Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-16 / 48. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. » Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. .......... — Telefon szám: 58.---------Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. ===== Kéziratokat nem adunk vissza. ======= Felelős szerkesztő: Előfizetési árak: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. j Egész évre .................. ............................. Félévre ......................................................... ; Negyedévre ................................... .. .. ., — . ... Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A munka ünnepe. Nagykároly, 1907. junius 15. Ünnepet ül Nagykároly város tisztes iparos polgársága : a munka ünnépét. Megelégedés, öröm és lelkesedés ül a mai napon a munka fáradalmaitól mentes arczokon : a becsületesen végzett munka lelkesedése. A munkában megedzett karokat s a hazáért hevesen dobogó sziveket ma nem a hétköznapiság szurtos köpenyege, hanem az ünneplés fényes meze takarja, mert ünnepet ül ma Nagykároly város tisztes iparos polgársága: a munka ünnepét. A mai megnyitási nap iparosaink életében fordulópontot jelez. Iparosainkról eddig is tudtuk, hogy feladatuk magaslatán "állanak, de arról meggyőződni csak most van alkalmunk. Mi már régóta érezzük, hogy miná- lunk mai napság az iparos polgárság kezében van letéve a jövő boldogulásának biztos záloga. — Aczél keze munkájával az iparos megél a földkerekségén. Tudománya nem köti őt a röghöz ; s bárha kenyéradó helyet mindenütt feltalálhat, de hazát csak egyet adott neki az ég : a szép Magyarhont. Micsoda más időket, micsoda más ideákat éiünk, mint pár évtizeddel ezelőt:: Akkor, ha a család valamely gyermeke rossz, hanyag és parancsot nem tűrő volt, édes atyja megfenyegette : inasnak adlak! Ma, ha fiaink lateinerkodás bűvös titkaiba belemélyedni hajlandóságot nem mutatnak, de máskép szorgalmas, ügyes, becsületes, jellemes tulajdonságok csiráit magukban rejtik, válára üt az apa s azt mondja : nem baj fiam, derék iparos lesz belőled. Ma napság nem a munka, hanem a munkátlanság a szégyen ; mert a munka, a testet edző becsületes munka, az élet, mig a dologkerülés az enyészet magvát rejti magában. A munka biztos hajó a hullámzó élettengeren, a doiogtalanság hullámzó tenger, viharzó óczeán, mely elseper, a semmiségbe sülyeszt. A munka biztos rév, ahová a munkás bízvást beevezhet, a doiogtalanság homokzátony, hol a hajótörés esélyei kiszámithatatianok. A munka szellemteli élet, a tunyaság szellemtelen léhaság. Ezeket az igazságokat a külföld iparosai rég felismerték és ott az iparosok egyforma becsülésben részesülnek a tudománnyal és művészetekkel, mert a kézműiparban éppen úgy rejlik tudomány, mint művészeti ízlés. Ott a legelőkelőbb családok az ipari pályára adják gyermekeiket. Vájjon mi meddig maradunk még hivaíalkereső, nép ? ! Egy kiváló nemzetgazda mondja, hogy egy tenyérnyi nagyságú iparmű- vészi alkotásnak nagyobb becse van, mint a hivatalszobában eltöltött 20 évi munkálkodásnak. És a mai népünk tényleg ezen a véleményen van ? Koránt sem lehet ezt állítani, mert az úri családokban erős az idegenkedés az iparos- páiyák iránt. Ne beszéljünk gyermekeink előtt a műhelyről, mint a szellemi szegénység menedékhelyéről s a hivatalról, mint a nemzeti és úri büszkesség mentsváráról, hanem tanítsuk meg a magyar ifjúságot, hogy a műhelyi munka épp úgy megérdemli megbecsülésünket, mint a hivatalnok foglalkozása. Az élet hajótöröttjeinek nagyobb része nem a műhelyekben, hanem a hivatalok falai között vergődnek, lemondva minden reményéről a jobb napoknak. Ezeket az igazságot kellően átértették és átérezték városunk derék iparosai, Egy rózsa. Ha kezembe akad, Ez a hervadt rózsa : Eltűnt boldog idő, jut eszembe róla . . . Mégis tudj’ az Isten, Ha sokáig nézem : Szemem könybe lábbad, Szivem fájni érzem. Az utczán. Tegnap, hogy az utcán mentem, Két menet jött velem szemben : Egy’ aggot vitt temetőbe, Más’ ifjú párt esketőre . . . Az leszámolt az élettel, Ez pedig csak most kezdi el; — Úgy elfogott egy gondolat: Melyik is hát a boldogabb? Baka Elek. A falu rossza. Irta: Ujfalussy Amadil. Estbe hajlott a délután. A nap sietett le- szállani a halványkék égboltozatról. Sugarai ellenben még révedeztek a látóhatáron s ha nem is tüzes kedvteléssel már, de mégis játszadoztak a csöndesen folyó Szamos apró-cseprő hullámaival. Meg-meg csillantak a habos fodrokon. Sőt a holt parti fövényen is. A fűzfákat meg sárgás köntösbe öltöztették. Úgy néztek ki az ibolyaszinü hegyek hátterén, mint valami borzas Ockervirágok. A legszebben festették meg azonban azok a búcsúzó napsugarak azt a kis parányi szigetet, amely mintegy önérzettel igyekezett a folyóból kiemelkedni s a figyelmet magára fölhívni. Egyik kiszögellésen ember ült. Vaszil volt a falu rossza. Elhanyagolt külsejű, tivornyáktól gyürödött arcú, de hatalmas j testű oláh. S amint ide-oda kószált tekintete, nagy hirtelen úgy nyitva maradt szeme, mintha megmeredt volna. Valami fehér szárny féle tűnt föl ugyanis a vizen és az az elvétve támadó szellő sóhajtásától csaknem megduzzadtan sikolt tova. A másik pillanatban ellenben nyoma sem látszott már, mintha egy csapásra elnyelte volna az éhes Szamos, az örök moloch. Hiába kereste az oláh, előre hajolt derékkal, vizslaszimattal. És hogy hasztalan volt várása érdeklődését aztán az a néhány fenyőcsúcs, vonta magára, amely büszkén sötétlett elő az urasági kastély többi fái közül. Vaszil ökölre szorított markát fenyege- getően rázta meg. A földes urnák szólott a vésztjósló mozdulat. Neki mindene van s nekem csak akkor, ha lopok — sziszegte, mialatt csikorgatta fogát. Fékezetten indulatában majd azon kezdett tűnődni, miért is olyan igazságtalan a sors, hogy némely embert jómódba juttatja, a másikat meg szegény sorba helyezi ? Foiyton-folyvást elégedetlenkedő izgága teremtése volt az Úristennek s amellett dolog- keriilő, akárcsak a nápolyi lazsazóni. Járt ugyan napszámba, ha rávitte az éhség, meg kellett a garas a pálinkára, de nagyobbára abból tengődött, amit másoktól eltulajdonított. Nagyon értette ezt a gonosz mesterséget. A világváros kipróbált, furfangos tolvaja se jobban. Soha sem derült ki rá semmi. Az is igaz volt azonban, hogy ha gyanakodtak is rá, nem merték szóvá tenni. Féltek tőle. A legjobb verekedő volt hét határban. A szesz meg éppenséggel góliáthi erőt adott neki. Olyan parázs verekedést rendezett egyszer-más- szor a korcsmában, hogy még a söntés is meg- izlelte az embervért. De többnyire titokban szemtanú nélkül kapta meg a magáét az, akire fájt a foga. Az is megtörtént, hogy egy-egy haragosát holtan találták a szigeten, ifjú füzes vékony vesszőinek sűrűjében, sőt a falu közelében is, az árokban, vagy a tengeriföldön. És még sem bizonyult rá semmi e téren sem. Amint most a kert tulajdonosát fenyegette barna öklével, s azon veszkődött, miért nem
