Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-11-17 / 46. szám
2-ik oldal. SZAT M ÁRVÁRMEGYE. vezkedést, mert a nemzeti állam fokozatos kiépítése és a független Magyarország megteremtése csak úgy vezethető a megvalósítás biztos talajára, ha a liberalismus czégére alatt rejtőzködő, megbízhatatlan elemek kirekesztetnek és lehetetlenné tétetnek. A vármegyék, honnan a törvényhozók legnagyobb része kerül ki, vannak első sorban hivatva arra, hogy azoktól, a kik koncessiókért ideig-óráig a hatalom árnyékában akarnak sütkérezni, megtisztítsák a hatalmas függetlenségi pártot is. Mert ha az egyes választókerületek azokat az erőket, melyekre a nemzet minden időben biztosan számíthat, a szakszerű szervezettség hiánya miatt mellőzni fogják és elárasztani engedik magokat a nemze.i ügy ellenségei által, igen könnyen megeshetik, hogy a legközelebbi választás alkalmával, pl. a krassói vagy nagysou.kuti kerületben, vereséget fog szenvedni a függetlenségi zászló. Az a fáradságos munka, mit egyesek a legutóbbi választások alkalmával — Szatmárvármegyében — kifejtettek, megérdemli, hogy annak gyümölcsét a nemzeti ügy javára megmentsék, mert ha a megye választókerületei függetlenségi pártköröket alakítanak elnökkel, alelnökkel és rendes tisztikarral, állandó összeköttetést létesitne a központi szervekkel, egy olyan egységes tömör szervezetet tudnak a függetlenségi párt rendelkezésére bocsátani, a mely mindenkor döntő befolyást gyakorolhat Szatmár- vármegye politikájának kialakulására. Dolgozni kell tehát! Arina. Ez alatt a cég alatt egy uj pénzintézet tartotta alakuló közgyűlését október hó 22-én városunkban. Székhelye : Szaniszló. Alaptőkéje : 100.000 korona. Működését 1907. január 1-én kezdi meg. Ez a száraz tény, melyet egy előző számunk hírrovatában már megemlítettünk. Azonban nem olyan jelenség, mely fölött oly könnyen napirendre térhetnénk. Olvasóink emlékeznek reá, hogy a nyár folyamáp ugyanilyen pénzintézet alakult Nagybányán „Auorora“ cég alatt. Bár elismerjük, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan időnként előáll a szüksége annak, hogy egy-egy vidék számára uj pénzintézetek alakíttassanak, csakhogy sem az Aurora Nagybányán, sem az Arina Szaniszlón nem azon az alapon létesült. Alapos okunk van reá azt állítani, hogy valamint az Aurorá-nak Nagyamelyet egykor gyönyörrel olvastunk, megér annyit legalább, mint egy szép emlék. Minek azt összerontani ? Színműíró: Hátha előbb látja valaki a színdarabot és csak azután olvassa az elbeszélést ? Én: Azon kezdem, hogy már azután nem olvassa el. Ám ha tenné, akkor is az elbeszélő mű vallja kárát, mert a meséje már kopott az illető szemében. Színműíró: De vegyük kérem azt az esetet, amikor a színmű népszerűsíti a regényt, amikor nagyobb szenzációt okoz, mint régibb alakjában. Én: Ostobaság. Hiszen a Rubens festménye is bizonyára nagyobb szenzációt okozott mint kabát, azon a bizonyos estélyen, mint ahogy okozott volna, ha Czobor a képtárában hagyja lógni; és alkalmasint sohase emlegették Rubenst sűrűbben a bécsi Burgban, mint amaz este, de mi szüksége volt erre Rubensnek ? Ilyenformán disputálgatunk rég ideje, de hasztalan. ök is győzik szóval és argumentummal s azonfelül a végzet elhárithatlan. Küzdeni nem lehet, csak konstatálni. A színdarabok fölfalnak minden mesét, amelyeken egy kis hús van. A mi sorsunk meg van pecsételve. Lassan jött, de biztosan közeleg az óra, mikor az utolsó fóka is a sütőtálba kerül. Régente csak az opera-komponisták vették Csáky-szalmának a szöveget. De ők leginkább a legendákra és ősmondákra utaztak — mig tartott bennök. A bohókás operetteirók a mithologiából csipegettek, az isteneket tették tönkre, mig végre elfogytak az istenek és a mi novelláinkra került a sor. Saját tégláikból csak a zene nélküli darabok irói dolgoztak. De hát az ő tégláik is elfogytak egy nap. S az utóbbi évtizedekben már nagy volt a 'mesekereslet, a francia színműírók azt találták ki, hogy a saját prózai munkáikat dolgozzák fel színmüvekké. (A mi fiskálisaink nem gondolhatnak ilyesmire.) No ez meg elég szemérmes tisztes kölcsön volt. Mi rossz van abban, ha a kopaszodó asszony a saját fiatalkori hajából csibányán, úgy az Arinának Szaniszlón inkább politikai, mint pénzügyi céljai vannak. Az oláhoknak azon része, mely még mindig Dakóromániáról álmodozik, a szervezett vagyon hatalmával lép fel minden vidéken, melyet csak egy kissé is alkalmas talajnak vél, hogy Így munkálja rejtett politikai célját. Avagy nem vehető-e észre, hogy miként nyomulnak folyton befelé a magyar vidékeken? Kezdték a közelmúltban Nagybányán és ma már folytatják Szaniszló vidékén, pedig pár évvel ezelőtt még lehetetlennek képzeltük, hogy ezen a vidéken oláh nemzetiségű akciót csak kezdeményezni is lehessen. Vegyük csak ezen vidék lakosságának számarányát nemzetiségi szempontból. Szaniszló 4830 lakosából csak 1272, Bere 523 lakosából csak 10, Csomaköz 2205 lakosából csak 280, Mezőpetri 1409 lakosából csak 51 a román. Egy ilyen ki- sebbszerü pénzintézetnek működése természetszerűleg csak a közeli vidékre terjedhet ki. Ki lenne olyan naiv hinni azt, hogy az Arinat Szaniszlón ennek az 1600 oláh embernek javára alakították? Bizonyára senki azok közül, akik tudják, hogy az Arina alapitói a vármegye minden részéből sereglettek össze, hogy ennek a túlnyomó részben magyar lakosságú vidéknek közepébe egy oláh bankot helyezzenek el. Messze vidékről pópák, ügyvédek, földbirtokosok jöttek ide bankot alapítani, -akiknek ezen vidék gazdasági fejlődésének előmozdítása bizonyára nem okoz gondot. Ide jöttek, hogy tőkéjök segítségével innen nyújtsák ki csápjaikat egészen addig, ameddig csak tudják. Ha sikerül nekik ezt a vidéket hatalmuk körébe keriteni és azt a szegény népet, mely eddig az ő nemzetellenes céljaikról mitsem tudott, az ő akaratuk szerint átgyurni, felszedik sátorfájukat és fognak keresni egy újabb vidéket, hol ismét fészket rakhatnak. Ki ne látná ennek az aknamunkának tervszerűségét ? ! Csodálatos vakmerőséggel beékelik magokat a magyarság közé, hogy nemcsak az ott lakó oláhoknak a viszonyok folytán természetszerűleg bekövetkezendő magyarosodását megakadályozzák, hanem anyagilag hatalmukba kerítvén a magyarságot is, béklyóba verjék, hogy szabadon taposhassanak majd keresztiK mindenen, ami a magyar nemzeti eszmét hirdeti és istápolja. Ezeknek a nemzetiségi kalandoroknak nemzetellenes működését nem szabad behunyt szemmel és összetett kézzel néznünk. Szaniszló vidéke magyar intelligenciájának kötelessége első sorban nemcsak ellenőrizni működésüket, de egyenesen lehetetlenné fenné azt, hogy a magyar néppel bármiféle összeköttetésbe is juthassanak. nál később kontyot. Nem lehetett őket emiatt megszólni. Sőt divat lett a kontinensen s még a mesekrözus Jókai is novelláiból csinálta a „Dalmát“ és egy bájos regényéből az „Arany embert“. Nnm azért mondom, mintha kicsinyíteni akarnám. Hiszen Saturnus is fölfalta a gyermekeit, mégis isten maradt. No de ez eddig mind istenes volt ahhoz a heves vadászathoz képest, mely a legutóbbi időkben indult meg az elbeszélő művek anyaga után. Az enyém-tied korlátái ledőltek. Hajrá, szabad a vásár. Azelőtt is volt a mesebeli fekete posztóval bevont városokban egy-egy sárkány, mely szüz- lányokkt evett, most egyre épülnek a színházak és a meséket eszik. S maholnap úgy állunk mi elbeszélő irók, hogy már nem a közönségnek komponálunk, hanem a szinműgyártőknak. Ha valami jót irtunk, a közönség azt mondhatja: „Majd megnézem darab korában“, ha nem jót irtunk, akkor nem mond semmit. Hiszen igaz, hogy igy is érvényesülhetünk, de csak közvetve, úgy mint az orosz humorista (gondolom Csehov) Makarovics Konstantin nevű hivatalnoka, akit a krokodilus nyelt el és annak a gyomrában élt tovább, onnan beszélgetett ki, amennyire a kro- kodilus engedte. Tudom, hogy nem volt érdemes mindezt megírni (de hát mit érdemes megírni ?). Azt is tudom, hogy nem lehet segíteni. Én hát nem is nagyon töröm magamat tovább. Hisz csak egy kis irigység az egész, enyelegni, csipkelődni akartam a színműíróinkkal, akik vígan dolgoznak, mint a szorgalom és gyűjtés mintaképei a méhek. Jól teszik, igazuk van. A méhek előtt nyitva a világ. Mért kérdezzék, hogy melyik virág kié ? Bizony nem haragszunk, dehogy haragszunk, hanem azért mégis sokért nem adnám, ha meg merném nekik mondani: Hiszen szijjatok fel amit a rétek, az erdők és kertek virágaiból lehet, de ne gyüjtsetek a mézes bödönökből. Mert azzal nem lesz több méz a háztartásban, csak több sonkoly. Meg kell mutatni végre ezeknek az agitátoroknak, hogy a magyarság engedékenysége és türelme nem végnélküli. 46. szám. A könyörületesség napja. Vasárnap csodásán szép ünnepe volt a nyomorultaknak és az irgalmas sziveknek. Egy sereg gyermek — 138-an voltak — gyűlt össze rongyokban s a hidegtől kékre festett arczczal a városháza nagytermében, hogy ott a jóságos lelkek szere- teténél fölmelegedjék. Milyen öröm, mikor a könyörülő szivek adományait megkapták! Meleg téli ruhát, lábbelit. Hogy mosolyogtak ezek az arczok, a melyekhez már apró gyermekkorukban oly kegyetlen az élet. Szegények, ott nőnek fel a nyomorúság tűzhelye mellett, a melynek nincs melege. Kifakadó zúgolódásokat hallanak, fekete kenyerök száraz és a könnyektől sós, ruhájok foszlányos rongy. Oh, ez az élet, a mely oly sokaknak verőfényes, nekik csak komor felhőit mutogatja! Metsző hidegét, rideg kegyetlenségét. Virág nem nyílik nekik ebben a fagyos levegőben, de tövis annál több. Tavasz helyett mindig télben járnak, nem ismerve a gyermekkor boldog gondtalanságát sem. Mekkora fényesség szállt rájok e napon! Apró kis szivök mint bámult a csodán, a mi eléjök tárult. Mosolygó öröm festette arczukra a megelégedést és szivükbe a hálát . . . Eddig csak a mélység sötét átkait, zugó elégedetlenségének vad hangjait hallották — e napon dal csendült fülükbe. Édes, mint az angyaloké. A szeretet dala volt. Az irgalmasan könyörülő szereteté. A mesék országában jártak e gyermekszívek. Látszott azokból a szemekből, a melyek tágranyiltak és csodálkozva néztek körül : nem álmodnak-e. Hisz ilyen képeket csak az éjszaka boldog álma rajzolt eddig eléjök. — Néztek magok elé naiv tehetetlenséggel, félve, hogy nem röppen-e el a látomány. Valami megható volt ez elhagyott kis apróságok találkozása azzal a nagy szívvel, a mely a szeretet melegével ölelte körül őket. . . . Aztán fölcsendült egy gyermekhang. „Akkor majd igy szól a király azoknak, a kik jobbja^ felől lesznek: Jöjjetek, Atyámnak áldottai! bírjátok a világ kezdetétől nektek készített országot. Mert éheztem és ennem adtatok. Mezítelen, ruhátalan voltam és befödöztetek engem.“ — A hatalmas Könyvnek fönséges szavai sohasem hatottak meg ennyire, mint mikor egy gyermeki szív hálája mondta el azokat. . . . Megilletődtünk. Könnyek csillantak meg. Jobbakká lettünk. Illesse a gyermekszívek hálája mellett a mi elismerésünk is e szépséges cselekedet végrehajtóit: Károlyi Istvánná grófnét s a köréje csoportosult irgalmas lelkeket! * ❖ Harmadizben adhatunk hirt társadalmunk megörökítésre méltó könyörületességéről, a mely- lyel a tél elején meleg ruhával látják el a szegény gyermekeket. És esztendőről-esztendőre hatalmasabb arányokban bontakozik ki ez elismerésre méltó socialis és philantropikus munka. Az idén már 138 gyermeket látott el városunk nemesszivü társadalma. A mely hogy megtörténhetett, a bőkezű adakozókon kívül első sorban Károlyi Istvánná grófné érdeme, a ki a lelkes buzgósággal élére állott ez emberbaráti mozgalomnak; neki s a tá-isadalmi gyűjtést magokra vállaló hölgyeknek soha el nem műló érdeme, hogy ily széles kiterjedésű jótékonyság gyakorlása lehetővé vált. De érdeme a bőkezű adakozóknak, a kiknek sorát Károlyi István gróf nyitja meg 500 koronával; s ez adakozók közt ott találjuk társadalmunk minden osztályát, szegényt, gazdagot, kereskedőt, iparost egyaránt. Sőt még messze vi-
