Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-03-31 / 13. szám
//I*-//. '/Is)/I > agyltaiffly, 1906. március 31. 13. szám POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINI)E IM SZOMBATON. • Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kőlcsey-ulca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig.-a- Telefon-szám : 9. ~e— Hirdetések jutányos áron közélteinek. Nyilttér sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza. Lapvezérlő-tnzottság: Kovács Dezső dr., fsíelős szerkesztő. N. Szabó Albert dr., Vetzák Ede dr., G-ózner Elok dr. Laptulajdonos : a la ^vezérlő-bizottság. Szerkesztő : Főmtinkatárs : Varjas Endre. Hangú Béla. Előfizetési árak: Egész évre 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre .............................2 kor. Le lkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 6 kor. Egyes szám ára 20 fillér. •«■»• •«=»• Tulipán-kert. (+) Anteils s az ifjan újjászülető phoenix legendáját nem poéta költötte, de a história. A mi történelmünknek vannak ily aranynyal megirt lapjai. Mikor már hulló romok közt trónusát akarja felütni a pusztulás, — varázsa van-e ez áldott földnek? — a tavasz kezdi bontogatni milliónyi virág kelyhét. A Lerch-mezei vereség, a vágtató kunok, az üvöltő tatár-hordák után a fölperzselt pusztaság romjai fölött uj élet pezsdül, tele erővel, ifjúsággal. Képtelen falvak iiszkei meredeznek szomorú sötétben a török sereg lábanyomán, osztozó hatalmak vetik el a kockát a kirabolt ország fölött — s egyszerre megmozdul a hulla, vér csörgedez, az élet lüktetése eleven buzdulással hirdeti a föltámadást. Rátör Kelet lobogó dühe, Nyugat álarcos diplomatája mellének tőrt szegez — s erre Anteils csodás meséje ismétlődik meg. Egyetlen vára van e társtalan nemzetnek — alkotmánya Vijjogó kuvikok baljóslatú huhogása hányszor hangzott már föl omladékaiban — mindig felragyogott az éjszakák denevéreit odvaikba űző fényes hajnal. Tőrt ástak zengő nyelvének. A magyar dal varázsa, a mely az idegen Gel- lért püspök lelkét megkapta, elcsitult. Idegen szó hangzik a kuriákon, a diétákon és halott már ez a szépséges nyelv, csak a múltak kivesző emléke — mikor íölcseng diadalmasan és hymnusos ünnepet ül. Ezer ellenség ezer támadására a felelet mindig a győzi leni ujjongása. A hatalom erőszaka, a türfang cselvetése, a/szétvonás elszórt konkolya — RákóczyKat, Kossulhokat szül. Van élet, Van erő e kis nemzetben, hiába kongatja fölötte háromszáz szomorú esztendő a haláiharangot! — Íme a jelen sötét vigasztalansága! A férfi már megfáradt, ernyedt borongás nehezedik lelkére. A költő lázálmai az alkotmány megásott sírját álmodják, az elnyomó erőszak hóditó vasával úrrá lesz a megnémitott országgyűlés, a megbénított vármegye, a bilincsbe vert gondolatszabadság fölött; temetésre készül a haldokló alkotmány halálos ágya körül az absoluüsmus — és ime, sóhajos hörgésbe belekiált egy asszonyi hang. Magyar nő hangja. A remény zöldje meghervadt a férfi szivekben — a magyar nő keblében most fakaszt uj rügyeket. Mikor megsorvadnak már a lelkek és tompa kétségbeesés kezd erőt venni rajtuk — az élet eleven szellője száll végig a rónákon, bércek völgyei fölött. Semmi kétségbeesés! Az a kis tulipán csodákat mivel! A nemzeti erő büszke öntudatát önli a megaszott szivekbe. Rámosolyog a kifáradt, megbénult izmokra és rugalmassá válnak. A halkuló szívverés elevenné lesz. Egy magyar nő szavára kihajt a magyar tavasznak ez a kis kis magyar virága. felevénybe jutott, gyökeret eresztett. S ez a gyönge kis virág, mintha páncél volna, megacéloz, kitartóvá tesz uj harcokra. A phoenix megéledt hamvaiból. A kihaló magyar szellem újra él. A hatalom fegyvere ellen mindennél erősebb ez a kis virág, mert magyarrá tesz, hőssé, lelkesülővé. Ha nincs törvénykönyvünk, a mely hirdetné önállóságunkat, ha elkobzott alkotmányunk nem beszélhet ezeréves létünkről — beszél helyettük ez a kis virág szózatos, eleven dallal, biztató reménynyel. — S a mit most elmondtunk, az nem költemény, de szépséges valóság! A magyar papokhoz! Irta: Lengyel Zoltán. / ’•Az önkény egymásután teszi rá kezét legszentebb jogainkra. Alkotmányunkat és szabadságunkat tiporja, gazdasági fejlődésünket béklyóba veri, a nemzetért küzdőket üldözőbe veszi. A parlament után elszedte a sajtó szabadságot és a gyülekezési jogot, a megyék letörése után megkeriteni igyekszik az igazságszolgáltatás becsületét is. Rendszei’es, ellenséges emberek által, idegen országból vezetett hadjárat folyik a nemzet ellen. Es az önkenyuraiom előtt semmi se szent, semmi se marad érintetlen, a mi a nemzetélet törvényes és alkotmányos régi szervezetében a nemzet fiainak védelmét és erőt adhatna, ellenségeink rabló garázdálkodásának pedig útjába állhatna. Csak egyetlen-egy hely az, hova kezük el nem ér, mely előtt merénylő karjuk lehanyat- lik, hova sáros lábukat be nem tehetik: ez a templom, a szószék és az oltár. Isten dicsőségére és a hívek lelki üdvösségére vannak rendelve ezek. E rendeltetéstől nem lehet, nem szabad elvonni, de nem is akarja senki. Azonban minden templom, minden szószék és minden oltár: az Isten dicsőségén és a hívek üdvösségén kívül mindenkor a magyar TÁRCA. Erdőben. Tisza partján sűrű erdőben bolyongok. Suttognak felettem halkan a falombok, Hajlong a fa ága. Mint temetőben, csendes itt az élet, Mint rónán, hol éjjel pásztorok tüzének Pislákol világa. Hallgat a madár is, — delel a nap éppen, Múltamon borongva virágait tépem A vadrózsafának. Szakgatva a rózsát, csorog kezem vére, Kiömlő piros vér rá hull levelére Gyenge kis virágnak. Sohse hittem eddig, hogy gyilkos a rózsa, De ki is tenné fel, ugyan ki ezt róla? Mikor olyan édes ? !... Hajh! Gyakorta megcsal a külszin, a látszat, Napnak'is van foltja, fény szüli az árnyat, A méreg is édes. Nagy reményű sírnak nagy a csalódása, Elérhetlen vágyak sírját megássa Naponta az élet. Előttem is ilyen óriás sir ásít, Csendesen hidlatom öblébe világit Elpusztult reménynek. Tisza ^part ján sűrű erdőben bolyongok, Suttognak feleltem halkan a falombok, Hajlong a fa ága. Mini a temetőben csendes itt az élet, Csendes miként szivem,melyben a reménynek Kialudt világa. (Kölese.) ' Kosa Ede. Eldobott élet. Este van. A mi utcánk ilyenkor hamar elcsendesedik. Nem esik bele a központ sürgölődő forgalmába, kevesen is lakunk benne. A városi tanács jóvoltából csak egy szomorúan pislákoló olajlámpa világítja meg az első felét, mig a másik fele örök sötétségben pihen télen- nyáron egyaránt. Bizony csak az jár erre, a kinek épen j kell vagy itt lakik. S különösen igy este oly barátságtalanul kihalt ez az utca . . . Asztalomnál ülök s dolgozom. Hirtelen fölrezzenek. Valami tompa zörej hallatszik ki- ; vülről. Mintha az esőcső hullott volna le a háztetőről. De nem az. Pisztolydurranás alig őtven lépésnyire ablakomtól. Kifutunk. Egy ember fekszik a földön. Az imént lőtte meg magát. Még él s szive alatt a tátongó sebből ; bábosán és sűrűn tör elő az életet adó vér. j Férfiak, asszonyok segítenek rajta, a hogy tudnak. Fölfektetik valami padra. Ruháját széttépik és a sebét mosogatják, kötözgetik s várják a rendőrséget, az orvost. A kiváncsi tömeg egyre nagyobbodik. Kö- rülállják a haldoklót, aki behunyt szemmel, egyre sáppadó arccal sűrűn veszi a lélekzetet. A fejénél egy égő gyertyát lobogtat a szél. A bujdosó fény néha-néha odavetődik a sárguló homlokra, mely hideg verítékben gyöngyözik. Vájjon ki lehet ez a java korabeli munkabíró férfi, a ki igy dobja el magától az Isten legnagyobb ajándékát az életet?... Valaki oda furakodik a pádhoz s fölveszi a gyertyát. A cigarettáját gyújtja meg vele, de a haldokló arcába is belenéz s aztán megmondja a nevét. A név ismerős, gyorsan kél szájról-szájra s a bámészkodó tömegben egyszerre megindul a beszéd, hiszen alig van közte, a ki életében a haldoklót ne ismerte volna. Én a háttérben állok. Mellettem egy fiatal vasúti hivatalnok burkolódzik a köpenyébe. Ismerősök vagyunk. Két kicsi gyermekével sokszor látom boldogan játszadozni a lakása ablakánál s én egyedülvaló ember olyankor mindig megállók, hogy abban a tiszta s” egyedül igaz boldogságban gyönyörködjem. Most ő is idejött; köszöntjük egymást s aztán hallgatjuk a tereferét, a melyből egy elhibázott, egy céljavesztett életnek szomorú tragédiája rajzolódik elénk. Munkás ember, iparos volt, mint annyi más; de nem éhezett, nem kellett éhezni, mint annyi másnak. A műfaragást tanulta s annvira »
