Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-04-21 / 32. szám
Nagykároly, 1907. április 21. ^7) 32. szám. III. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. « MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP.ÜÜ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. =4=---- Telefon Szám: 58. ------------►— Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttéf sora 40 fillér. y Kéziratokat nem adunk vissza. -...... " r, ,a, ..........in .1, ■ Fe lelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Előfizetési árak : Egész évre ............................................................... 8 korona Félévre ..................................................................... 4 korona Negyedévre........................................................... 2 korona. — . Egyes szám ára 20 fillér. i=. -— Korunk hydrája. i , i ■ ■■ Nagykároly, április 18. (R.) Van-e higgadtan gondolkodó ember, ki bizonyos mérvű aggódással neiYi tekint Magyarország jövője felé? Van-e politikus, ki tagadni njerné, hogy szeretett hazánk nem krízis elölt áll ? Van-e komoly gazdaember, aki észre ne vette volna, hogy a föld népe alig pár év alatt lényegében teljesen megváltozott ? Azt hiszem, hogy nincs. Jó magam is, ki szeretek a nép szivébe belelátni, szeméből olvasni; ki törekszem erkölcseit, eszejárásat megismerni, látom és tapasztalom (meg olvasom), hogy ennek a sokat gyötört szegény magyar népnek, mely ezer év óta jó és rossz isdsorsban tántoritlanul megállta a hdyéfr vaTÍfmije fáj, de nagyon fáj! Lássuk a betegség szimptomáit! Testét láz gyötri. . Éhes, de leteszi a kanalat: nem izük az étke. Megszokott mindennapi kenyerét más, eddig ismeretlen nyalánksággal igyekezik felcserélni . . . Beteg és titkolja a baját. Szomorú jelensége e betegségnek, hogy a betegnek a haza iránti fogalma ismeretlenné válik. Ez szomorú agybaj, mely feledékenységgel jár . . . Bizonyos tévtanok, melyekkel gyomrát megtölté kiűzték leikéből a hazafiság, a hazaszeretet nemes tüzét. Hideg közöny költözött szivébe. Félő, hogy még valaha azt fogják mondani: „menjen most a király kedvelt kunjaival“ -. . . Haza? Az nekik semmi. És ha az ember egyszer-egyszer mégis szivére hat s kénytelen belátni, hogy „extra Hungáriám non est vita“, akkor méiy közönnyel avval vágja ki magát : hjah uram! nekünk ott a haza, ahol megélhetünk. A vallás iránt közönyösek. Törvénytisztelet erősen hanyatló félben van, fel- sőbbséget nem respektálnak. Személyi tekintély iránt tartozó tisztelet eltűnt. A gyűlölet és az elkeseredés egyre nő. Csak várja az alkalmas pillanatot, hogy érzelmeinek kitörés alakjában kifejezést adjon. A betegség komoly. Szimptomái megvannak állapítva. A kór neme: világpolgári mánia, szociálizmus. Vagyis más szóval népünket korunk betegsége, korunk hydrája, a szociálizmus, bántja. Más betegség egyes testrészeket támad meg, ott könnyebb a gyógyítás ; de ahol az egész test beteg, ott nagy a baj. Hogy félre, ne értessem, ki keil jelentenem, hogy a szociálizmus, amennyiben csak az a célja, hogy a munka méltányos díjazásban részesüljön, bizonyos fokig jogosultsággal bir. Úri ember nem kívánhatja a szegény ember munkáját — ingyen. Az is bizonyos, hogy minálunk egyes iparágak és vállalatok az alkalmazott munkásokat, kiknek az üzletág felvirágoztatása körül tagadhatatlanul nagy érdemeik vannak, nem részesítették a megérdemlett bérfizetésben. A tőke nőtt: a munkás, munkás maradt. Az átalakulás azonban már az egész országban megtörtént. Ma mindegyik iparágban többet keres már a segéd, mint a vállalkozó. A szabó és cipészsegéd, az építő és földmunkás a sztrájkkal szép keresetre tett szert s mint akinek evés közben jön meg az étvágya, csak most akarná' hallatlan magasságra a bért felemeltetni. Ezek a harcok képezik korunk hydráját, mely bár lassan, de következetesen fojtogatja fiatal iparunkat. Hiszen, ha a munkabéreket még ezután is tulcsigázzák, jobb lesz a mesternek, ha munkásnak áll be : legalább Gigarett dalok. i. Óh szeretlek! . . . És ha mégis Másra is tekingetek, A jövőmért nézd el, édes, S rossz névén, zokon ne vedd. Változandó minden itt lenn; Mámor és kéj véget ér . . . Ma még szeretsz . . . Több leszek-e Holnap már a senkinél ? ! S a jövőre mit se adva — Ej, de édes, te tudod : Mily unalmas átalélni Egy-egy interregnumot II. Mily édes egy teremtés! S hogyan! hogyan szeret! . . . „Maradjanak“ — igy esdem. Vigan szól: „Nem lehet.“ De félreáll a férje. Mohón reám tekint: „Ha majd jövünk, a férjein Kiszállatom megint“ . . . Busan tovább marasztom, Vigan szól: „Nem lehet“ . . .' Mily édes egy teremtés! S hogyan! hogyan szeret! . . . III. Farewell ! . . . S még sajnál hozzá Asszonyom, ön túl kegyes. De ez az én büszke szivem Erre biz nem érdemes. Nem tud esdni, sírni sem tud, Farewell!! — szól és megyen, S a legelső asszonynépnek Odavágja: Szeretem! Szarka Lajos. Élet a sírok felett. Elmúlt a természet lassú, néma, hosszú haldoklása. Meghalt a termáezet. Beköszöntött a hideg tél. Minden oly végtelenül szomorú a kopár nagy mindenségben. Minden halottnak látszik, merev, hideg halottnak, mint azok, a kik éltükben többet szenvedtek, vészsze! viharral szemben többet küzdöttek, mintsem örültek... A fák száraz gályái is, mintha meztelenségükkel dideregnének, lerázzák magukról megöregedett, megsárgult leveleiket; úgy recsegnek-ro- pognak, mint a csontvázak himbálózó karjai. A színes virágok mint száraz kórók maradtak meg emlékeztetőül az elmúlt virulásra. Rémesen sivit a fagyos téli szél, söpri viszi a havat. Az élet pedig sodorja, ütiveri, kinozza a vergődő, küzködő emberiséget. A sors is éppen úgy érezteti mindenkivel az élet baját, keservét. Az árva leginkább szenvedi nagy elhagyatott- ságát. A szegény emberrel érezteti nagy nyomorúságát ; éhezteti, sanyargatja. A boldogtala- nal boldogságát — a boldoggal viszont boldogságát . . . Még a temetőt sem kerüli el sorsa, tőle is megvon mindent, elvon mindenkit. Neki is van szomorú, majd boldogabb korszaka. De most elhagyták őt is. Nem keresi fel senki. Elárvultak, kopárak a sirhantok. Elmúlt a kegyelet, a szeretet, az emlékezés ideje. Csak egy öreg, töpörödött anyóka kullog a sírok között. Nincs se hajléka, se kenyere, se élő szerettei — ide menekült a néma halottak közé. Öreg, elgyengült, vézna tagjai reszketnek az éhségtől, a fáradságtól és küzdéstől. Ruhája szakadt, hiányos, melynek foszlányai között didereg, reszket. Sóvár vágygyal nézi, szemléli a sirhantokat, mintha irigyelné az alat- tok csendesen nyugovókat. Vánszorog, lábai nem bírják tovább — összeesik és egy sírkereszt tövénél elalszik és álmában boldog. A halál nagy birodalmában a gyászos föld örök lakói közé szállt nemsokára. Azt álmodta hogy meghalt. A boldog megnyugvás és mindent feledés érzetével beszélget álmában halott társaival. — Milyen jó már itt e nyugodt, biztos zugolyban. Ott fenn a földön oly hideg, annyi a nyomor, ínség, a küzdelem. Annyit fáztam, éheztem, nyomorogtam oda fenn, nap nap után mint velem együtt millió, a millió más . . . — Jössz te csak közénk jó testvér! Ugy-e milyen boldogító érzés az, hogy végre leráztad az élet ezer bilincseit? Most már többé nem
