Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-11-17 / 46. szám
POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. «MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON.« Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a- 1 .................Telefon szám: 58. ---Hi rdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. .. . Kéziratokat nem adunk vissza.-----------1 .L apvezérlö-bizottság: Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr. Szerkesztő: Varjas Endre. Laptulajdonos: a lapvezérlö-bizottság. Előfizetési árak: Egész évre ... 8 kor. Félévre .... 4 kor. Negyedévre .... 2 korona. Lelkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldé. e mellett 5 korona. Egyes szám ára 20 fillér. A függetlenségi párt jövője. Nagykároly, 1906. november 17. (—a—n.) Midőn egy jogosult politikai párt uralomra kerül és hatalmának zenith- jén áll, akkor kell legjobban félteni azt a bomlástól azaz a széthúzó heterogen elemek aknamunkájától. A függetlenségi pártnak jövője megköveteli, hogy azok, a kik titáni küzdelem árán meg tudták teremteni a nemzeti kormányzatot, szakszerű szervezkedés, valamint az oda nem húzó individiumok eltávolítása által biztosítsák azt a politikai pártot, mely hivatva van a nemzeti állam hatalmas épületének alapköveit lerakni. Ha végig tekintünk a Tisza István alatti obstrukciós korszak és a hatalmas függetlenségi közvélemény érvényre jutásá- sának politikai mezején, azt találjuk, hogy már ezen időközben is kaczérkodtak né- hányan — az akkor hatalmon lévő — ó szabadelvűekkel s bár a közvélemény előtt nyíltan nem mertek szint vallani, de az aktiv ellenállástól minden tekintetben tartózkodtak, a miért is minden érdemleges szavazásnál az oldalfolyosök bársony üléseire adták le voksaikait. A szakszerű szervezkedés hiánya miatt a függetlenségi párt — különösen a vidéken — nem bir avval az erővel, melylyel bírna az esetben, ha tagjainak számával valamint azoknak politikai elveivel, kik hozzátartozóknak mutatják magokat, teljesen tisztában lenne; nemcsak Ugocsa, Mármaros, Ung stb., hanem Szatmárvármegye legtöbb járásában is, a legutóbbi választások oly készületlenül találták a választó kerületeket, hogy közvetlen a választások előtt sem tudtak teljesen a szervezkedés tökéletes színvonalára emelkedni. Ezért különösen az olyan vármegyében, mint Szatmár is, hol vannak sokan, kik a nemzetiségi eszme ébrentartásáról gondoskodnak és a hol egyéb nemzetellenes elemek is találhatók, kik mindig fájlalják és visszavárják a bukott politikai uralmat, a választókerületek csak úgy biztosíthatók a magyar népképviselet számára, ha a szervezkedés által összegyűjtött tagok a nemzeti kormányzat támogatására egy mindenkor készen található hatalmas tábort képezenek. Szatmárvármegyében van rá példa hogyan kell szervezni egy politikai pártot, ott van a mátészalkai függetlenségi párt elnökével, alelnökével és teljes tisztikarával és ha ezt a példát a koalizált pártok minden választókerületben követik, válságos idők.esetén is biztosítva lesz a megye jelenlegi választási mérlege. Bizonyos aggodalommal mérlegeljük azon tényt, hogy az utóbbi időben mindinkább szaporodott azoknak a száma, a kik a nemzeti küzdelem válságos napjaiban nemcsak hogy mellettünk nem voltak, de állandó összeköttetést tartottak az absolut uralom lovagjaival és titokban bátorították, segítették őket nemzetölő munkájokban. Ezeket kell figyelemmel kisérni és ezekkel szemben kell a nemzeti alapon nyugvó koalizált pártokat szervezni, mert ismét jöhetnek válságos idők, a midőn ezek minden nemzeti akció lehetetlenné tehetnek. Ezért szükségesek a szervezett pártkörök, hogy a hamis czégérrel rendelkezőket kizárhassák kebelükből; ez által mindenki politikai pártállásának teljes mivoltában áll a közvélemény itélőszéke előtt s megmarad a bármikor rendelkezésre álló tiszta elem, a salak elpusztul. Most, hogy a nemzet politikai életének forduló pontján áll, közjogi, ipari, kereskedelmi függetlenségének talaját előkészíti, nem szabad figyel men kívül hagyni azokat a gyenge helyeket, melyeknek megerősítése még nem nagy fáradságba és munkába kerül, mert a Lajthán túl számítanak arra, hogy a hatalom mámorában elbizakodva, tönkre tehetik azt a tábort, melynek nevéhez az eddig elért összes sikerek fűződnek. Hogy a jelenlegi kormány mennyire szivén viseli a nemzet hatalmának és jövendő kialakulásának biztosítékait, különösen azon működésével bizonyítja, hogy a közélet minden terén, a felelőségteljes állásokban csak olyanokat helyez el, kik minden kétes politikai szerepléstől menten, áldozatok árán exponálták magokat az alkotmányos rend helyreállításának nehéz munkájában. A liberalismus beteges tulten- gésében szenvedők merényletet látnak a kormányhatalomnak ezen — nemzeti szempontból feltétlen megkivántató — akciójában és éppen ez teszi a koalizált nemzeti alapon nyugvó pártok kötelességévé a szerAlmanach l907-re.‘ Minden esztendőben elmaradhatlan vendég a téli könyvpiacon Mikszáth Kálmán Almanachja. Korán jön, már a novemberi felhők érkezésével ott láthatni minden könyves kirakat portékája közt. Így van ez 1888. év óta, s biztosra vesszük, ha csak egyszer is hijjával volna e frisességnek, ha csak egyszer is — mint valami lekésett vonat — a rendes terminuson túl érkeznék, súlyos ijedelem támad a magyar olvasóközönség táborában. Mindenfelől mindenki kérdené, hogy hol van az Almanach, mi van az Almanachhal, mint ahogy most az az első kérdés, hogy mit tartalmaz az Almanach? Az idei kötetbe a szerkesztőn kivül írtak: Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Ambrus Zo*ltán, Gárdonyi Géza, Bársony István, Heltai Jenő, Sas Ede, Békefi Antal, Lövik Károly, Pékár Gyula, Benedek Elek, Krúdy Gyula, Farkas Pál, Lengyel Laura. Mind oly név, akiket nem kell az olvasónak külön bemu- tatui, hisz irói tulajdonságuknál fogva kedvelt ös- merősei. Az Almanach Singer és Wolfner (Budapest, VI., Andrássy-ut ÍO) kiadásában jelent meg. Ára 2 kor. Mikszáth Kálmán pompás előszavát közöljük belőle mutatóul. ELŐSZÓ. A többi iró csak mesél az Almanachban, de nekem még azonfelül sírnom is kell az Előszavakban — arra vagyok odaállítva Aminthogy variálom is már közel két évtizede az egy themát, hogy veszélyben az irobalom, hogy a közönség közömbös, hogy a kormány rossz és hogy nem fogynak * Almanach az 1907. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár, XXIII. évfolyam 4—5. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ára diszkötésben 2 korona. az elbeszélő művek. Tréfás mártásban vagy komolyan, de évről-évre az körülbelül a refrain, hogy nem fogynak. Uj aera lévén, az idén is panasszal kezdem ugyan, de megfordítom a jajkiáltást: Borzasztón fogynak az elbeszélő művek! Huh! Hogy riadnak fel erre a szóra Singer Wolf- nerék és hogyan kiáltanak fel: „Hol? Mit beszél az ur? Hát meg van bolondulva?“ Messzebb látó emberek azonban eltalálni vélik a csodálatos fordulat okát. No persze. Hiszen világos. A tulipán csinálja. Nemzeti fogadalom. Nem vesznek idegen portékát, tehát német, francia regényt sem, fogyasztják a magyar elbeszélőket. Sajnos nem igy áll a dolog, hanem az mégis tény, hogy az elbeszélő művek veszedelmesen fogynak. Vagy is inkább a meséik — mert nagy meddőség állott be ezekben. Az emberi agyvelő mindent könnyebben termel, mint hajdanta, csak meséket nehezebben. A XX-ik század a számoké. Már a XIX-ik is az volt. A nevelés és az élet számokkal tömi meg már fejlődő korában az ember agyvelejét s ezek, mint a zab a föld termő erejét, épen azokat a nedveket szárítják ki, melyek a meseköltéshez szükségesek. Mesékben pedig nagy a kereslet. A civilizált városi embernek immár életszükségei közé tartozik reggel egy uj krágli és este egy uj színdarab. Az uj színdarabhoz ismét majdnem elengedhetetlen kellék az uj mese. De honnan vegyen a világ annyi mesét ? Á színműírók vagy szinmű- gyártók (mert ez utóbbi mesterségen van a legtöbb) természetesen nem bírnak annyi sujet-t kigondolni és mivel az ő fejük is zug az arithme- tikától, ismerik azt a kivonási számmüveletet, hogy ha a nyolc nincs meg a hatban, „veszek hozzá kölcsön“. (Hej de nem jó volt ezt a magyaroknak igy tanítani.) Nos tehát, kölcsön vesz mesét valamely elbeszélő műből; regényt vagy novellát átcsinál színdarabnak. Rendesen jó művet választ (annyi esze van), minélfogva rendesen rossz színmüvet ir belőle. Mert a jó regényből minden valószínűség szerint rossz színmű kerekedik. Ejh, ugyan mi haszna van ebből az irodalomnak ? Gyakran vetem fel ezt a kérdést a színműíróknak, de mert most majd minden fiskális színműíró, roppant értenek a disputáláshoz és kis híja, hogy ki nem fordítanak az igazságból. — Megfordítom a kérdést — disputái a szinmüiró — ön mondja meg, mi kára van belőle az irodalomnak ? Én: Ejnye, hát nem kár az, hogy például Czobor gróf egy Rubens-festményből kabátot csináltatott magának a Mária Jeréza álarcosbáljába. Szinmüiró: Föltéve, de meg nem engedve, hogy az eset megtörtént, semmikép sem analógia. Ott a festményt előbb szét kellett szabni, mig itt épségben megmarad a regény is a színmű is. Én: Köszönöm szépen. Ha valaki az ön feleségét elszereti, az ennek dacára is, önnek megmarad és mégis kifogást tenne ellene. Szinmüiró: Az más. Én]: Ugyanaz. Illuzó dolga. De nincs-e minden költői mű épen az illúziókeltésre számítva ? Egy jó regénybe annyira beleéli magát az olvasó, hogy az, amit a költő ott alkotott, ihletében érzett és látott, lemásolódik az olvasó kedélyvilágába. S szinte bántó, mikor mindez átidomitva, kitoldva vagy megcsonkítva, szóval szép formáiból kivetkőzve jelenik meg előtte a színpadon. Hát mindez csak „csinálmány“, hát mindaz nem volt igaz ? Az illúzió elszáll, mint a pára, a bűbájos mese összeomlik, két összekevert különböző festékből egyik szin se marad meg, hanem egy harmadik áll elő. Engedje meg uram, de egy szép regény, »
