Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-06-12 / 47. szám
2-ik oldal. SZATM ÁRVÁRMEGYE. 47. szám. A szabadelvű rendszer, mely hazánkban tartalmatlan politikai hitvallása daczára hosszú ideig a felszínen maradhatott, Tisza és társai ezen tényével a legeslegutolsó kegyelemdöfést kapta ; mert ha volna még a hazában valaki, aki szinpatiával gondol vissza a letűnt korra, az most végkép és undorral fordul el az olyan rendszertől, melynek alapelve a nép verejtékéből alkotott patakkal az osztrákok malmát hajtani, melynek legfőbb erénye a húsos fazék mellett ülni és szinekurista életet folytatni. Önérzetes ember tudja, hogy minden ország fentmaradásának első és legfőbb feltétele a tiszta erkölcs, mely, ha elvész Róma elpusztul és Bizancz rabigába görnyed. A régi rómaiak, sőt az általuk meghódított barbárok is büszkén, önérzetesen mondták: „Civis Romanus sum.“ Minden magyar ember tanulhat ebből. Minden magyar ember tanulja meg, hogy rá nézve csak egy politikai iskola létezik: a függetlenségi politikáé. Ennek elvei, szálai, gondolatai, törekvései a nemzet szivében, fiainak érzelemvilágában találják gyökerüket. Ennek eszméi keltették fel az országot hosszú lethargikus szabadelvű álmából ; ennek elvei ' teremtik meg az állandó természetes jóviszonyt királyunk és a monarchia két államának népei között ; ennek czélja az, hogy e hazában minden népfaj vallás- és nyeiv- külömbség nélkül egyaránt boldognak mondhassa magát, és hogy édes hazánk független, nagy, boldog és hatalmas legyen. Szabadtanítás közművelődési ház. Nemrég egy statisztikai kimutatás akadt, kezeink közé, melyben a különböző országok analfabétáiról volt szó. E szerint minálunk a népesség csak 51 százaléka tud Írni, meg olvasni. I Megdöbbentő, lesújtó valóság! A huszadik században a magyar állam népességének fele I nem tud írni és olvasni ! Hát nem kell pirulnunk a külföld előtt?! Hiszen az Egyesült Államok néger lakossága előbb van a műveltségben, mint a Szent István jogara alatt élő népek: azok közül 44 százalék nem ismeri az irás és olvasás mesterségét. Fin- és Francziaországban 4 százalék nem ismeri a betűt. Svédországban minden ezer ember között 8 található, aki sötétségben növekedett. Németországban ezer között csak 5 ilyen szerencsétlen van. Mi lehet minálunk ezen végtelen nagyfokú elmaradásnak az oka ? Erről tényleg sokat lehet és fognak még vitatkozni, de az igazi okok csak ezek fognak maradni: nincs elég népiskolánk, a templom nem tanítja a népet, a szülők indolenciája. Lássuk egyenként ezen három főoknak bizonyitékjait. Hogy nincs elég iskolánk, arról bőségesen meggyőz bennünket az évenkénti miniszteri kimutatás az iskolák tulzsuffoltságá- ról és az iskolázatlanok óriási számáról. Egészséges állapot a mi viszonyaink között ismeretlen, mert vagv az ürességtől tátonganak a tantermek s a falu népe az utcán, a mezőn, erdőn stb. nevelődik, vagy tulzsuffolták az iskolák, amikor szintén szó sem lehet tanításról. Meg azután mit is kívánjunk először a 800 koronával dotált tanítótól?! Mit adjon azért előbb : időt, buzgóságot, lelkesedést szak- képzettséget ? Hiszen az a 400 forint még kenyérre is kevés! Tehát, igyekező, buzgó tanító, jó közigazgatás és tágas tantermek kellenek. Igen, de hol van az a fa, melyen ezek teremnek? Ezt a fát kellene az államnak plántálni és bőségesen gondozni. Csakhogy -mikor erről szó esik, akkor avval huzakodnak elő,1 hogy a kultúra erszénye nagyon lapos. Kell katonára, kell államvasuti hirdetésre, kell erre is, meg arra . . . Mindenre jut csak a népnevelés fájára nem. Rendkívül hátrány az általános népneve-t lésre nézve, hogy sok gyermek már elromolva kerül az iskola falai közé. Nemrég egyik cikkünkben kifejeztük, mennyire áldásosak a gyermekkertek. Ide a gyermek már 3 éves korában jön s mire a népiskolába feladnák: elméje fogékonyává válik a betű rejtelmei iránt. Minden elemi iskola mellett gyermekkertnek kellene lennie! Menjünk tovább! A nép gyermeke 9—10 éves korában már kikerül az iskolából, ahol egész életében 360 napot nem töltött. Még ha meg is tanult az iskolában Írni és olvasni (mit föltételesen és kötve hiszünk) de 1—2 év alatt tökéletesen el is felejti azt. Az iskola hiába desztilálta lelkét, visszacsöppen idő előtt az élet tenyerébe s olyan lesz, mint a többi. Hiába desztiláljuk a tengert poharanként és a desztilált vizet visszaöntjük belé. Hiábavaló sziszifuszi munka. Tehát módját kellene ejteni, hogy mindkét nembeli ifjúságot, ha a kötelező iskoláztatás alól kikerül, szép szerével megnyerjük az önkéntes iskoláztatás eszméjének. Modern államot e nélkül elképzelni lehetetlen. Ami a növénynek a napfény, az állatnak a levegő, az a közművelődésnek a felnőttek oktatásának problémája. A művelt jelzőre csak oly nép tarthat igényt, melynek minden gyermeke iskolát látogatott. Ez képesít a megélhetés nehéz küzdelmeire, evvel emelkedünk a magasabb szellemi légkörbe. Azonban nem elég a népet csak írni és olvasni megtanítani, mert evvei sem agya, sem szive, sem lelke, sem jelleme, sem erkölcse még nem nemesbül. A betű csak azon alap, melyre tovább építeni lehet. De ha az alap megépítése után felhagyunk a munkával s a müvet tető alá nem hozzuk, akkor munkánk rövidesen semmivé törpül. Minden embernek kétféle nevelése van: egyik, amelyet kapott és egyik, amelyet önmaga szerzett. Az első elsajátítására sok mindent követel az állam, a másik megszerzésére alkalmat kell adni a népnek. Ezen elvet tette éles tanulmány tárgyává Apponyi Albert kultuszminiszterünk, midőn a szabad tanítás és közművelődési ház megteremtése eszméjének kivitelére hívja fel az országos közoktatási tanácsot. Ebben fenkölt gondolko- zásu miniszterünk elismeri, hogy népiskoláink a tanköteles ifjúságnak nem biziosithatják teljes mérvben az iskolázást. Középoktatásunk nem felel meg ama célnak, mely a népek versenyében nemzetünknek sikert biztosithathatna. Főiskoláink csekély számuknál fogva nem nyújtanak tág teret tudományos önállóságunknak. Tehát a közművelődés terjesztését iskolán kívüli, de mindenkire egyaránt hozzáférhető intézménynyel akarja eszközölni. Ezt pedig véleményünk szerint csak úgy lehet elérni, ha a munkából a társadalom ösz- szes számottevő tényezői kiveszik részüket. A létesítendő közművelődési házban hetenként többször szabad előadásokat és felolvasásokat kell tartani. Taníthat és előadhat itt: tanár, orvos, ügyvéd, pap, tanító, gyógyszerész, mérnök, gazdálkodó, jelesebb iparos, vegyész stb. Szóval, aki a kultúra fejlesztés nemes munkájában csak részt venni óhajt. A tanítás teljesen díjtalan. Ilyen közművelődési házat körülbelül tizet szándékozik miniszterünk létesíteni egyelőre, Mi persze csak akkor fogunk feljajdulni, ha hallani fogjuk, hogy Szatmár ilyen intézményt kapott s akkor fogunk fűhöz-fához kapkodni. Nyíregyháza városa e végett máris nagy ken látta és niellankólikus hangalatai lassan, észrevétlenül bevonultak a leikébe. Cecil két én-je jutott eszébe és mosolygott de a két én-nek megérzésében művészi hangulatot látott és ezt szépnek találta. Cecilnek parfümjét mohósággal szívta be a saját kezeiről és a párnákról, melyeken Cecil feküdt és úgy érezte, hogy a melle szűk, és hogy a tüdeje kicsi. Szemrehányást tett magának, hogy miért nem vigasztalta meg Cecilt, miért nem tudott vidám lenni, máskor. A vágy és a képzelet Tamás elé varázsolták Cecilt. Ott ült vele szemben a puha karosszékben és piros rózsákat tartott a kezében. Ez a íátomány csak egy pillanatig tartott és Cecil képe elfoszlott, eltűnt, ahogy elfoszla- nak, semmivé lesznek a kék égen lebegő bárányfelhők. Tamás mélyen elaludt. Másnap reggel levelet kapott. Megismerte Cecil Írását és megijedt. Néhány szó volt az egész amit irt. Meghaltam édes ! Hozz virágokat! Gyorsan öltözködött és azonnal Cecil lakására ment. Nem érzett és nem gondolt semmit, csak azt tudta, hogy szive sebesen ver, s hogy sietni kell, csak sietni. A ház elé ért és a kapuban megállód egy perezre, azt hitte, hogy tévedt, újra megnézte a számot, aztán fáradtan, lassan fölment az első emeletre. A folyosó korlátjára támaszkodott lihegett és szellőztette magát egy kis tisztviselő elhízott felesége, aki szomszédja volt Cecilnek. Mosolygó aoró szemeivel vidám kíváncsisággal mustrálta Tamást és mialatt egy parányi piros legyezővel hevesen dolgozott,vékonyfuvolahangon kérdezte: — Talán — Cecil kisasszonyt keresi ? — Igen, azt keresem. — Öh ! Azt már reggel nyolez órakor elvitték ! felelt élénken a kövér asszony, mia- alatt pipacsvorös reggeli ruháját széles mellén rendbe hozta és aztán gyorsan folytatta ! — Tudja, úgy megijedtem ! De úgy megijedtem ! Hajnalban jön a cselédje és iszonyúan csenget ! Nem tudom mi lehet ! Fölkelek — — gyertyát gyújtok. Jézus , Hát mit akar ? — — mondom neki. Kérem, — mondja ő — jöjjön, a nagysága mindjárt meghal! Mi közöm nekem a nagyságához ! — mondom én. A cseléd sirt, rimánkodott, a lármára az uram is felkelt, én mindjárt fölvettem a fehér pongyolámat és képzelje, strimfi nélkül, kérem strimfi nélkül kiszaladok, — de mire kiérek a folyosóra, már az egész emelet ébren van. — Na tudja még most is reszketek, aztán nagy nehezen a sok cseléd és népek között utat török magamnak a szobába — hát kérem, — de ilyet ! — ott fekszik az ágyon — a szeme be van csukva — aztán egyet-kettőt lélegzik — és a szemem láttára, képzelje kérem, a szemem láttára, meghal ! Mérget ivott, kérem, mérget! A méregpohár az éjjeli szekrényen volt és én meg is szagoltam, de az uram azt mondta, Jézus ! és kikapta a kezemből. No, de ilyet! Én persze ott voltam, mikor a kosárba tették és elvitték. Kérem, képzelje ! Egy szál ingben vitték el. Na tudja. — Be lehet menni lakásába ? — kérdezte Tamás. — Jeszszus ! Nem ! Hogyan lehetne ! A rendőrség lepecsételte az ajtókat ! Kérem ! A pecséteket nem lehet letörni. A kövér asszony lesütötte a szemét és halkan kérdezte : — Talán a rokonához van szerencsém? Vagy talán . . . Tamás köszönés nélkül elsietett. Az utczára ért és szédülést érzett. — Minden úgy van jól, amint van. Ez a tények logikája. A hangulat teszi őrültekké az embereket. Nem látják meg a tények összefüggését, aztán — megvesznek ! Ilyen gondolatai voltak útközben a rendőrség halottas házáig. Türelmetlenül csengetett és megkérdezte a kapust, hogy Cecil hol van. A kapus elkísérte a bonezteremig, ahol az egyik márványasztalon lepedővel letakarva feküdt Cecil. Tamás hozzá lépett, fölemelte arczárói a lepedőt és sokáig nézte. Megérintette a homlokát és a kezét. Cecil hideg volt és merev, mint az a fehér márvány, amelyen kinyujtózkova feküdt. A melegséget adó erő nem kergeti többé a vérét és ő néma és gondolat nélkül való. Hová lett az erő ! Hol van most az én ! Tamás újra átszenvedte Cecil utolsó hangulatait és gyöngéden czirógatta az arczát. Hát igen. Igen Cecil megérezte a halhatatlan lelkét. És ezt egyszerű érzékeny szivével tette. Ez a sejtelem nem a mikroszkóp dolga. Milliók és milliók szép ostobasága ez és /
