Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-16 / 48. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 48. szám. midőn két kezük munkájának fényes eredményét a verseny piaczára kitették; midőn tudásuk kézzelfogható bizonyité- kaival nyilvánosság terére léptek ; midőn annak bizonyítását határozták el, hogy szivvel-lélekkel, kezük munkájával, elméjük termékeny eszméivel a haza jólétén fáradoznak. Mert az ő jólétük egyúttal a haza jóléte is. Ezt elvártuk tőlük és várakozásunkban nem csalatkoztunk. — Iparosaink ezúttal megmutatták és megmutatják, hogy ők azon az ösvényen haladnak, melyen becsületet, vagyont, függetlenséget és tisztes nevet szerezhetnek maguknak. Ne gondoljuk azonban, hogy iparosaink buzgó törekvése, szorgalmas önművelése csak holmi újabb keletű. A nagykárolyi iparos munkája már évtizedekkel ezelőtt magára vonta a művelt társadalom figyelmét. — Iparos ifja- ink a tudomány szomjúságtól űzve a múlt században tömegesen elzarándokoltak Bécsbe, Párisba, Londonba, Münchenbe stb., hogy szellemi szükségletüket ott kielégítsék. És ami igazán dicséretükre válik: nem németesedtek el, nem maradtak meg idegen földön, hanem hazajőve, itt városunkban hazájuk számára gyümölcsöztet- ték a gyűjtött tőkét. Nehogy azt gondolja bárki, hogy az iparos tudománya és munkája a nyers erőn alapszik. Ez helytelen felfogás volna, mert az iparospálya a legtágabb mező, a legnagyobb tér, melyen a szellemi kutatás kielégítésre találhat. Nincs oly nemes abiczió, mely itt érvényülést nem nyerne ; nincs az a tehetség, mely leleményességének korlátok közé való szorítását itt érezhetné ; nincs az a tettvágy, mely csirájában elhamvadni itt kénytelen volna. A józan iparosnak helyén van keze, szeme, értelme. Legyen az iparos józan- életű, vallásos, dolgos, hazaszerető, türelmes embertársai iránt. Különösen terhes feladat vár napjainkban szeretett hazánk iparososztályára. Ennek kezében van ma letéve a függetlenségi zászló; ennek meggyőződését semmiféle csengő aranyokkol megvásárolni nem lehet; ennek szavazata érczfalként fogja megvédelmezmi a függetlenségi eszmét a nemzetközi jelszavak ellen. Kossuth Ferencz miniszterünk, a nemzet vezére, a minap pár száz főből álló iparos küldöttséget fogadott s előttük a következőket mondta: „Én minden iparos iránt a legnagyobb tisztelettel és nagy becsüléssel viseltetem. Tudom jól, hogy ők képezik a hazafias falankszot, melyre a magyar nemzet mindig számíthat és számítani fogu Iparosaink tartsák erősen azt a zászlót. Ne adják ki kezükből, görcsösen ragszkodjanak ahoz, mert ez fogja őket bevezetni az Ígéret földjére, az erős és független Magyaroszágba. Mikor a közelmúltban Bécs a nemzet torkára tette a kést, a harczból a társadalom szine-javára kivette a részét. Harczoltunk s habár teljes diadalt még nem arattunk, de megmutattuk, hogy rólunk, nélkülünk rendelkezni nem lehet. Akkor egy szemkápráztató fényes láng lobbant fel szivünkben, a hazai iparpártolás nemes lángja. Azt hittük, hogy Nap lesz ez a lelkesedés a haza egén és futó meteor volt csak, mely rövid ideig világította csak bé a sziveket. A hazai ipartolás tüneményes fel- lobbanását és hirteleni eltűnését értjük. Kívánjuk, hogy ez a mozgalom mielőbb ujult erővef éledjen fel. Borítsa nemes hevével az ország és városunk szivét. Különösen most nyilakozzék az meg a legszebben. Vessük le magunkról idegen gúnyáinkat, tegyük le félre az osztrák gyártmányokat, világosítsuk fel a I népet, hogy önmaga alatt vágja a fát, ha idegen áru felé nyújtja kezét. Hazai termék legyen ruházatunk, bútorzatunk, eszközünk, könyvünk, berendezésünk, egyáltalában minden amire szükségünk van s akkor az ország ipara, kereskedelme fellendül s a hazában boldog lesz minden magyar. Szatmár város közgyűlése. Folyó hó 10-én Szatmár szabad királyi város törvényhatósága dr. Falussy Árpád* főispán elnöklete alatt közgyűlést tartott, mely közgyűlés már hetekkel előbb izgalomban tartotta a város közönségét. Hat állás jött üresedésbe, melyek e közgyűlésen választás utján töltettek be. A függetlenségi párt indult harcba a régi városi párttal, mely utóbbiak között a régi bukott Tisza rendszernek hívei is helyt foglalnak. Minden állásra 8—10 pályázat adatott be és egész a közgyűlés napjáig nem lehetett tudni, hogy a sok pályázó közzül ki kerül ki győztesen. A régi és uj rendszer hívei megállapodásra nem juthatván az utolsó percig lázas izgalommal korteskedtek saját jelöltjeik mellet. A közgyűlés napján részben a közgyűlés, de jórészt elnöklő főispán által tapintatosan összeállított kandidáló bizottságnak sikerült úgy a városi közérdek, mint a pályázók jogosult igényeinek figyelembe vétele mellett a jelöléseket megejteni, a melynek eredménye lett, hogy egy kivételével, az összes állások egyhangú felkiáltással lettek betöltve. Az eredmény a következő: Első alkapitánnyá megválasztatott dr. Csomay Aladár, harmad alkapitánnyá Hajdú Károly, rendőrtisztté jSzékely Endre, községi bíróvá egyhangúlag Demkő Sándor. A megüresedett aljegyzői állásra .dr. Pirkler Ernő a Hajdú Károly, a megüresedett rendőrfogalmazói állásra Tankóczi Béla lett megválasztva. Este a megválasztott tiszviselők tiszteletére a Pannónia éttermében bankett volt, a honnan dr. Falussy Árpád főispánt a következő sürgönyben üdvözölték : „A ma lefolyt választás közmegelégedést keltő eredményét megünnepelni összejött polgárok üdvözletét örömmel közli Vajay polgármester“. Akció a kisemberekért. A függetlenségi párt képviselőinek igen jelentékeny része üdvös mozgalmat indított a kisemberek, különösen a kisgazdák és a kisiparosok érdekében. Az eszmék nem újak, de mostanáig csak a lapokban dicsérték, a képviselők programmbeszédeikben szükségességüket ur ő is, ismét meglibbent a Szamoson a fehér szárny, sőt mindjobban közeledett hozzája. Fölugrott. Mielőtt azonban még tiszta fogalmat al- kothatot volna magának a mesébe való jelenségről ideje lett volna eszét törni rajta, ott siklott el épen előtte. Vitorlás-csolnak volt. Vidám társaság ült benne. Kacagásuk abban a pillanatban verte föl az est némaságát. De nyomban tompa csönd állott be. Zátonyra jutott a pompás, csinos kis vizi- jármü. Se jobbra, se balra nem mozdult. — Evezősök ugorjának ki és taszítsák ! kiáltotta a Vaszil irigyelte gazdag ember, a tengerészruhába bujtatott cselédeknek! Tétovázás nélkül szótfogadtak, ámbár sejtették, hogy térden felül is fog érni a viz. Minden erejüket megfeszítették, tolták-huzták a keményen nekimakacsolt vitorlást. De hát hiába! — Segítsen — szólott oda az oláhnak egy huszártiszt, aki jeles evezős volt. Kissé megrántotta a vállát Vaszil és ümögve-dünyögve dologhoz látott. S bizony eredménynyel. Milyen nedves lett szegény — Vigyük haza — szörnyüködött-esengett egy szép barna hölgy. Fehércsikos, narancsszínű angol blúz volt rajta és egy kis elkényesztetett angol fokszterri- ert simogatott, amely bizalmatlanul rámordult az idegenre. Föl is vették Vaszilt noha a jutalmat a dusás borravalót megkapta már. Afféle nemes gondolkodású emberbarát volt a földesur, aki szívesen tett jót bárkivel, még Vaszillal is, noha egyáltalában nem szenvedhette anarchista hajlamaiért. Vaszil sunyi, de különös vésztjósló szerénységgel kuporodott le a csolnak fenekére. Két markos kezével átkulcsolta térdét s úgy pislogott zsíros kalapja alól. A nap már elfeküdt. Sejtelmes alkonyat borult a vízre, a hegyekre. Könnyedt párák verődtek össze. Go- molyogtak-libegtek, mintha kacérkodó tündérek integették volna fályáikkal. És dal kelt a társaság ajkán. „Tudom nem ir Levelét hiába várom“ . . . ringott végig a Szamoson lágyan panaszosan. A visszhang meg sajátságos, bus epekedéssel szólt bele tulnan a füzesből. Majd ismét szellő ébred. Megfeszítette a vitorlát, úgy vitte a karcsú fehér csolnakot a vizen, mint röpke falevelet. Kisvártatva a kikötőbe ért. — Szálljon ki s vonjon oda bennünket a dobogóhoz — mondta a földesur, mialatt ügyes kézzel irányította a kormányt. Vaszil fölállott gyűlölettől villogó tekintettel pillantott kürül. De nem vette észre senki. Aztán olyan erős ugrással vetette ki magát a csolnakból, hogy azt csak hajszál őrizte a fölborulástól. A földesur anyja — derék szál asszony, csupa méltóság és báj, — aki a magas szaggatott parton várta a kirándulókat, hirtelen föl- sikoltott. Kiáltása mint panaszos jajszó reszketett végig a keskenyleveles füzfalombokon. Azonban hamarosan összeszedte magát és még csitította fiát, amidőn az szigorúan lehordta az oláht— ügyetlenségéért. Az meg levett kalappal nagy alázatosan kért bocsánatot. Nem első eset volt már, hogy rászolgált a szidásra. Részeg fejjel ugyanis akárhányszor be-be- támolygott az urasági udvarba s úgy garázdálkodott ott, mintha övé lett volna a feltétlen rendelkezés joga. Egy erős tavaszi napon aztán erélyesen kitiltották. Szörnyű átkozódás közben ment persze ismét oda, ahonnan jött — a füstös, ronda korcsmába, a romlás tanyájára. Miedennél jobban szerette az italt, a testet lelket ölő mérget. Az átlag korhelyek sorából épen nem dicsőségére valló hősködéssel magaslott ki. S amint egyszer pálinkagyöngitette, bizonytalan léptekkel haladt el a templom mellett, egyenesen neki botorkált a pópának. De még a kalapját sem emelte meg a szent igék hirdetője előtt. Máskor sem tette. Nem tisztelte józanon sem. Annál kevésbé borosán. Istentagadó voift. Mondogatták is széliében, hogy eladta magát az alvilág urának. Ép úgy hadilábon volt a vallással, mint a társadalmi renddel. Amolyan igazi söpredék- sociálista volt. S mételye a falunak. A szibériai bányamunkára rászolgált vad nihilistánál is világfölforgatóbb, pedig véletlenül ha, nem paticsfalak között, ellenben kastélyban születik bizonyosé a legridegebb, legönzőbb magyar lett volna.
