem tele aggodalommal. Általános rossz aratásnak nézünk elébe, ami azonban cseppétsem mérsékeli a szoczialista főkolomposokat, hogy a maguk modorában lázitó fölhívásokat ne bocsássanak ki, melyekkel a földmives munkásokat mértékentuli és teljesíthetetlen bérek, napszámok követelésére ingerük. Mindenütt, a hol lehet és a hol mód kínálkozik rá, srófoljuk fel a napszámot akár a csillagokig — mondja a földmunkások országos szervező bizottsága legutolsó kiáltványá- nyában. A szemenszedett rossz akaratnak, irigységnek és feiditésnek valóságos gyűjteménye ez az irás. Csakhogy valamiről meg feledkeztek a a kibocsátói. Arról, hogy nemcsak ők és nemcsak könnyen félrevezethető munkás tömegek vannak, de vannak gazdák is, akik ha fordítanak a szekér rudján, hát egyszerre koppan tőle az álluk a félrevezetett munkásoknak és bolon- ditóiknak egyaránt. Hogy is áll a dolog ? Hát bizony úgy, hogy a gazda nem megy bele a napszámnak a csillagokig való erőszaKOs felcsigázásába. Ha enged a nyomásnak tiszta dolog, hogy tönkre kell menni ; mert azt minden józan gondolkodású ember tudja, hogy olyan munkáért, mely a gazdának nem hoz négy korona hasznot, nem adhat azért napszámfejében hat vagy nyolcz koronát. Munka megtagadásba be lehet a könnyen megtéveszthető embereket lovalni, de ki issza meg legelsőben a levét ? Bizony az a ki nem dolgozik. A gazda segíthet magán. Vesz gépeket és azzal végezteti a munkát, de magát erőszakos módon tönkre tétetni nem engedi. Nagyon látszik ebből is, hogy a szoczi- alisták nem igaz baráti és nem kívánnak jót a népnek, mert hiszen akkor a megélhetési alapot nem igyekeznének a szegény ember feje alól kirántani. Nyomort, nélkülözést, keserves jajdulást akarnak. Ebben találják örömüket és az anyagilag tehetetlen, erkölcsében félre billent halandót nagyon könnyű azután a szoczialista járom elé befogni. A magyar faj jelentékeny erőpróba előtt áll. Ellenségei már nem is a sötétben mozgolódnak. Kijöttek a napfényre, hogy szembeszáll- janak. Olyan gyöngének, könnyen porlasztható- nak találják már a nemzet gerinczét, független birtokos osztályát, hogy megkérdezése nélkül akarják rá kimondani a halálos ítéletet. A bécsi kéz hosszú és erős. Ezzel számolnunk kell. Innét mozgósítják a jelek szerint most is, mint a nemrég letűnt szomorú korszakban a haza és nemzet ellenségeit. És ha ebben a boldogtalan időben kaphatók voltak a szoczi- alisták, a nemzeti gondolatok letörésének czél- jaira, kaphatók lesznek ezentúl is. Hisz az a korlát nélkül való szinte megdöbbentően vakmerő hang, mellyel a szoczialisták a rend felforgatására törekszenek, szintén azt látszik igazolni, hogy bizakodnak valami magas pártfogásban. Figyelmükbe ajánljuk azonban a szoczi- alistáknak azt a nagy munkás kizárást, mely tavaly volt a fővárosban. Emlékezzenek vissza arra, mennyi bajnak keserűségnek vált az forrásává. Ha ehhez a fegyverhez nyúlnak a gazdák, — mert hiszen lehet ám kevés személyzettel is vezetni nagy gazdaságot — bizony csak akkor lesz nyomor, drágaság és a felelőség nem a gazdákat fogja terhelni. Azt a fegyvert, mit a szoczialisták alkalmaznak a legnagyobb kíméletlenséggel, joga van használni a gazdának is. És ezt jó, hogy ha megjegyzi magának mindenki. Soha sem szabad elfejtkezni arról, hogy mindég kettőn áll a vásár és amelyik erről tudni nem akar, az nagyon rosszul járhat. A ki szereti faját, nyelvéi, nemzetét, a kinek van félteni valója, készüljön a védelemre, mert veszedelmes szándékú farkasok járnak a kertek alatt. Az iparkiállitás kitüntetjei. Tegnap délelőtt tekintette meg az iparkiállitás zsűrije a kiállított tárgyakat és mondott bírálatot felettük. A zsűri tagjai voltak : Gelléry Mór királyi tanácsos elnöklete mellett Dr. Rácz Lajos a debreczeni iparkamara fogalmazója; Debreczenből mint az iparkamara kiküldöttjei: Varsányi István asztalos, Cziczó Lajos czipész, Sulánki Ferencz gubás, Asztalos István pintér, Varjassi Imre kovács, Piros Béla lakatos, Vámos Károly szabó, Zelinger Ede czimfestő és id. Sarkadi Ferencz ; továbbá városunkból Kinczel János az ipartestület elnöke, mint alelnök és Járay József ipar- testületi jegyző, mint a bizottság titkára. A bizottság beható vizsgálat után a kitüntetéseket a következőképen Ítélte oda: Az országos Iparegyesület ezüst érmét: Bálintfy József, Ferenczy Lajos, Orosz István, Griszháber Albert, Papp Lajos, Orosz János, Steiger János, Vadnay Györgynek. A Kereskedelmi és Iparkamara ezüst érmét: Kovács Lajos, Fábián Béla, Grosz nővérek, Szikszay Kálmán, Pucser István, Valuka Antal, Drágus István, Lukácsovics János, Tóth Pál, Miks Jószef, Herman Samu, Kihán Sándor, nap a városba czitálták a postamestert hivatalos ügyben. Sajnálkozott az aszzony is, meg a gyerekek is, hogy apjuk elutazik, no de pár nap múlva visszajön, igy biztatta az apa őket. Vissza is tért nemsokára. Nagy volt az öröm. A gyermekek körülülték, meséltek neki, mulattatták, mialatt az asszony a házban szorgoskodott. — No gyerekek, hát mit csináltatok, mig én oda voltam ? És csevegtek, meséltek neki és az apjuk mulatott rajtuk. — Nem voltunk ám szomorúak! — szólalt meg Jancsi, a legidősebb fiú, ki alig volt öt esztendős. — Itt volt minden este egy szép bácsi. Csizmája, sarkantyúja, piros nadrágja is volt. Ez volt a mi apánk, mig te oda voltál. Még velünk is aludt.ám, aztán reggel elment hivatalba, úgy mint te, de estig nem jött haza. Este aztán hozott sok cukrot. Megígérte, hogy eljön ezután is, akkor is, ha te itthon leszel . . . Nézett, nézett apjára Jancsi és nem tudta megérteni, miért nem örül apja is, mint ő. — No apám, te nem is örülsz, hogy mi olyan jól mulattunk, azt montad, ne búsuljunk, mig te a városban jársz? A postamester magára erőszakolt egy kis jó kedvet és könyein keresztül nevetve mondá: — Igen, igen . . . nem látod gyermekem, mennyire örülök ? Vége is volt az örömnek, boldogságnak, a postamestereknél szomorú napok következtek .. . A postamester pár nap után tényleg meggyőződött, hogy fiacskája igazat mondott és nem tehetett egyebet, felmondta hivatalát és bement gyerekeivel a városba. Boldogtalan volt ugyan. Fájt az ő becsületes szive, fájt szive gyermekeiért, kiket most anyjuktól megrabolt . . . Bement hát a városba és úgy élt, mint szerény hivatalnok gyermekeivel, gyermekeinek. Felnőttek a gyerekek és igy nőtt öröme is velük. Jancsi már tizenöt éves volt. Az volt apja öröme, büszkesége és reménye. Szorgalmas diák volt. — Már pár év múlva ember lesz belőled! — igy szokta neki mondani — és ilyenkor könyes szemmel csókolta és talán egyet gondolt apa és fia: „Milyen szép lenne, ha anya is velünk örülhetne“ ! így éltek ők szép, csendes életet, mig megzavarta boldogságukat — a halál. * Ezalatt a szegény, bűnös anya, ki átvette ura postamesteri hivatalát, dolgozott, fáradozott a kis elhagyott falun. Küzdött a létért és halálért. Ott élt egyes-egyedül megtört szive és leikével. Nem volt körülötte senki, dolgozott fáradhatatlanul és vezeklett bűnéért. A deli huszártisztecske persze megugrott; mint ilyenkor már szokás: elhelyeztette magát a fővárosba, mivel — szülei és a becsület úgy kívánták. Mindig szomorú volt a szegény asszony. Csak néha-néha tért egy kis napsugár a szegény postamesteri hivatalba, ha a leveleket lebélyegezve egy édes, ismerős irás akadt a kezébe, fia levele. Most is egyszerre könynyel telt meg szeme, midőn újra gyermeke írását látta. Alig merte kibontani, mintha érezte volna, hogy milyen szomorú, talán utolsó üzenet lesz e levélben gyermekétől. Felbontotta a levélkét és könyei összefolytak a betűkkel, sirt és zokogott keservesen . . . Mit tegyen? Első pillanatban futni, rohanni akart, mindent leküzdeni és csak anyai szivét követni. De egyszerre megkövesülve állott, nem tudott egy lépést menni. Szorongatta a kis levelet és vergődött fájdalmában. Félt gyermeke pillantásától, félt szemrehányó tekintetétől, hogy talán még halálos ágyán is a „bűnös anyát“ látja benne félt és reszketett. Összeesett . . . sirt . . . fuldoklóit . . . mialat, messziről-mesz- sziröl hallotta a bus harangszót . . . mely kon- gott-kongott ezer fájdalommal . . . látta a sok színes, tarka, illatos virágot, melyek gyermeke holttestére hullanak ... és bus, igaz anya-szive kiséri a gyászmenetet — kiséri hűen igaz leikével ki a temetőbe, ki a hideg, gyászos, földbe ... j! Somló Erzsi.
