Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-05-12 / 38. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 38. szám. A sajtóreformhoz. Alig pár héttel kormányra lépése után Polónyi Géza volt igazságügyi miniszter egy magocskát vetett el a közvélemény termékeny talajába, mely aránylag rövid idő alatt hatalmas, terebélyes fává nőtt. A magvető ezt nem érte el. A kertész munkáját más vette örökbe és eddig szerencsés kézzel végzi a teendőjét. Az elvetett magocska a sajtóreform eszméje volt. Azóta érlelődött. Pro és kontra szólották hozzá avatatlanok és törvényhozók, jogászok és a sajtó mezején munkálkodók egyéb kitűnőségei. Most, hogy Günther igaszágügy- miniszter a sajtóreform megvitatása, a vélemények meghallgatása és az esélyek mérlegelése végett ismert szaktekintélyekből álló anketett összehívott, ismét aktuálissá lett az ügy és elmondjuk róla véleményünket. Disztingválni kell a szabad sajtó és a sajtó szabadsága között. Mi a szabad sajtó ? Magasztos eszme, amiért a nemzet évekig tartó küzdelmet folytatott Szabad sajtó ! Melynek kivívásához nemzeti legendák fűződnek ..... Szabad sajtó ! Melyet a nemzet héroszai, a márcziusi ifjúság vívott ki nekünk törpe utódoknak ........ Sz abad sajtó ! Mely a lekötött, lenyűgözött, földhöz tapadt gondolatot szabaddá tette Szabad sajtó ! Mely az emberiség szájáról levette a lakatot, a szájkosarat........ Sz abad sajtó! Mely..........tovább is fűzzük a hasonlatokat olyan hosszúra, mint az Ariadne fonalat ? Felesleges ! Senki, de senki sincs közöttünk, aki a sajtót, a tisztességes sajtót, az ég ezen legszebb leányzóját béklyóba verni, vas- pánczélba öltöztetni akarná. Gondoljunk csak vissza, a közel múltba, mi volt nekünk a sajtó ?! Midőn alkotmányunk oszlopai egymásután szemeink előtt rombadőltek a szabad sajtó volt az, mely az épületet a teljes megsemmisüléstől megóvta; mikor a hazafiak a békés kibontakozás lehetőségétől már teljesen lomondtak és csendes rezignálással szemlélték az alkotmány ketté szakítását, akkor a sajtó, a szabad sajtó volt az, mely a harczot fel nem adta a győzelem kivívásáig. A sajtónak olyan irányban való megreformálása, mely az előleges czenzurát elrendelné egyértelmű volna az alkotmányvédelem legélesebb fegyverétől magunkat megfosztani; mint lemondani arról, hogy a közélet szennyesét jogos kritika tárgyává tesszük ; mint lehetetlenné tenni a gyenge megvédését a hatalmassal-, az egyént a tömeg és a tömeget az egyén támadása ellen. Őrültség ilyet feltételezni józan emberektől, hát még az ország első illusztris testületétől, a törvényhozástól. És most nézzük az érem másik oldalát, a szabad sajtót. Ne csak azt hallgassuk meg aki vádol, hanem forduljunk egy pillanatra a vádlott felé ........ Nem de gyönyörűséges üdülőhely a szabad sajtó kies ligetje, ahová a fáradt lélek pihenni jár ? De nem tapasztaljuk-e naponként, hogy mint minden kertet, úgy ezt is, ha kellően nem gondozzuk, gaz lepi el. Sőt már annyira el is lepte a gaz, a dudva, a bojtorján és más gyönyörűséges plánta, hogy a gondos kertész nem győzi a gyomlálást. A gondos gazda naponként széttekint kertjében és az elszaporodott ártalmas rovarokat, hernyókat kipusztitja. A vakand hasznos állatnak van minősítve, de szertelen túrásaival elékteleniti a kertet, és a sok vakandturás megingathatja a legerősebb fa gyökereit is. Hát bizony a jó gazda, egyiket sem hagyhatja elszaporodni, mert tönkre menne szép kertje........ Ép pen úgy állunk a szabad sajtóval is. Gyönyörűséges szép ligetünket virág helyett gyom veri fel; az ártalmas rovarok ezrei elszaporodtak benne; vakandturása komoly veszedelemmel fenyegetik a kertet. Nem a föld, a levegő az oka, hogy megtenni ezeket a gazokat, bogarakat, hanem a kertész, aki nem siet a kies liget segítségére. Nem a sajtót kell megrendszabályozni, hanem az embereket kell tisztességes hangon írni megtanítani. Nem a kertet kell elzárni az emberek elől, mert kárt okoztak benne, hanem a bűnöst, a kárttevőt kell megbünteni. Nem a sajtó lábára kell béklyót ütni, hanem erős lakat alá helyezni azt, aki a sajtó vívmányait megbecsülni nem tudja és nem akarja. Nem a sajtót kell tehát megrendszabályozni, sőt igyekezni kell körülötte erős védbástyát építeni, hogy benne laikusok és rosszakarók kárt ne tehessenek, hanem a sajtó testén élősködő parazitákat. Szigorú, igen szigorú büntetést kell kiszabni arra, aki sajtó utján más becsületében aljas önérdekből gázol, abba belemarkol; kemény büntetést.álljon ki az, aki más családi szentély titkait, dolgait bűnös kézzel kitárja; keményen lakoljon az, aki a kinyilatkoztatott vallások és kijegeczesedett magyar nemzeti államrend ellen izgat; aki a felekezetek közti békét és áldásos együttérzést durván megbolygatja; aki a magyar szent hazát elárulja és Szent István palástját bemocskolja. Nem szabad az államhatalomnak eltűrnie, hogy sajtó utján elkövetett gaz vétség értelmi szerzője és czikkiróként tanulatlan és tudatlan embert odaállítsanak, aki pár koronáért magára vállalja az enyhe büntetés kitöltését. Az igazi bűnös, az vegye el méltó büntetését, olyat amely fáj, amely súlyt. Amennyiben pedig strohmannok mindig akadnak a tanulatlan, proletárius osztályban, kik csekély büntetés kiszenvedésére jó megfizetésért szívesen vállakoznak, azért kell szigorúbb büntetéseket alkalmazni : börtönt és fegyházat, nem pedig államfogságot, ahová a sajtó betyárjai üdülni mennek. Gyomláljuk ki erős kézzel a gazt és akkor felesleges lesz beszélni előleges czenzuráról, lapelkobzásról és sajtó megrendszabályozásáról. A vármegyei közigazgatási bizottság ülése, A vármegyei közigazgatási bizottság május lCb-én tartotta meg rendes havi ülését dr. Fa- lussy Árpád főispán elnöklete alatt. A választott bizottsági tagok közül jelen voltak: Jékey Zsigmond, N. Szabó Antal, Luby Béla, Luby Géza, Madarassy Dezső, dr. Kovács Dezső, Böszörményi Zsigmond, távol maradásukat igazolták: Gróf Károlyi István, dr. Böszörményi Emil és Jármi András; továbbá jelen voltak : Ilosvay Aladár alispán, Ilosvay Fe- rencz árvaszéki elnök, Schönpflug Richárt t. főügyész, Bodnár György kir. tanfelügyelő, Kacsó Károly épit. hiv. főnök, Plachy Gyula kir. p. ü. igazgató, dr. Aáron Sándor t. főorvos, Jákó Sándor kir. alügyész, s a bizottság tisztviselő előadói. Elnöklő főispán az ülést megnyitván, a bizottság a folyó ügyek tárgyalásához fogott. Az alispáni jelentés rendkívüli eseményt nem említ fel. Szól a Nagybányán és Felsőbányán múlt hónapban kiütött s rend zavarás nélkül megszűnt sztrájkról, és hogy a sorozás az egész vármegye területén befejezést nyert. Az alispáni jelentéssel kapcsolatban N. Szabó Antal felszólal az ellen, hogy a sorozáson a könyvek német nyelven vezettetnek, s I hogy a társadalom és gazdaság rovására olyanokat is bevesznek katonának, akik erre többé kevésbé alkalmatlanok s csak azért, hogy a nagymérvű kivándorlással megcsappant létszám meglegyen. Indítványozza, hogy e tűrhetetlen | állapotok megszüntetése iránt a bizottság a I kormányhoz forduljon, s kérjen orvoslást. Ilosvay Aladár alispán, Luby Géza és dr. Kovács Dezső felszólalásai után elnöklő főispán hető legnagyobb nyugalommal gondolok. Pedig ma estéig, mig a segédeim nem nyilatkoznak, sok urnák joga lesz rólam azt hinni, hogy gyáva vagyok. Mert addig az igaz okot csak egy tudja, az, aki tegnap össze gazemberezett, s a kit eddig nem hivattam ki. A gyilkos előre tudta, hogy nem hívhatom ki! Kevés időm van, gyorsan akarom elmondani, hogy józanul és megfontolva, miért haltam meg önszántamból, az esküvőm előtt, a melytől minden boldogságot vártam; a párbajom előtt, mely az én biztos győzelmemmel végződött volna. Hiszen vivómester voltam a zászlóaljnál főhadnagy koromban, hires verekedő, aki egyes görbe nézésért betörtem a fejét bárkinek, másnap pedig elégtételül, még össze is aprítottam, vagy egy golyót küldtem belé. Ha nem hiszik önök, kérdezősködjenek a régi zászlóaljamnál Balay Géza után; majd beszélnek rólam eleget, ha ugyan nem fogják eltagadni, hogy bármikor is ismertek. Mert gyalázatot hoztam rájuk is, a kardbojtomra is. Úgy utálom életemnek ezt a csúf idejét, nem is beszélnék róla, ha nem azért kellene most meghalnom. De beszélek, hogy önök megértsenek, s ne tartsanak bolondnak. Mint segédtiszt, az ezredpénzeket kezeltem, s hozzányúltam a pénzhez. Akkor, igen akkor őrült voltam. Egy haszontalan asszonyra költöttem el a pénzt, aki, mikor kitudódott a dolog, és én kétségbeesetten mentem el hozzá, elmondani — csak annyit mondott gúnyosan, megvetőleg: — Talán tudja, mit kell tennei ? — Visszafizetni a pénzt! — És azután élni tovább ? — Igen, élni tovább, mert az anyám eladja kisbirtokunkant, hogy kifizethesse a mit én elköltöttem és azután maga koldussá marad az életben. így csak nem hagyhatom itt őt, aki mindenét feáldozta értem. Kötelességem élni érte, megkeresni az ő kenyerét is. Felkaczagott, én pedig szégyenemben, s dühömben szinte könnyet ejtve, hagytam őt el, hogy ne lássam, többé soha. Megbélyegzetten gyáván elfutva, hagytam ott a helyet, ahol annyi boldog órát töltöttem el büszkén, bátran és tegyük hozzá, ostobául élvezve az életet. Azután következett a nyomorúság két éve, a vezeklés ideje. Dijnok voltam, majd írnok lettem. Egy rongyos kis faluban tengődtem, szegény annyámmal együtt. Az élet kezdett egészen megtörni. S ekkor egyszerre csak nagyot fordult a sorsom. Egy rokonom lett itt ebben a,városkában az uj takarékpénztár igazgatója. Ő tudta, hogy a katonaságot ott hagytam, hogy miért hagytam ott, azt persze nem tudta — de tudta, hogy állás nélkül vagyok és felajánlotta ezt az állást, az intézetnél. Beléptem újra a tisztességes társadalomba. Itt, — Erdélynek, ebben a messze eső kis városkájában, az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy ki vagyok ? Mindössze azt tudták, hogy tiszt voltam s ez egész nimbuszt kölcsönzött nekem. Hát még, mikor elkezdtem vívni tanítani ! Csak úgy privát paszióból. Ekkor kezdett csak mérhetlen magasra felcsapni az ázsióm. S lassanként mindenfelüről körülvevő tisztelet és szeretet kezdte elfeledtetni velem, múltam sötét árnyát. Úgy éreztem, hogy visszatérek egészen a tisztességes emberek közé. Előbbi zárt modoromból kezdtem engedni, eljjárogattam ide is, oda is — holott azelőtt, valóságos remete életet éltem anyámmal. Bár ne is vágytam volna ki belőle. Hanem hiába, a régi rossz vér, megint kezdett zabolátlankodni az ereimben. Kezdtem vágyni a szabad életre, a szórakozásra, a társaságokba. Az anyám még csak visszatartott az első esztendőben, hanem azután szegény meghalt és én teljes erővel belevetettem magam újra az emberek közé. Aki úgy nem próbálta évekig társaság nélkül élni — annak fogalma sincs arról, hogy megbecsüli az ember, a legkissebb vidéki város társaságát is, ha sokáig nélkülözte általában a társaságot. És lassan, lassan, mind bátrabbá lettem. Eleintén féltem tőle, hogy össze találok valakivel veszni és a párbaj előtt megtudnak mindent, de később rájöttem, hogy akkora nimbusz vesz engem itt körül, hogy nem mer senki belém kötni! Nem is kötött. Volt egy-két affaire- em, de az ellenfeleim mindég bocsánatot kértek. Nyugodtan, boldogan kezdtem élni és álmodozni kezdtem egy édes szép jövőről. Megházasodom, szakitok a legényes bolonsá- gokkal, lesz egy aranyos kis feleségem, akit szeretni fogok, aki szeretni fog! Lett volna is! S ha elvehettem volna a mennyasszonyomat, én lettem volna a legboldogabb ember. Jövő hétre volt kitűzve az esküvőnk. Csakugyan, igazuk lesz,_ ha azt írják, hogy esküvő elől a halálba! Épen öt nap választott el a boldogság napjától. Tegnap este is tőle jöttem el, úgy tiz óra felé, mikor az utczán találkoztam, nehány pajtásommal. Bementük a vendéglőbe. Vig társaság mulatót ott. Mind ismerőseim voltak, csak
