Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)
1907-04-21 / 32. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 32-ik szám. biztos benne, hogy tönkre nem megy. Ez az a hydra, mely ezer marokkal markol belé iparaink testébe és a közönség zsebébe. Hol a szabó, hol a cipész, hol az építőiparos, hol a földmunkás, hol a bányász teszi le a szerszámot a kenyéradó lábaihoz: hadd lássam, hogyan boldogulsz nélkülem! . . . Valóban nem kevéssé fáj lelkemnek látni és gyakran tapasztalni, hogy a dolgos, munkás és becsületes lelkű jó magyar nép mennyire meg van mételyezve, gondolkodása mennyire eltér a természetes józan észjárástól. Szociálizmusról, földfelosztásról, vagyonközösségről álmodozik öreg és fiatal; erről beszél férfi és asszony egyaránt. A biztos orvosszert még nem találták fel ezen betegség ellen; de ha meggondoljuk, hogy a kór azért tört ki, mert a társadalmat még mai napig ezer és ezer választófal ugyanannyi részre szakítja ; ha belátjuk, hogy a népet eddig teljesen magára hagytuk, vele nem foglalkoztunk, mert benne pénzkeresőnket, alattvalóinkat láttuk; ha beismerjük,hogy a népnek vallás-erkölcsi alapon való nevelésétől igen messze eltértünk ; ha az ország jelentékeny vidékein uralkodó munkahiányt figyelemmel kísérjük: akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy a baj nem is a népben, hanem bennünk, az ország intelligenciájában van. Amig a fentebb érintett hibákat jóvá nem tesz- szük, addig a szociálizmus ellen nemesebb fegyverrel nem küzdhetünk, mint a helyes irányban alkalmazott állami ingyenes népoktatással. És ha közoktatásügyi kormányunk eddigi szociális politikáját figyelemmel kisérjük, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy az ut — ezen szempontból tekintve — nem-egészen helyes. Közoktatásügyi kormányunk az utolsó évtized alatt leginkább nemzetiségi vidékeken állított áll. iskolát s ott tényleg nem is harapódzott még el annyira a szocializmus, mint a szin magyar vidékeken, a hol az iskola kevés is, túl népes is és 99 százaléka a felekezetek kezén van. Igaz, hogy a nemzetiéhezel és nem kell tűrnöd azt a sok bút, gyötrelmet, igazságtalanságot. Itt pihenhetsz nyugton, örökkön-örökké. Itt mindennek vége. Itt csak béke nyugalom, megelégedettség honol. — És minő jók vagytok ti itt valameny- nyien, milyen békésen vagytok meg egymás mellett ! Igen. Ez azért van, mert mind egyformák vagyunk. Nincs itt köztünk rang, vallás, korkülönbség. Itt nincsenek hiú, nagyratörő vágyak, sem hir, sem név, sem dicsőség utáni hajsza; itt nincs fény, pompa, sem nyomor, — itt uralkodik csak igazán az egyenlőség és testvériség. — Mondjátok és ti sem szerettetek élni ? — Nem. Minek? Miért? Élni abban a bohócz világban ! Végig játszani egy nagy, nagy komédiát, hol butaság, gőg, önzés, hiúság, irigység élet-halálra versenyez ? Hol annyi a nyomor, fájdalom, küzdelem és gyötrődés, hol kicsiben és nagyban, lelkekben és a nagy természetben egyre vész, vihar dúl és csatáz. Hol alámerül a jó és győz az igaztalan. Hol minden oly múlandó, a hol állandóságot, hűséget hiába keresel. Érdemes, szép-e hát itt élni a többivel ? — És mondd! Nem cserélnéd fel újra mostani helyzetedet? — Nem. Soha.^Oly jó itt pihenni, annyi köny és keserv után. Kinos vajúdás, lázas vergődő, csalfa álom az élet, melyre hidd el, bal- j zsam csak itt, — itt van ebben a békés csen- j dességben . . . ségi vidékeken levő áll. iskolák is fontos missziót teljesítenek, de magyar vidéken is nagy feladatot kell, hogy megoldjon az áll. elemi iskola. Ott a cél: hazai nyelv tanítása és a magyar haza szere- tetének bevésése az idegen ajkú gyermek szivébe; itt — sokan azt hiszik, hogy ez felesleges. Magyarnak született, magyarul gondolkozik, magyarul beszél, tehát szeretni fogja hazáját. Pedig nem úgy áll a dolog. Az ember minden tehetségének csiráját születésénél fogva már magában foglalja, de csak az a tehetsége fejlődik ki, a melyet ápolnak; csak az a csira lesz fává és termőképes, a mely gondos kertész ápolásában részesült. A többi elsat- nyul. Az a haza szeretet, mit soha sem élesztenek, az soha sem fog lángra lobbanni. A magyar vidékeken tehát a hazafias szellem ápolásán kívül az volna az állami iskola sürgős feladata, visszatéríteni azokat az eltévelyedett bárányokat, kik nyelvileg bár magyarok, de érzésben világ polgárok, megfelelő műveltség* hiányában. Mert, ha a nemzetiség lakta vidéken baj van, akkor a szinmagyar vidékeken nagy a veszély. A mit ott gyenge hazafiakban nyerünk, azt itt százszoros mértékben elveszítjük. A baj a mondottakon kivül még a tudatlanság és dolog- talanságban is rejlik. Hogy népünk jelentékeny része nem lát maga előtt iskolát — csak mikor a tehenek az ólban telelnek és mikor a libákat a rétre kihajtani már nem lehet — arról a statisztika szomorú képet fest elénk, mert évenként 300.000 tanköteles oktatásban nem részesül. És akik faluhelyen járnak, azok sem épülhetnek olyan nagyon a tudomány alapigazságain, mert a legtöbb falusi és városi iskola túl zsuf- folt s az odajáró nebulók inkább csak azért néznek bé az „eskólába“, hogy az uj ködmönt vagy csizmát mutogassák. Nyáron úgysem mutogathatnák. Node, ne térjünk el tárgyunktól. Az iskolába nem járók idejük nagy részét a felnőttek között töltik, ott minAz öreg anyóka álmodott, álmodott és aludta testvéreivel az örök, boldog álmot, azt az egyetlen, legszebb álmot, a melynek már nem hazugság, nem keserű csalódás az ára, melyből nincs többé ébredés. M^st már boldog volt az anyóka — örök álmát álmodta, A föld azután is tovább forgott-forgott. Múlt nap-nap után. A tél is elmúlt. Az emberek elfeledték, hogy van pusztulás, vig is az életben. Újra élt minden. Fű, fa, virág, bokor, mező, pázsit, pillangók, madárkák — mind élt és örült életének. Vígan csergedezett a szellő. Fel-fel- kapta a szerelmes virágok kelyheiből a csókokat és vitte szórta, — telehintette az egész világot... A temető is éledni látszott. Ott is nyílott a sok szomorú kis virág. Fejecskéikkel bóbiskoltak: éljünk mi is, a mi életünk is élet — ha sir- hantokon élünk is. Itt is az élet uralkodott, dicsekedett, hogy szép ő bizony, akárminő rövid is uralkodási ideje. * Tavasz volt, bűbájos, szép kikelet. A napsugár aranyos sugaraival átkarolta az egész min- denséget. Rózsás volt minden. Egy szerelmes pár, egy ifjú és egy leány andalogtak boldogan kéz-kézben a szomorú füzek és sírok között. Édes, forró szerelmi csókok forrasztották egybe lelkűket. Az ifjú szerelmesen suttogta: — Szeretlek gyöngyöm, mindenem. És csókolta a lányka szemét, haját, ajkát, homlokát kezét ... denféle trágár beszédeket hallanak és tévtanokat szívnak magukba. Ilyeneket sokkal hamarább sajátítanak el és tanulnak meg, mint az a-b-c rejtelmes misztériumait, sőt gyorsabban, mint a Mi- atyánkot is. Mikor a nebuló 15—16 éves lesz, már arról ábrándozik: milyen jó lenne, hogy ez a sok szép tábla föld az övé volna. Tudatlansága, mely melegágya minden veszedelmes eszmének, tévtanokra ragadja, melyeket leikéből kiölni semmi féle hatalom többé nem képes. A tudatlan ember vak eszközül hagyja magát mindenre felhasználni. Szenvedélye könnyen felkorbácsolható. A vér elfutja agyát és könnyen tettlegességre ragadja magát. A lelketlen vezetők ezen embereket hatalmukba kerítik, fejüket bolondnál- bolondabb dolgokkal beszélik tele. Zsarolják őket. Heti járandóságot fizettetnek velők s ők inkább koplalnak, de a járandóságot megfizetik. Gyűjtik az alapot a sztrájkra, vagyis a henyélés ünnepére. Munka, tevékenység és dolog nélkül akarnak megélni azok, akiknek a feje tele van maszlagos dolgokkal. Megrögzött hitök, hogy az állam, a társadalom köteles őket eltartani: kevés munkával és sok fizetéssel ellátni. A betegséget most talán még lehet lokalizálni, ha munkaszeretetre neveljük a népet. Lelkében ki kell fejleszteni a szorgalom, a kötelességérzet és a tevékenység erényét. Meg kell tanítani dolgozni és a keresett filléreket célszerűen felhasználni esetleg megtakaritani. Segíteni kell a bajon minél kamarább és pedig gyökeresen, nehogy a segítség akkor jöjjön, mikor már késő lesz s mikor a folyton terjengő baj sok áldozatot kíván. Állami iskolát kell kellő számban állítani. Az állami iskola a magyarság végvára. Ezek áldásos munkát fognak végezni. Sok beteglelküt ki fognak gyógyítani és helyes útra terelni. Lelkes és anyagilag független tanítók az ifjúságot És e leheletszerű szavak, e forró csókok csattanása leszivárgott amély földbe is és mintha ettől a néma halottak felélednének . . . Az anyóka tovább álmodta álmát és igy szólította meg álmában halott szomszédját: — Hallod-e jó testvér, most a földön újra langyos kikelet lehet, mintha tavaszi szellő lágyan zsongóbongó, virágokkal való csókjait hallanám, — Hallom. Hallom én is. De ez nem szelíd fuvalmak csókjainak hangja, ez sokkal szebb, magasztosabb, fenségesebb és boldogitóbb — emberek szeretnek ott fenn, igaz, tiszta, szűzies szerelmük megnyilatkozása, édes szerelmi csókok mennyei danája az, a mi hozzánk ide hallatszik. Hallgassuk, óh hallgassuk . . . — Milyen csodaszép lehet igy az élet! — Igazad van, igy szép az élet, igy csodaszép! És mintha egy hatalmas, égető vágy törne keresztül még az én halott megfagyott szivemen is, mely azt esdi: újra, óh újra élni! élni! Felvenni a legnehezebb ha'rczot, ha még- annyi keservvel, szenvedéssel és küzdéssel is, — nem törődni semmivel, elfogadni az életet, a hogy az jön, ezer bajával, jajaival — de újra születni, hogy álmodozva, rajongva, elérhetetlen délibábokat kergetve, élhessek. Élni — hogy szerethessek és szeressenek . . . Ó.
