Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-12-19 / 53. szám
SZATMÁRVÁRMEGYE. 1-ik oldal. 54. szám. KARÁCSONYI MELLÉKLET. Karácsony. Irta: Varjas Endre. Mikor a föld tüzes méhe megmozdul, uj világokat hoz létre. Tegnap még a tenger tajtékos hulláma habzott ott, a hol ma egy sziget emelkedik föl az örvényes mélységből. Isten cselekedetei mindig ilyen fönsé- gesek és váratlanok. A hol kezének nyomát hagyja, ott mindig valami isteni születik. Egyszer az ég, glóriát éneklő angyalaival, másszor a föld a paradicsomot lakó emberrel. Csillagos ég, madárdalos tavasz, hullámzó tenger, az égzengés villámos vihara — mind Isten betűi, a melyeket e nagy universumba irt. Hátha Isten szive dobban meg! Ha az ő végtelen szeretetének tüzes lángja lobban föl, mikor az ő lelkének ragyogó gondolatai testesülnek meg, oh akkor minden emberi elmét eivakitó isteni szépség, a csodák legistenibb csodája jön létre. Hiszen ha csak a mindenhatóság mozdul meg benne — már akkor is megremeg a teremtés fenséges szavai előtt az emberiség. Hátha a szeretet gondolkozik benne ! Mikor ez a gondolat kipattan — megbüvölve térdre hull előtte az egész világ. — Karácsony éjszakája a megmérhetetlen Szeretet isteni gondolata! Titok marad örökké minden philoso- phia előtt; érthetetlen nyelv lesz mindig az éjben botorkáló pessimismus előtt; a so- phista Nitzschék, az eget nem látó Zolák a vak tehetetlenségével állanak meg előtte. A kulcs, amely fölpattantja e megmérhetetlen titok zárát — Szent Jánosnál van. Az apostolnál, Pathmos prófétájánál, az Isten vatesénél. — Mikor az elválás megindító pillanataiban a végrendelkező Krisztusnak keblére hajtja fejét, bepillant az Istenség megnyit szivébe és látva annak az angyalok előtt is ismeretlen mélységeit, föltárul előtte az Isten igazi valója. És amikor teleivódik az isteni szív titkaival, fölemeli fejét s az istenséget meg nem értő emberiségnek megfejti az örök rejtélyt ez egy mondattal, a mely a Biblia fölségesen egyszerű nyelvén hangzik: Isten — a szeretet. Igen, ez a megoldása karácsony legendás éjszakájának! .... Fáradt az emberiség; nyögi az első vétek átkát, sivatagokon jár, — „man- ducat panem doloris“ eszi a fájdalom kenyerét — vallis lacrymarum a föld, a rózsának csak töviseit érzi, a paradicsom álmai eltűntek, verejték és könny, nyitott és sajgó sebek mindenütt. Keresi a balzsamot. Gileádban nincs. Sem e föld széles téréin. Hiába vájja — enyhülést bányászva — a hegyek öbleit, vigasztalás nincs az emberlakta tájakon. Megmerül Babylon élvezeteiben — sem Bacchus, sem Venus meg nem állítja a sóhajos szivek sebeiből ömlő vért. Kardcsattogás, kivitt győzelem, mámoros triumphus ki nem elégíti. Zengő lant, Apelles ecsetje, Pheideias vésője mindhiába — Platon ajkán csak ott van a vágyódó szív szomorú sóhaja. Valami hiányzik itt, a mit nem tud megszülni a föld pora, a művészet vergődése. És ekkor, a bolyongás csillagtalan ezredéveiben, az ezeresztendők elhagyott éjszakájában fölfelé pillant az ember s a próféta ajkán elröppen a nyögő fájdalom esengése: Rorate coeli! Harmatoz- zatok hát ti — egek! Négyezer esztendő fáradt emberének szive dobbant meg e kiáltásban. — És erre visszadobban az Isten szive és megszületik, a mit négyezer év esdett, óhajtott: a szeretet. Puer natus est nobis et films datus est nobis. Megcsordul az évezredek nyögéseitől meghatott Isten szive s a mit kiömleszt — az önmaga. Lejön az el hagyatottság sivatagaira, a hol vigasztalan keserűség jajong, elhagyatott szivek kiáltoznak és odaadja önmagát, a ki nem más mint — a szeretet. Szent éjszaka! a mely fölfelé röpítetted az ember szárnyaló szivét és az égből levontad a sóvárgott Istent, a ki „a szeretet“ — tégy újra csodát! A világ megint dermedni kezd, mert elköltözött leikéből az Isten, a szeretet. A tél zúzmarája lepte meg a sziveket; az északi sark jege fagyaszt bennünket; a kezek könyörtelenek; az irgalmasságnak halotti torát lakják; fázik és didereg az emberiség. Bölcsei Heroszratesek, eszméik nyomán üszkös romok meredeznek, megölnek és megfonnyasztanakminden virágot; nincs is már illatos, virágos mező. A számum szele fuj ebből a halálos bölcseség- ből. A hit harcban áll a hazug tudomány- nyál. S a hazugság hányszor öli meg az igazságot! . . . Harmatozzál, szent éj, hogy az ég virága újra megéljen a földön! . .. Angyalajkak éneke kiáltott be ez éjszakába — meghallották a föld napszámosai ; csilag tűnt fel az égen — követték napkelet igazságot kereső bölcsei. Vájjon nem elég erős az ének, nem elég fényes-e most is a csillag, hogy észrevegyék a földi élet napszámosai és meginduljanak feléje a philosophia csalóka iidérczfénye után futó’ bölcsek? — Jöjj el isteni gyermek, Jézus Krisztus, és veled jöjjön el, szülessék meg szivünkben Isten, a ki — a szeretet. A kecskepásztor legendája. Nem találván sehol pihenést, nyughelyei, Mária s Szent József egy zord éjszakára Megszálltak egy gazda kis istállójába — 5 a Szűz Máriától Jézus ott született. A mint megszületett, künn a pásztornépnek Nyájaik mellett a csillagos ég alatt Hirdette egy fényes égi angyal-csapat — 5 látni öt azonnal útra is kelének. S aki legutól jött, szólt: „Én szegény vagyok, Ennél a nádsipnál bizony nincs egyebem, Ezzel sipolgatok mindenik éjjelen: Fújok egyet rajta, te is ha akarod!,, Bár mosolygott rajta, Mária engedte . . . De im, napkeletről a bölcsek jövének, Kis Jézust imádni: ők is sietenek S ráleltek, mert őket egy csillag vezette. Tarka szép ruhájuk drága aranyt renget, Mint a hajnalpirnak fényes ragyogása; Mindegyik térden áll, Jézust úgy imádja S aranyt, tömjént, mirrhát áldoz a Gyermeknek. S mig a ragyogásra elkábulva nézett, Egy sarokban állt a szegény kecskepásztor; Szólott a Szüzanya: „Ne menj olyan távol, Hadd lásson a gyermek, dalos pásztor, téged!“ És ö előlépett, nádsipját kivette, Először félénken vette ajakára, Majd mintha nem von’ ott senki, csak a nyája, Nádja a legszebbik nótáját zengette. Dala édesen szólt, a szeme ragyogott, Nem nézett senkire, csakis a gyermekre; Dalában a szive, szemében a lelke, Mintha nem látná öt más, csak a csillagok. Gyönyörrel hallgatott mindenki teája, Királyok figyeltek szegény kis sípjára. És a gyermek Jézus hogy a dalnak vége — Kis karját mosolyogva nyújtotta feléje.' lean Aicard. Karácsony-éj. Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratu embereknek. (Szt. Lukács 2. 14.) Kerácsony-éj . . . Fönn az égen Holdsugárban, csillagfény ben Angyaloknak népe rajzik, Boldog ajkak dala hangzik. A merre csak szemük láthat, Nem talál egy lombos ágat, Csak a fenyők zöldek éppen Amottan az erdőszélen. Oda szállnak hát hozzájuk, Le is törik gyönge száruk; A szegénykék sóhajtoznak. Panaszkodnak, siránkoznak. Az angyalok vigasztalják: Ne sírjatok szegény kis fák, Nem haltok meg búsan, árván Szent karácsony éjszakáján. Tele rakják most a fákat, Kicifráznak minden ágat Arany-ezüst fonalakkal, Drágalátos játékokkal. Tiz-tiz apró gyeitya lángja Jut mindenik fenyőágra. Kétszer annyi himes alma Minden fára fölaggatva. Viszik aztán az angyalok. Az egész táj csillog-ragyog; A merre csak átrepülnek, Szivek-Ielkek földerülnek. A mint templom mellett szállnak, Sípjai az orgonának Megszólalnak s a harangok Önmagáktól adnak hangot. A mint házak mellett szállnak, Ajkai a kis babának Megmozdulnak és a csendben Beszélgetnek angyal-nyelven. És kigyulad minden ablak. Karácsonyi fák ragyognak, Repes minden gyerek szive Angyaloknak megjöttire. A mint kunyhók mellett szállnak, Hol szegények sirdogálnak, S hideg szoba rejtekében ’ Fájdalomnak ég a mécse: Valami szent szellő támad, § kialszik az égő bánat, És a könnyek gyöngyre válva Fényt hintenek a homályba. így szállanak messze-messze, Növekszik a számuk egyre, Még mindegyre többen jőnek, Csilagoknak nézik őket. Sőt aki most oda kinn jár, Énekszót is hallhat immár, S hogyha szive tiszta néki, A bűbájos dalt megérti. Békesség az embereknek, A kik hisznek és szeretnek, Örüljön az árva, szegény, Megszületett már a remény! Nem hal meg e remény többé, Itten marad mindörökké, S dicső neve földön-égen Názáreti Jézus lészen. B. A.
