Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-05-12 / 38. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal /Hétsastoll-utca 12. sz. a. ■ ■ ZZZ Telefon 58. ---Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér mra 40 fillér.- Kéziratokat/iím adunk vissza. = Felelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Előfizetési árak : Egész évre ............................................................. 8 korona Félévre .................................................................. 4 korona Ne gyedévre............................................................ 2 korona. —-------- Egyes szám ára 20 fillér. ==__ Vá lasztás előtt. V Nagykároly, 1907. fnípjus 11. (—^ÖS.) |J^h^rmeayéi kivéve* nincs az orsza^Ba% egyetlení eg^ virmWyéje sem, a mely IWmzetifelíen^lUs koBzekp vencziáit \lyan ^zigoriten leVmta volíjá, mint Szatmto. A\ár tu|h?blik'|a megtorlást tekintveXMeft a jutalmazás tekintetében még maY-égy es^H«ü^l az alkotmányos állagot he!yraél;tár>atán is egy kicsit hátralékban vagyxmkA sőt a május 14-iki közgyűlés után is, «iőre- láthatólag, hátralékban maradunk továbbra is. Azt a kemény energiát, a melylyel a vármegye azon tisztviselőivel szemben eljárt, a kik a nemzeti állásponttal szembe helyezkedtek, talán túlságosan naiv felbuzdulásnak tartják azok, akik vármegyei mikrokozmosunk életét kívülről szemlélik. Sőt itt-ott, titkos haladópári ajkakról az a kesernyés megjegyzés is hallatszik : ugyan miért kellett nekünk még a béke napjaiban is kuruczkodni, holott X és Y vármegyékben a darabontkorszak legexponáltabb alakjai ma is teljes nyngalomban viselik tisztjeiket? Hát erre a kérdésre kétféle szempontból lehet felelni. De csak a szemontok különbözők, a felelet ugyanaz nVqrad. Az egyik az, hogy az elvi álláspontnak a maga törhetetlenségében való fentaWása erkölcsi és hazafisági szem- pontbtV mig fokozottabb mértékben elismerési méltó akkor, ha erejét csak saját magából meríti, az általános közfelfogás minden támogatása nélkül; a másik pedig, a mi vármegyénk különleges helyzetére vonatkozik az, hogy a nemzeti ellenállást megelőző másfél évtizedes korszak nemcsak politikailag, de a közigazgatás minden vonalán is olyan lehetetlen állapotokat teremtett, a melyekből szabadulni és egy uj, jobb korszak alapját megvetni csak úgy lehetett, ha a tisztikarból eltávolíttattak mindazon elemek, a melyek a mint politikailag a koalicziós felfogásnak, azonképen közigazgatásilag a volt vármegyei közigazgatási ellenzéknek hajiithatatlan, rideg' ellenségei voltak. Ezek az utóhangok önkéntelenül felcsendülnek a májusi közgyűlés előtt, a melyen a vármegyének egy, épen a fentebbi okokból megüresedett díszes tisztsége, a központi főszolgabiróság betöltés alá kerül. Köztudomású, hogy ez állás körüli a küzdelem már hosszabb idő óta folyik, választási ügyekben különösen élénk vármegyei életünkben is szokatlan intenzitással. Erős pártok kemény tusájára van kilátás. Azt hisszük azonban, hogy a küzdelem erős volta mindenben inkább kifejezésre fog jutni, mint a leadandó szavazatok nagy számában, amely első pillantásra feltűnőnek látszó vélemény abban találja nagyon is plauzibilis indokát, hogy a vármegye küzönségének egy igen jelentékeny része legszívesebben egy olyan tisztviselőre adta volna szavazatát, aki a pályázók között nem szerepel. Ezt a véleményünket higgadt megfontolás után bizonyára osztják nemcsak a küzdő pártok tagjai, de maguk a jelöltek is, akiknek személye és alkalmassága ellen különben semmi kifogás nincs. Ennyit a választás személyi részéről, most választás előtt. Visszatérünk még az elvi kérdésekre is, választásúién, akkor, a mikor a szenvedélyek teljesen lecsillapulnak s azok is nyugodtan megszívlelhetik fejtegetéseinket, akik ma, a küzdelem lázában a dolog természete szerint nem elvont fejtegetésekre, de a voksok számára kiváncsiak. Nem voltam őrült! Irta: Vértesy Gyula. Tisztelt uraim! Holnap estére bizonyára megérkezik önökhöz az én halálom hire. Bizonyára mert becses lapjuk itteni tudósítója kapva fog kapni ezen az érdekes híren. És újdonsága címéül alighanem ezt a címet fogja választani: — Esküvő elől a halálba! Mintha olvasnám is már az önök lapjában, halálom hirét. Pedig mire megjelenik, istenemre, nem fogok már olvasni tudni. Hanem azért egyet mégis nagyon restelnék. Azt, ha a rendes chablonok szerint reám is rámfognák, hogy „ tettét bizonyára pillanatnyi elmezavarban követte el!“ Nein, ez nem igaz. Határozottan tiltakozom ez ellen az ostoba vád ellen. Józan észszel, érett megfontolással lőttem én magam szivén. Teljes tudatában vagyok annak, hogy egy reám várakozó végtelen boldog életet dobok el magamtól, de annak is teljes tudatában vagyok, hogy azt, ami velem történt, nem élhetem túl. A tudósitó ur, aki szives lesz majd esetemmel foglalkozni, valószínűleg meg fog írni életem történetéből is egyet-mást. Persze csak a külsőségekből. Mert igazában nem ismert engem senki itt ebben a városkában. Még a menyasszonyom se. Ez az áldott, jó lélek, akiről sejtem, hogy talán utánam hal bánatában. De nem tehetek róla. Sokat el tudtam volna szenvedni azért, hogy őt boldoggá tegyem, hogy neki ne okozzak bánatot — de mindent, érte se tudtam eltűrni! Meg fogják irni a lapnak, hogy Balay Géza az itteni elite-ifjuságnak egyik kimagasló tagja volt. Vezére, szószólója, minden megindult mozgalomnak: „városunk társas köreinek dédelgetett kedvence“ ; az itteni sport körök kiváló tényezője, a vivő-kor elnöke stb. Szóval azt a sok haszontalanságot mind meg fogják irni, amelyekben itt csakugyan volt némi részem.- Azután fog következni annak a megírása hogy a város legirigyeltebb vőlegénye voltam a legszebb s a leggazdagabb leány volt a menyasszonyom s a házasság, szerelmi házasság volt, mert nagyon szerettük egymást . . . Nagyon bizony. Nem is tudoni, hogy holnap,- ha odaborul majd sápadt, hideg arcom felé ez az aranyos, édest leányarc, s rám hullatja forró, szerelmes könnyeit — nem nyitom-e fel még egyszer, lezárt szememet, hogy azután annál pokolibb kin legyen, újra lehunyni örökre! . . . Igen, meg fogja irni, hogy nagyon szerettük egymást, hogy mindaketten örömrepesve vártuk az esküvőnk napját és ime egyszerre csak megőrültem és öngyilkos lettem ! — Tettét — írják majd — okvetlenül pillanatnyi elmezavarban követte el. Eleinte ugyan holmi pénzhiányokra is gondoltak, bár ezt mindjárt először is kétkedéssel fogadta mindenki, aki csak ismerte a páratlanul becsületes, gentlemant — és a bank igazgatósága a még ma délután megejtett rovancsolásnál, teljesen igazat adott azoknak, akik bíztak az elhalt becsületében. Minden számadása a legnagyobb rendben volt és nem hiányzott egy krajcár sem. Megáll az eszünk az öngyilkosság hírére! Eldobja az életét az, akinek az élet mindent megadott! Őrültség, világos, hogy csak őrültségében követhet el valaki ilyet! Ha nem is ezekkel a szavakkal, de mindenesetre, ilyenformán fogják végezni a rólam írottakat. És én épen ezt nem akarom, hogy igy végezzék. Mert az egyszerűen hazugság lenne, ha rám fognák, hogy őrült állapotban lettem öngyilkossá. Nem igaz. Most irom ezt le, mikor már csak óráim vannak az életemből. Ilyenkor pedig már nem szokott az ember hazudni. A siralomházban a rabok is őszintékké lesznek. Csak óráim vannak még hátra. Ezt a levelet akarom még csak megírni, azután a menyasszonyomnak egyet, s a segédeimnek egyet. Itt az íróasztalom fiókjában megtöltve áll szép kis box-revolverem. Mikor megvettem, nem hittem volna, hogy magamon próbálom ki. Olyan sima, olyan bársonyos volt a két, kis kűpalaku ólomdarab, amelyet az imént tettem bele. Biztosan, simán fognak ezek elmenni oda, ahová elküldöm őket. Nézem, nézem a kis fényes nickel csövet, s elgondolom, milyen vérfoltos lesz nemsokára! Láthatják, hogy józanul gondolkozó észszel irom e sorokat, s talán azt is láthatják, hogy nem vagyok gyáva. Mert halálomra a le*
