Szatmárvármegye, 1907 (3. évfolyam, 1-106. szám)

1907-04-03 / 27. szám

Nagykároly, 1907. április 3. 27. szám. III. évfolyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ...............-— Telefon szám: 58. mr Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. ---­Fe lelős szerkesztő: Kovács Dezső dr. Főmunkatárs: Laptulajdonos: Tóth Zoltán dr. Szintay Kálmán. Előfizetési árak: Egész évre ............................................... . Félévre ..................................................... . Negyedévre..................................................... —-------- Egyes szám ára 20 fillér. 8 korona 4 korona 2 korona. A gazdasági önállóságért. Nagykároly, április 3. (—CS.) Szállóigékké vált közhelyek, bármily banálisak legyenek is különben, legtöbb esetben legmarkánsabban jelle­meznek. íme, a magyar politikai közélet hatvanesztendős szállóigéje az, hogy a politika az exigenciák tudománya, csak korban idős, de erejében nem bágyadt meg, sőt napról-napra jobban kitűnik, milyen mély igazság rejtőzik elkoptatott köntöse alatt. Az 1888-iki véderővita volt az újabb nemzeti renesszánsz első tünete, a hat­vanhét óta gazdaságiakban fejlődő Ma­gyarország első komoly állásfoglalása az osztrák katonai hataiom ellen. Mint a hogy a forradalmi korszakok legelején, a mikor a lázongó közvélemény még szóval is csak rövid lélekzetre bírja, de a ha­talom sem érzi már magát teljesen szu­verénnek, — lenni szokott, — a nem­zeti ébredésnek első kitörése egy olyan, a milyen kompromisszummal fejeződött be. A két tűrhetett törvényszakasz, a 14. és 25. §-ok között az egyiket odadobták a nemzet kielégítésére, a másikhoz gör­csösen ragaszkodott a bécsi generala- tus, már csak presztízsének megóvása okából is. Hogy aztán alig egy pár esz­tendő a csupán hatalmigőgből fentar- tott másik paragrafust is porrá őrölte a gyakorlatban, ez a bécsi túlkapások ren­des sorsa volt. A katonai kérdések egyelőre leke­rülvén a napirendről, félévtizeden át az egyházpolitikának nemzetközi viszonyla­tainkat nem érintő kérdéseit kellett meg­érlelnie, törvénynyé fejlesztenie, a gya- kolati életbe átültetnie az óriás többsé­gében mindig liberális magyar közvéle­ménynek. Ám a nemzeti kérdések ezen idő alatt is csak pihentek s ha az 1895— 1896-iki harcok nem is egyik vagy má­sik nemzeti követelés lobogója alatt, ha­nem csupán a kormány hatalmi túlka­pásai ellen irányultak, máris ki lehetett érezni, hogy mihelyest szükségszerüleg újra szőnyegre kerül állami életünknek valamely az osztrák közösséget érintő kérdése, nemcsak uj emberek fognak uj hangokat pengetni, de a régiek, a magyar mikrokozmosz relativ és kevésbé relativ nagyjai is más szögből fogják kritika tárgyává tenni a nemzet követeléseit, mint a hogy azt tenni harminc éven át megszokták. A gazdasági kérdésekre kerülvén a sor, kiújult a küzdelem, ezúttal az 1899. XXX. törvénycikkben, a Széli-féle for­mulában nyerve megoldást. Ez is pak­tum, de nemzeti szempontból valamivel több a 89-iki véderő egyességnél, mert ha még nem is szerez tényleges előnyö­ket a nemzetnek, de legalább királytól szentesített törvényben fixiroz ha nálunk nem is, de a Lajthántuli századvégi Lust- kandlok részéről annál inkább vitatott, sőt kétségbe vont önállósági jogot. Azután egy-két rövid megszakítással egészen 1906. tavaszáig, éveken át megint a katonai kérdések vannak előtérben. Csakhogy mig 1888-ban a katonai ha­talom követelt és a magyar parlament próbált ellenkezni, most már a nemzet lépett fel követelőképen. Valamikor, a messze jövőben, a pragmatikus történetí­rás szemével nézve, ez is haladásnak fog tetszeni az előbbi állapothoz képest, an­nak dacára is, hogy e küzdelem ideig­lenes eredménye megint csak paktum. Helyesebben fegyverszünet, a harcoló fe­leknek hadállásaikban megmaradásával. Elcsitulván ekképen egyelőre a ve­zényszó körüli harc, ime ismét előtérben a gazdasági kérdések, még pedig egész terjedelmükben. Alert tudományunk az exigenciák tudománya s mert nemcsak Férfi-hőség. Az állomáson a vonatot várják. Alkonyo- dik. Az állomási házat befutó vadszőllő herva- tag, sárgult piros leveleit el-elkapdossa hűvös őszi szél. Majd gyors szélvész kerekedik és meg­rázza a hatalmas jegenyefákat, mintha gyöke­restől akarná őket kiszakítani. Az álloihásfőnökéknél zsur van. Az abla- lakok fényesen ki vannak világítva s kihallat- szik, amint valaki játszik a zongorán. A legfiatalabb házi kisasszony elvonul a társaságtól és kinéz az ablakon, ahol a vonat megérkezését váró fiatal vasúti gyakornok só- várgó tekintetével találkozik. Mintha ezt kérdezné az ifjú szeme: — Mikor leszel az enyém ? S a leány szomorú pillantással felel: — Majd, ha a három néném férhez megy. . . . perronon egy fiatal ember és leány bucsuzkodik. A férfi magas, hatalmas alakja mellett szinte gyermeknek tetszik a leány. Egy­máshoz simulnak, mintha sohase akarnának egymástól elválni. A leányka zsebkendőjét aj­kaihoz szorítja, hogy visszatartsa zokogását. Mo­solyogni próbál, de nem sikerül szegénynek, mert tiszta, buzavirágkék szemei könnyben úsz­nak. A férfi szintén megindultnak látszik. Ő is alig bir beszélni a visszafojtott érzelmektől s csak néznek merően egymásra, mintha mind­egyik a leikébe akarná vésni szerelmesének a képét. — No, légy erős, édes kis madaram hi­szen tudod, hogy meg kell lenni. Ha vissza­jövök, nem válunk el többé egymástól soha, soha. Ugye, milyen jó lesz ... No nevess, édes. S mig a férfi biztatja a leányt a nevetésre az maga kezd sírni. S a leány kérdi: — Hű leszel hozzám? — Hü leszek. A lelkemmel, a szivemmel a gondolataimmal mindig veled leszek. És mindennap írsz? — Mindennap, édes!. Aztán újra elhallgatnak. Körülöttük rideg érzéketlen emberek jönnek-mennek, a hideg­ben türelmetlenül várják a késlekedő vonatot. A vasúti gyakornok még mindig merően nézi a kivilágított ablakot, magában azt gondolva, menynyivel jobb lenne neki is ott fenn lenni a vendégek között, ahol a szép, szomorú ar- czu, legfiatalabb házi,kisasszony osztogatja szét az illatos teát. ... És zúgva, dübörögve érkezik a vo­nat. A föld rezeg a kerekek alatt, mintha az alvilág szellemei érkeznének, hogy elválassza­nak két szerető szivet. — Visszajövök érted, hü leszek hozzád; Isten is úgy segítsen! — szól a magas férfi. Még egy utolsó sóhaj, egy tekintet, egy kézszoritás s a vonat megindul. A két piros lámpa már rég eltűnt az esti szürkületben, a kerekek zakatolása is elhangzott s a leány még mindig merően néz a vonat után, mely elvitte magával azt, aki neki min­dene a világon. A fiatal ember pedig behúzódik egy kupé sarkába. Kinéz az ablakon, de oly szomorú al­konyaikor a vidék. Aludni próbál, de nem lehet. Mellette egy öreg katona-féle ur alszik ; szembe vele pedig egy szőke fürtös, bájos ifjú leányka szintén aludni látszik. Pedig nem alszik, hanem kíváncsian szemléli végig a fiatal embert, aki sehogy sem találja jól magát az - alvók között. Csak legalább czigarettázhatna. Önkéntele­nül is a tárczáját veszi elő, de látva a leány­kát, bosszúsan vágja zsebre. — Bátran czigarettázhat, uram, én sze­retem a czigaretta-füstöt, — ugye papa? Csakhogy a papa mélyen alszik. A fiatal ember jobban szemügyre veszi a pajkos kis leánykát. Milyen szép aranyos haja van, milyen pi­ros, igéző szájacskája. Mennyivel szebb ez a mosolygó, édes kis tündér, mint az a másik. — Ha van még egy czigarettája, úgy ké­rem, adjon nekem is egyet, — szól a villogó szemű kis -leány és a férfi czigarettájánál rá­gyújt a magáéra s a czigaretta kavargó füst­felhői között a szemeik összevillannak . . . E pillanatban nyit be egyedül, árván a perronon hagyott kis leány, sötét, elhagyott szo­bájába és sirva-zokogva borul az asztalra, mi­közben némán, lassan ereszkedik alá az alkony­este.

Next

/
Oldalképek
Tartalom