Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-12 / 47. szám
Nagykároly, 1907. junius 12. 47. szám. III. évfolyam. POLITIKAI ES TÁRSADALMI LAP. 4 MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. »-— ■ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a.! Felelős szerkesztő: Előfizetési árak: - - % , . . Kovács Dezső űr. Egész évre ........................................................... 8 kótóift Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Főmunkatárs- Lantuiaidonos Félévre ................................................................ 4 kor^* Ny ilttér sora 40 fillér. tÁT h h Laptulajdonos . Negyedévre........................................................... 2 korona> A x , . Tóth Zoltán dr. Szmtay Kalman.-- ■ Kéziratokat nem adunk vissza. ■■■■■ ;■ . —■, .....-■ Egyes szám ára 20 fillér. ■ Ju bileum után. Nagykároly, 1907. j'unius 11. Országszerte lezajlottak a koronázási évfordulói ünnepségek. Kevés uralkodónak jut osztályrészül annyi baj és viszontagság után oly kiválóan magas életkor, mint a mi felséges Urunknak. Volt mindenütt ünnepélyes szent mise, fényes segédlettel ; rövid zamatu és hosszú lére eresztett szónokiatok hangzottak az ország minden templomában. Hivatalos testületek vonultak el itt-ott és zászlódiszt öltöttek a házak, ahol csak magyar ember lakik a Kárpátoktól az Adriáig. De ha az ember az ünnepségek fokmérőjét gondos megfigyelés alá vette, megdöbbenve volt kénytelen konstatálni, hogy az ünneplő kedély higanya alig emelkedett valamivel a fagyponton felül. Az öröm érzelmét elnyomta a bizonytalan jövő kétségbeeső hangulata. A kitörni készülő lelkesedés tüzét elfojtotta a reménytelen kilátás a nemzet életforrásainak kifakadására. Szerettük volna vi- gan, lelkesen, magasztosan eltölteni a ritka alkalmat, de az istenek mást határoztak és nekünk gyarló embereknek meg kell nyugodnunk a nemzet végzetében. Budapesten, az ország szivében, a nemzet idegrendszerének kohójában is nyomott hangulat ; bura hajló érzelmek hatása alatt nélkülözte az ünnep a várt melegséget, a természetes lelkesedést, a frenetikusán jelentkezni szokott hódolati kitörést. Meglátszott, hogy a nemzet csak testileg vett részt királya és önmaga ünnepében, lelke a mélyen lefátyolozott jövő felé kalandozott. Baj, ha az apa és gyermek nem érti meg egymást. Szerencsétlenség, ha fejedelem és nemzet között nincs meg a harmonikus együítgondolkozás, ha kihűl a fejedelem szive a nemzet iránt, ha a nemzetet nem érti meg a király. Node ott volt a bevonulásnál pár ezerszociálista, a Kristóffy-féle orvosszer, kik kiáltásaikkal ugyancsak magukra igyekeztek vonni a felséges ur figyelmét. Csakhogy a bezárt és gyorsan vágtató hintókba homályos hangok hatolhattak csak bé s igy a hangoztatott jelszavak alig hatolhattak el a legkegyelmesebb fülekig. Sebaj ! majd módját ejtik a Kristóffy darabontjai, hogy a király megtudja azt, amit hallani elmulasztott!! De vajon tudomására adatott-e, hogy milyen hűséges sáfárjai voltak az országnak Tisza, Kristóffy és mások ? Vajon tudja-e a Felség, hogy ezen az istenáldott földön közpénzeket szabad prédának tekintettek a meghitt és bennük megbízott tanácsosai . . . Vajon tudja-e a Felség, hogy a szegény ember véres verejtékkel szerzett filléreiből összerakott félmillió koronányi összeget titkos célokra itt költeni szabad volt s arról el nem számolni nagyúri szabadalom . . . Vajon tudja-e., a Jrdség, hogy aki éhes, aki családja apr^igjait az éhségtől ellankadva, a Tri<tegtül megdermedve látja s arra vetemedik, hogy felebarátja java felé bűnös hajlammal kezét kinyújtsa, azt a törvény teljes szigorával sújtják, de aki a nép szivébe könyökig belemarkol, az büszkén mondhatja országvilág előtt: „meggyőződésem szerint jogom volt ahoz a pénzhez“ . . . Alig hisszük, hogy a Felség tudná ezeket, mert akkor jóságos, tiszta, legkegyelmesebb szive undorral fordult volna el olyan tanácsosaitól. A nemzet ki fogja heverni az 550.000 korona hiányt,- de ezen hiány örökké sötét árnyékot fog vetni a grófi korona gőgös viselőjére. Cecil. Irta : Gozsdu Elek. (Folytatás.) Cecil hangja a szerelmes madarak halk, lágy hívásához volt hasonló és állati őszinteségével elkábitotta Tamást. Egy pillanat alatt ölébe ragadta Cecilt és összeharapta a száját, nyakát és mellét és véres csókok között suttogta : — Őrült vagy ! Örült! Cecil görcsös erővel ölelte magához Tamást és sírt, uj kérdés. Éjfélre járt az idő mikor Tamás Cecilt hazakisérte. Útközben keveset beszéltek ; mind a kettőt ki nem mondott gondolatok foglalkoztatták, Cecil rövid időközökként megszagolta a laza csokrokban kötött nagy vörös rózsákat, melyeket Tamás még az este hozott neki. A lámpák fénye alatt amint lassan, egymás mellett mentek, árnyékuk hol megnyúlt, hol összezsugorodott és Tamást mintha csak ez az optikai játék érdekelte volna. Az utczák üresek és csendesek. A város felett állott a teljes hold, és hideg fényességben a lámpák világossága nyersnek, majdnem sértőnek tűnt föl. Kékes-fehéren feküdt a fény a földön, a falakon és a háztetőkön és csak a kapuk sárga rézkilincsei ragyogtak. A levegő mozdulatlan nyugalomban pihent és a bűvös fény átjárta a láthatatlan testét. Decil úgy érezte, mintha a jól ismert házakat most látta először és ezt csodálatosnak találta. Ezek a házak, tele emberekkel, az életről beszéltek neki — és ő a kövezetei nézte. Cecil szemeivel követte a néma, a néptelen utczák homályba vezető vonalait — és úgy érezte, hogy ezek sötét vizű folyókhoz hasonlítanak, s hogy az örök sötétségbe vezetik az embereket. — Eljösz holnap, édes ? — kérdezte végre Tamás. — Igen. Elmegyek. Nézd, milyen édesek ezek a rózsák ! Most — nézd, mintha ezüstös harmat volna rajtuk. A hold szűz fénye érinti őket! — mondta Cecil és megállóit egy perezre, aztán folytatta: Tudod-e, hogy hányadik virág ez amit adtál ? — Nem tudom, Cecil ! De — kevés volt — kevés ! — Oh ! én tudom ! Várj csak ! Először jöttek a kék, a lilaszinü chrysantemek ! Aztán a hosszuszáru, nagy vörös szegtük. Karácsonyra pármai ibolyák — később a begóniák és gyöngyvirágok, a tarka primulák. Áprilisban kétszer a sötét arany-sárga azaleák, aztán a rózsák és rózsák és most utoljára is rózsák! — mondta Cecil lassan, amint az emlékeket fölidézte. — Szépek voltak ! És te jobban örültél nekik, minta drágakövek lettek volna ! — Mert mulandók és hívek! A kövek örökké élnek és hűtlenek. A kövek hidegek ! — Hogy múlik az idő! Mintha tegnap lett volna ! — Igen. Mintha tegnap lett volna, amikor a hó esett és amikor fehér volt minden ! A kapuhoz értek. — Jó északát, édes ! — Aludni fogok! Olyan fehér az éj, olyan fehér — mondta Cecil és fölnézett a házakra, végig tekintett az utczán, aztán gyorsan megszorította Tamás kezét és eltűnt a kapu homályában. Tamás még hallotta amint a kapu zárja keményen csattant és aztán a legrövidebb utón hazament. Cecil hangulatai most, hogy egyedül volt, élénken foglalkoztatták, de nem tudott eligazdni rajtuk. Érzékeny, ideges hangulat-lénynek tartotta, akivel a saját énje játszik. Igazi rnüvész- vér, öntudatlanul színes és mindég őszinte. Hangulatra a felhőjáráshoz hasonlítanak, — el- foszló pára szépségek. A való élet nem ilyen. Cecil csak szép. Ha ez elég volna. Egy órára való virág —- aztán emlék, aztán semmi. Mikor Tamás a szobába lépett, szinte megdöbbent. A lámpa égett és úgy tetszett neki, hogy Cecil most is ott fekszik mereven, kinyuj- tózkodva az ágyon. Eszébe jutott minden szó, amit Cecil mondott. Azt képzelte, mindaz amit, ma este halott, látott, álom volt, vagy talán Cecil valami mesét mondott neki, amit ő maga talált ki és elmondás közben átélte a saját meséjét, úgy mint a költők szokták. Cecil egész valóságát tündériesnek érezte és fantomszerü látománynak vélte. Most kínzó vágyat érzett utánna. Tökéletes szépségét élén-
