Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-04-07 / 14. szám
2-ik oldiil. SZATMÁRVÁRMEGYE. ( 14. szám. „s^eplőtlensége, igaz hazafias érzelmektől duzza- dozó kiváló egyénisége, mély és alapos köz- igazgatási tudása, soha nem lankadó munkakedve és munkaereje a szó legszorosabb értelmében praedestinálják őt arra, hogy ezen, tételes törvényeink szerint egyik legfényesebb közjogi méltóságunkat elfoglalja. Március 15-iki ünnepélyeinkről ismerjük őt, mint lelke mélyén a 48-as eszmék fenkölt lelkű hívét, — ki ha ideig-óráig 67 alapján gondolta is boldogítani hazáját, — soha szem elől nem tévesztette a végcélt: a független, szabad hazafiságot, önző érdektől tiszta magyar élete követendő példája minden embernek; tizenhat évi verejtékes munkában töltött alispánkodása mintául szolgálhat minden köztisztviselőnek: az a hazafias áldozatkészség pedig, a melylyel az elmúlt év őszén a főispánság keserű poharát ajkához emelte, őt magát kiemelte honfitársai közül, kik csak bámulattal, odaadó elragadtatással tudtunk áldozni a Catói jellemnek, e provi- dentiális államférfinak, és érdemekben megöregedett becsületes magyar hazafinak. Lehetetlen, hogy Szatmárvármegye közönsége rajongó lelkesedéssel ne csüggjön közéletünk e kimagasló alakján, hiszen ő az Erő, a Tudás, a Munka, a Hazafiság! Márványtáblán már meg van örökítve ő méltósága örökidőkre dicsőséges neve, de mi ez az ő hervadhatatlan hazafiul érdemeihez képest? A lázári Nagy László név fel lessz jegyezve a magyarok történetének egyik legfényesebb lapján, de ebből csak a késő utókor fog okulást, lelkesedést, gyónj őrt, áhítatot meríteni. Boldogok gyermekeink és unokáink, kik e korszakalkotó nemzeti nagy idők legendás történetét szijva magukba, fog nak igyekezni hozzá hasonló derék férfiakká válni, — de mégis százszor boldogabbak mi, kik a félistent kartársunkként tisztelhetjük. — Mikép rójuk le iránta a hála, a kegyelet, a hazafiui elismerés adóját? Szó édes kevés ahoz, hogy emlékezetét hozzá méltó módon megörökítse. Költők megénekelhetik, szónokok hirdethetik dicséretét, publicisták Írhatnak róla kötetszámra tanulmányokat, — a lelkész róla tarthat szentbeszédet, a tanító az ő példáját állíthatja a serdülő ifjúság elé, a magyar anya az ő nevével taníthatja beszélni gyügyögő kis fiát — ez mind kevés. Szemmel láthatóbb, kézzelfoghatóbb bizonyítékát kell adni azoknak az érzelmeknek, melyekkel minden jó magyar viseltetik e szellemi kolossus, minden hazafias erények e ragyogó fényben tündöklő példányképe iránt. .... Mit tegyünk tehát ? Állítsunk neki szobrot, melyhez buzgó szívvel, hálás fohászszal zarándokoljon el minden igaz magyar! Hadd hirdesse e szobor az ő halhatatlan nagyságát és a mi kiapadhatatlan kegyeletünket! Álljon méltóságos lázári Nagy László ur elevenen ércbe öntött alakja mielőbb városunk főterén! Úgy legyen! * * Pro. domo. A miatt, hogy a nemzeti küzdelemből teljes erőmből kiveszem a részemet, a haladópárti Szatmármegyei Közlöny szokott és általánosan ismert rossz hiszemüségével pertrak- tálja azt, hogy, mig az előtt a szabadelvű pártból tartoztam, most a függetlenségi párt tagja vagyok. Hogy a Sz. K. e miatt haragszik, ezen csak örülök s nem is reflektálnék közleményeire, ha azokban pártállásom megváltoztatását összeköttetésbe nem hozná az 1904-ben megürült és betöltött nagykárolyi kir. közjegj’ző- ségre annak idején történt pályázásommal. Így azonban politikai reputációm érdekében szükségét látom annak, hogy bizonyított ténybeli adatokkal cáfoljam meg a Sz. K. gjanusi- tását. Lényegtelen e mellett az, hogy a közleményeket Nagy László irta vagy íratta, mert az igazság érdekében meg kell hoznom azt a kellemetlen áldozatot, hogy még Xagy Lászlóval is szóba állok. — Szintúgy lényegtelen, hogy a szóban forgó közlemények a Sz. K. tarka krónika c. rovatában jelent meg s igy komolyságuk legalább is kétséges, mert hiszen az is tudvalevő, hogy a nevezett lap komoly cikkei oly annyira duzzadoznak az önkénytelen humortól, viszont tréfás részei legtöbbször olyan buskomoran együgyüek. hogy valóban nehéz dolog közleményeit komolyság szempontjából kategóriákba osztani. Igaz, volt idő, a midőn a szabadelvű párthoz tartoztam. Akkor volt ez, a midőn Apponyi Albert gróffal élén a nemzeti párt a szabadelvű párttal fuzionált s a midőn mindazok, a kik széles Magyarországon Apponyit ismertük a nemzet egyedül hivatott vezérének, bízva a közállapotok jobbra fordultában támogatói lettünk Széli Kálmán kormányának, melyről leg- megátalkodottabb elenfelének is el kell ismernie, hogy jóhiszemű bár eredménytelen buzgalommal törekedett a nemzeti követelmények megvalósítására és ha a hatalmat az összes szabadelvüpárti kormányok között legtisztességesebben kezelte, a mire nállam. ha nem is szívesebben, de bizonyára élénkebben emlékezik Nagy László a — Katfka-féle vizsgálatból. Az ezen korszakba eső 1901-iki választáson Domahidy Elemér szabadelvű-párti jelöltet igenis támogattam. A suljpont azonban ott van a Sz. K. szerint, hogy az 1904-iki közbeeső választáskor Károlyi György gróf mellett foglaltam állást s megválasztása érdekében tevékenyen működtem. Hozzá teszi a Sz. K., hogy a »kormány- párti« Károlyi Györgyről van szó. Hát ez nem igaz, mert Károlyi György gróf nem szabadelvüpárti, hanem pártonkivüli programmal lépett fel és lett megválasztva Nagykárolyban, a mit igazolok a programmbeszédéből vett következő idézettel: »engedjék meg nekem, hogy politikai függetlenségemet megőrizzem és ne kötött kezekkel, egyelőre nem a szabadelvü-párt kötelékében, hanem szabadon, mint pártonkivüli képviselhessem önöket, képviseljem ezen választókerület érdekeit«. ... Erre ugyan azt felelhetné a Sz. K., hogy a pártonkivüli programmal való fellépés csak a szabadelvüpártiságot takarta, ám de konkrét bizonyítékom van arra nézve, hogy Károlyi György nem csak, hogy formálisan nem szabadelvű programmal lépett fel, de épen a legfontosabb kérdésben, a katonaiban a szabadelvű pártival teljesen ellenkező olyan felfogást vallott magáénak 1904-ben, mely teljesen fedezi a mai koalíciós álláspontot. A debreceni szabadelvü-párt 1903-ban egy országos hirü határozatot hozott a nemzeti követelmények tárgyában. Legkiemelkedőbb pontja volt e határozatnak a magyar szolgálati és vezényleti nyelv feltétlen követelése. Ezt a határozatot az ország igen sok szabadelvű-párti szervezete, közöltük a nagykárolyi is, egészterjedelmében magáévá tette 1903. szeptember 8-án tartott gyűlésen, a melyen, a mint épen Sz. K. azon évi 37 számában olvassuk, Károlyi György gróf is jelen volt, akkor még mint nem nagykárolyi választópolgár — hallgatóként. — Négy hónappal később, tehát bizonyára érett megfontolás után, 1904. január 3-án elmondott képviselői programmbeszédé ben ugyanazon kérdésről szórol-szóra a következőket mondta a gróf: »De igenis, teljesen magamévá tehettem és teszem a nemzeti aspirációk elérhetésére irányuló azon becsületes törekvést, mely törvényes fegyverrel, jogos alapon küzd, magamévá tehetem a nagykárolyi szabadelvű-pártnak múlt évi szemptember 8-án hozott határozatát, melyben az 1867. évi XII. t.-c. alapján a nemzeti követelmények megvalósilását óhajtja; s részemről is mindig megfogok ragadni minden oly mozzanatot, mely a törvényes aspirációk megvalósítására vezet«. Ebből nyilvánvaló, hogy Károlyi Györgjr gróf, mint a nagykárolyi kerület képviselőjelöltje 1904. elején teljesen egyértelemben volt a debreceni és a nagykárolyi szabadelvű-pártokkal, — másszóval a nemzeti követelmények tekintetében olyan radikális álláspontot foglalt el, a milyent 67-es alapon álló politikus csak elfoglalhatott. Ezen programm alapján léptettük fel, működtünk sikerén s választottuk meg. Sem okunk, sem jogunk nem volt kételkedni irásba- tett szavainak, sem komolyságában, sem őszinteségében. Az országos szabadelvü-párt előbb a kilences bizottsági javaslat elfogadásával, majd a galaczi eset alkalmából tanúsított állás foglalásával a debrecenijhatározatot desavuálván, azoknak, a kik a debreceni pontok alapján állottak, természetszerűleg el kellett hagyniok a szabadelvű-pártot. így és ilyen előzmények után szűntem meg én is támogatója lenni a szabadelvű-pártnak. A függetlenségi pártba pedig az 1905. január 5-én elkövetett alkotmánysértés után léptem be Apponnyi Albert gróf útmutatása nyomán. Hogy pedig elébevágjak a Sz. K.-től várható azon inszinuációnak, hogy a debreceni határozatot csak a posteriori használom fel fedezetnek, — ideiktatom magának a Szatmárigézei, lázas öröm, ömledező hódolat, tettek ereje kisérik trónjára, Párisig. Tisztelt közönség! Viszontlátásaink legelső érzése az öröm, még fájdalmas viszontlátásainkban is van valami öröm az egymás látásán. Nem valami egyszerű, csendes öröm ez, nem olyan, mint amilyet az otthonnak csendje — nyugalma, a szobánkba tévedő félénk napsugár, a duzzasztó gondolat és szelíd érzés teremt, — a viszontlátás öröme valami rendkívüli öröm, a megindultság és elfogódás, a meglepetés öröme; sokszor hangtalan, máskor nem jgy szoktunk örvendezni, sokszor zajosabb, mint amilyen az örömünk máskor szokott lenni. Mosolygással számitgatjuk, néha nyugtalan álommal várjuk érkezése percéi, robogó vonaton és fakó szekéren, álmodozva készitgetjük boldog óráját, himes örömeit. Mondom, a viszontlátás öröme nem egyszerű, hanem magasztosult, nem csendes, hanem lázas öröm. * Musset Alfréd egyik búcsúzó dalában szépen és igazán zengi, honnan fakad a viszontlátásnak ez az öröme. Egész raja az érzéseknek : Hát Ég veled ! Talán itt lenn már Többé nem látlak ! Ég veled! Tele reménynyel kelsz utadra űs büszkén térsz majd vissza tán, S kit meggyötörtél hosszan elmaradva. Lehet: nem ismersz majd reám. Isten veled ! Szép álom vár rád, Az élvezet, a vész kábitni fog, S elkápráztatja majd szemed világát Egedre szálló fényes csillagod ... De lesz tán nap, min sejti lelked, Egy veled érző szív mit ér, Hogy milyen üdv ily szívre lelned S mi kín, ha ilyet vészitől! ... Nagy ur volt, nappalát hatalmának tobzódása, álmait a méltóság tudata szőtte keresztül. Hízelgők és néma rabszolgák vették körül, csupa alvó gerinctelenek. Csak egy volt oldalán, aki ébren volt, a sugár fenyő mihaszna cserjék között... A napsugár után, mely mind- nyájokat nevelte, jött az orkán és természetes, azt a sugár fenyőt törte derékban, nem a cserjéket... Hosszú sóhajtással suhant le a földre a fenyő, aztán eltakarították... Viharos nyárra borongós ősz jött és még jókor érkezett a dermesztő tél: ravatalán feküdt a nagy ur... Az ilyen ravatalnál mindig igy van: kevés imádság, annál több szóbeszéd, lassú gondolat és gyors elfeledkezés, nevető örökösök, kába remények ... De eljött, akit kitaszítottak... Micsoda viszontlátás! Olyan édes, hogy ha halva is, de még egyszer láthatja és olyan keserű, hogy ezt csak egy emberszív bírhatja el... Letérdel, imádkozik, feláll és könyezik, aztán odamegy, rendre nézi halottját: ez a fej tanított, ez a szív szeretett, ez a kéz áldott és büntetett engem, ezt a lábat támogattam erő- telenségében... Alig bir elválni tőle ... Mikor kifordul, a palota kapujában beleütődik az egyik gerinctelenbe. — Szervusz, te is itt vagy ? Hát Tátod, szegény öreg . . . — Hallod, szólal meg a kitaszított, régen eltemettétek ti ezt az embert, most már könnyű dolgotok van, csak el kell földelnetek, hanem siessetek, nagyon siessetek, nem ő mérgezne meg benneteket, hanem ti mérgeznétek meg őt, ha sokáig maradna köztetek .... Tisztelt közönség! A viszontlátás mindig lázzal jár, néha megrázó s azért mutat rendkívüli érzéseket, mert egy-egy életnek ezernyi emlékét támasztja uj erőre és senki nem tudja megmondani, mennjű érzésnek szálaiból alkotja meg szivünk viszontlátásunk boldogságának néhány szent pillanatát avagy boldogtalanságának perceit. — Itt vagyok . . . Emlékszem boldog óráinkra . . . Mennyi áldás körületted, rajtad . . . Köszönöm, a mit értem tettél . . . Megáldott az Isten . . . Csakhogy újra ölelhetlek . . . Ezer kérdés — száz felelet, beszédes ajkaknak boldog öntudatlansága avagy pedig némaság az ajkon, de zajongás a szívben a boldogság hevületén. — Megőszültél, megtört az élet, de lásd veled voltam mindig . . . Lehullottál az élők fájáról, de az én szivemnek keményebb a csapás . . . Vigasztalást, Istenem, vigasztalást . . . Itt vagyok, el nem feledtelek. Egy kézszoritás, egjT könycsepp mindent elmond: részvétet, segítséget, imádságot, hűséget. Régen nem látták egymást, pedig valamikor azt hitték, el nem válhatnak soha. Az a még elég ifjú ember és a hamar vénült leány. — Jó napot. Maga az ? — Én vagyok, felelte a leány zavartan s valami különös csillogással a szemében. Egy pillanatra csend, aztán megint a leány beszél, gyorsan, megszakítás nélkül, hol csa- pongva, hol érzékenyedve: — Mióta nem láttuk egymást, lássa megvénültem, sok csapás ért, sebaj, anyám meghalt, az a kamasz öcsém elzüllött, csak apám él, szegény öreg, de magát nem feledtem soha, nézzen meg minket .... És együtt mentek át nehány utcán, egy külvárosi régi házba, végig a bűzös udvaron. A konyhán át a szobába mentek. Ott hevert az öreg egy fakó kanapén.
