Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-05-29 / 43. szám
Nagykároly, 1907. május 29 III. évfolyam. 43. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. 8 korona 4 korona 2 korona. Szerkesztőség és kiadóhivatal: HétsastoII-utca 12. sz. a. Telefon szám: 58. . . -rzn Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. —........- Kéziratokat nem adunk vissza. = Fe lelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Egész évre Félévre Negyedévre .. Egyes szám ára 20 fillér. A horvát kérdés. Nagykároly, 1907. május 28. A szabadelvű párt hosszú évtizedes uralma alatt nem láttunk soha olynemü kísérletet, mely arra irányult volna, hogy a kormányt a benyújtani szándékolt törvény- javaslat alkalmából hazafias kötelességére figyelmeztették volna a párt tagjai. Bizonyára még a felmerült tervet is legnagyobb felháborodással utasították volna vissza a hűséges janicsárok. S most mégis a hatalomnak egykori hűséges támogatói csodálkoznak, hogy a koaliczió tagjai nem hagyják cserben vezéreiket. Pedig nagy különbség van a szabadelvű párt és a koaliczió miniszterei között. A szabadelvű párt változó minisztereiben minduntalan gazdát cserélt. Az udvar a neki legjobban tetsző embereket állította a hűséges párt élére. A nyájat a maga összességében adták át az uj gazdának. S renitens nem igen akadt. A hatalom és a hatalommal járó előnyök állandóan megnyugtatták a kényesebb lelkiismeretüeket is. A koaliczió uralomra jutásával a régi vezérek ültek a miniszteri székbe. Azok a vezérek, akik nehéz időkben is kipróbált harczossai voltak a nemzeti törekvéseknek. A párt hosszú időn át együtt küzdött vezéreivel. Együtt ostromolta a bomladozó khinai falat. A párt megismerte őket, megtanulta becsülni munkaerejüket és tehetségüket. S mégis sokan azt szeretnék, ha a párt tagjai akkor hagynák őket cserben, midőn az alkotás terére léptek. Kissé furcsa kívánság. Lehet-e ott alkotásról szó, ahol a tagok már eleve bizalmatlanok a vezérekkel szemben ? Semmi esetre sem. A bizalmatlanság nem lehet meg a tagokban, de nincs is ok reá. Legközelebbi például szolgálhat a horvátokkal folytatott tárgyalás. A koaliczió ellenségei nem győzték félreverni a harangot. Mindenáron jogfeladást akartak felfedezni. Szerették volna a bomlás üszkét bedobni a koaüczióban. S miért ? Mert Kossuth Ferencz és miniszter társai feladják a magyar álláspontot! El kell ismernünk, hogy ügyes fogás volt. Kossuth Ferencz a féltve őrzött nemzeti jogok elkótyavetyélője. Azokat a jogokat akarja a nemzeti kormány feladni, a melyet a régi szabadelvű tábor Tisza István, Fejérváry és Kristóffy megvédelmeztek ? Mégis csak borzasztó! Meg kell buktatni Kossuthot és társait. Vissza kell ültetni Kristóffyt, esetleg Tisza Istvánt. Eloszlik azonban a hamis féreg, elszáll a vaktöltések okozta füst s kitűnik, hogy Kossuth Ferencz bölcsen cselekedett. A nemzeti álláspontot, a magyar nyelv jogait derekasan megvédelmezte. Jól tudjuk, hogy a dolog ilyen fordulata nem tetszik a húsos fazékok mellől ellóditottaknak. Ezeknek nagyon fájna, ha a mai állapotok konszolidálódnának. Nekik kedvesebb, ha ma uralkodó pártnak minél több ellensége van. Pótol- hatlan hiba volna, ha a régi magyar horvát testvériség megújulna. Bécsnek és Bécs hűséges sáfárjainak kedvesebbek a horvátok ily ábrándjaikkal. Sokan szerepelnek ma és akarnak szerepelni a magyar közéletben, kik szivükben a „régi jó világot“ siratják, ajkukon azonban az uj idők jelszavait hordják. Téveszteni és bomlasztani akarnak. Újabb zavarra van szükségük, hogy a letört had összeverődjön. Ez az isteni zavar lehet csak, mely őket újból a felszínre dobja. Ma tulliczitálják nemzeti követelésekkel a legvéresebb szájú függetlenségi kartelt. A népjogok megállapításában többet kívánnak, mint Marx és Lassale. Pedig hamis hangok ezek, nem leszűrt Az eltűnt. — Rege. — Irta : Jurkovics Aladár. A lányka egy napon eltűnt a kertből, a melyben őrizték. Nyomtalanul, hirtelen tűnt el úgy, hogy senki sem sejtette hová lett. Társnői, akik vele együtt voltak a kertben, hiában keresték. Nem tudtak rá akadni sehol. Sem a bokrok között, sem a házban, ahol egyszerű kis szobácskája volt, sem a forrásnál, ahol szomját szokta csillapítani, sem az odvas fatörzsnél, amelynek közelében oly szívesen tartózkodott. Minden kutatás eredménytelen maradt. S mikor három nap múlva sem jött elő, akkor a barátnők serege megsiratta őt és hogy emlékét megőrizze, az odvas fa melletti gyep közé fehér rózsatöt ültetett. Ezt öntözgették, ezt dédelgették, olyan gyöngéden, olyan szeretettel, mintha csak az lett volna az eltűnt szép leány, akinek Felicia volt a neve. És a rózsatő mégis fonnyadt, száradt, s megfoghatatlan okból nem akart gyökeret verni a pompás földben. Felicia eltűnésének története pedig a következő: Az eltűnés napjának délelőttjén a leányka szokás szerint kedvenc tartózkodási helyén, az odvas fa melletti gyepen ült. Összekuporodva, lábait maga alá huzva, ült ott, s miközben kezei egy fűszállal játszadoztak, tekintete a messze távolban tévelygett. Aranyhaja ki volt bontva, s hullámos fürtökben omlott alá vállain. Piros ajkai valami dalt dudorásztak, s fejlődő keble alá és fel hullámzott. Orcáin a 15 éves kor ama szűzies pírja ömlött el, mely annyira vonzóvá, bájossá s kedvessé teszi a fiatal leányokat. Szép volt kimondhatatlanul szép, s ő mit sem tudott erről. Ebben a kertben jól megőrizték a leányokat, s szigorúan őrködtek a felett, hogy a leánykák sohase tudják meg, hogy ők szépek és ingerlőek. A leánykát ábrándozásából egy hang zavarta fel. A hang az odvas fából jött, s annyira édeskés, szivhezszóló volt, hogy a lányka rögtön arra fordult. Egy öreg emberke állott előtte nagy szakállal s mosolygó, hízelkedő arccal. Mikor Felicia arra nézett, az öreg ismét megszólalt: — Ábrándozol, leányka? Merengsz? Hm! Talán unatkozol is? A leányka összerezzent: — Nem . . . nem unatkozom! kiáltá tiltakozva. Az öreg halkan kacagott: — Hiába tagadod . . . Oh, én jól látok. S az unalmat kiolvasom szemeidből, tekintetedből!.. . Pedig egy olyan szép lányka arcához nem illik ám az unalom! . . . Felicia bámulva nézett az öregre: — Szép ? . . . Hát én szép vagyok ? Az öreg ismét kacagott: — Bohó gyermek! . . . Hát ezt sem tudod ? . .. Oh, igaz! Titeket ebben a kertben túlságosan jól őriznek! Ti mitsem tudtok arról, hogy szépek vagytok s orcáitok minden rózsája egy-egy aranyhegygyei ér fel! . .. Az öreg kissé elhallgatott, aztán folytatta. — Oh, minő máskép van ez a nagy világban, az emberek között! Ott tudjuk megbecsülni a szépet, ott tudunk rajongani a kellemért . . . Oh, leánykám! Ha te az emberek között volnál ! Minő más volna az életed ! Termetedről, mely karcsúbb az őzénél, beszélne az egész ország. Hullámos, bársony sima aranyhajadról a poéták verseket írnának, s tekintetedből megittasodnának, üdvözölnének s elkár- hoznának az emberek ! . .. Ott szabad volna tudnod, hogy szép vagy, s szabad volna uralkodnod ! . . . Királynő volnál, s rendelkeznél a föld minden lakójával! Alattvalód volna mindenki, aki tudja imádni a szépet, s tud térdre borulni a tökély előtt! . . . A lányka mohón szívta magába ezeket a szavakat, melyek felköltötték hiúságát. De aztán erőt vett magán és igy szólt: — Te mesélsz, öreg ! . . . Nem hihetem, hogy mind ez valóban igy volna! Az öreg kinyújtotta karját és esküre emelte ujjait: — Esküszöm neked, hogy egy cseppet sem túloztam! A leányka gondolkozott: — S én királynő lennék ott ? . . . De hátha csak Te látsz engem szépnek, öreg? . . . Az öreg zsebeiben kezdett kotorászni, s
