Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-12-19 / 53. szám

2-ik oldal.

SZATMÁRVÁR MEGYE.

54. szám.

Egy anya története.

— Anderson. —

Beteg gyermekének ágyánál ült egy bús anya! nagyon aggódott, hogy gyermeke talán meg fog halni. A kis beteg holthalványan feküdt. Szemei le voltak csukódva! oly gyengén lélekzett, hogy csak néha volt hallható egy-egy mély sóhaja s a szomorú anya egyre aggódóbb lön szenvedő gyermeke élete miatt.

Majd kopogtatás hallatszék az ajtón s egy szegény öreg ember lépett a szobába; pokróczba volt burkolva, mert kinn hideg volt. Minden hóval s jéggel volt borítva és a szél oly élesen fújt, hogy a vándor arczát metszőén hasította.

Az öreg ember a hideg miatt csak úgy reszketett.

A kis gyermek elszenderedett egy pillanatra. Az anya addig kiment, bort hozott be, melyet aztán a kályhára tett, hogy az idegen számára megmelegedjék. Azután ismét székre ült, közel az öreg emberhez, beteg gyermekére nézett, ki nehezen szedte a lélegzetet s annak kis kezét felemelte a takaróról.

Mit gondolsz ? — Kérde az idegentől — életben marad — e gyermekem ? A jó Isten csak nem fogja tőlem elvenni.

És az öreg ember — ki maga, a halál volt — oly különösen intett a fejével, mintha egyszerre igent és nemet akart volna mondani.

Az anya lesütötte szemét és könnyek hullttak alá arczán. Feje egészen megnehezült. Három nap és három éjjel nem hunyta már be szemét; akaratlanul csukódtak most le a fáradt pillák, de csak néhány perezre, mert csakhamar ismét fölrettent, remegve bizonyos borzongástól.

Mi volt ez ? — kérdé, minden oldalról körültekintve, mert az öreg ember eltűnt s vele beteg gyermeke. — A halál magához vette. A szegletben megzörrent a vén falióra, a nagy ólomsuly csörömpölve futott le egészen a földig s most megállóit az óra is.

A szerencsétlen anya kifutott a házból s gyermeke után kiabált. Kint a hóban hosszú feketeruhás asszony állott.

A halál házadban volt — szóla — láttam, midőn gyermekeddel elsietett; ő gyorsabban fut, mint a szél s a mit egyszer elvisz, azt sohasem hozza visz- sza többé.

Mondd meg nekem, melyik utón ment — káré az anya — s en meg fogom őt találni.

Tudom, merre ment — felelt a feketeruhás asszony — de mielőtt megmutatnám neked az utat, el kell mondanod előttem mindazokat a dalokat, melyeket beteg gyermekednek énekeltél. Igen szeretném hallani, hallottam már azokat másutt is, mert én az Éjszaka vagyok.

Elénekelek neked mindent — viszonzá az anya — csak most ne tartóztass fel, hogy a halált elérhessem s gyermekeinek megtalálhassam.

De az Ej néma és csendes maradt. Az anya kezeit tördelte ; énekelt és sirt; sok dalt elmondott, de még több könnyet hullatott- — Ekkor mondá az Éj: Menj a fenyvesben jobbra, arra láttam a halált sietni gyermekemet.

Mélyen bent az erdőben keresztül — kasul vágtak az utak egymáson s az anya nem tudta, melyiken menjen. Egy csipkebokor állott az ut- szélen kopaszon, minden levél nélkül s hosszú jégcsapok csüngtek le róla.

— Nem láttad a halált erre menni gyermekemmel ? — kérdé az anya.

— De láttam — felelt a csipkebokor — hanem csak akkor mondom meg melyik úton ment, ha engem kebledre szorítasz s felmelegitesz, mert küönben jéggé fagyok.

Az anya keblére szoritotta a csipkebokrot oly erősen, hogy a tövisek megsebezték, s nagy vércseppek hullottak alá a hóra: a csipkebokor pedig friss zöld bimbókat hajtott s elkezdett virágozni tél közepén — oly melegítőn hatott rá a búslakodó annyának szive. Ekkor megmutatta a csipkebokor az utat, melyen haladnia, kellett.

Nemsokára egy nagy tóhoz ért az anya, melyen se hajó se csónak nem volt látható. A viz nem volt oly erősen befagyva, hogy rajta járni lehessen s nem is volt oly sekély, hogy át lehetett volna gázolni. Az anyának pedig át kellett mennie, mert gyermekét fel akarta találni: Lehajlott tehát s ki akarta inni a tó vizét, a mi pedig lehetetlen volt; de a szomorú anya azt gondolta, hogy keservében talán csodát is tehet.

— Nem, az nem megy, mig én élek — mondá tó. Hanem egyezzünk meg. Én gyöngyöket gyűjtök s a te szemeid a legtisztábbak, milyet csak valaha láttam. Ha kisírod azokat, átviszlek a nagy üvegházhoz, melyben a halál lakik s virágokat fákat nevel, melyeknek mindegyike egy-egy emberi élet.

— Oh, mit nem adnék oda, hogyha ez lehetséges lenne — szólt az anya kétségbeesetten, A mint a tó partján állva siránkozott, szemei abba belehulltak s két drága gyöngygyé váltak. A tó felemelte most őt a magasba s egy taszítással a másik partra röpítette.

Itt egy mértföld hosszúságú épület állott. Nem lehetett jól kivenni: vájjon erdős hegy volt-e számos barlanggal, vagy kézzel csinált mű. A szegény anya külünben nem is látta ezt, mert hiszen szemeit kisírta, vak \ olt.

— Hol találom meg a halált, gyermekemet elvitte? — kérdé odaérve.

— Még nem ért ide vele — feleié a sírok anyja, ki a halál üvegházára felügyelt. Hát hogy tudtál ide találni, ki segített?

— A jó Isten — mondá az anya. Ö könyörülő s te is az leszel. Hol találom meg gyermekemet ?

— Én nem ismerem őt — mondá a sírok őre — te pedig nem látsz. Ez éjjel sok virág és fa hervadt el; a halál nemsokára eljön, hogy azokat átültesse. Mert tudnod kell, hogy minden embernek van életfája, vagy életvirága a szerint, a mint az egyik igy, vagy amúgy van teremtve. Épen úgy tenyésznek, mint más növények, de szívdobogásuk mégis van. A gyermekszív még kopogni is tud. Menj és figyeld meg, talán felismerheted gyermeked szivét. De mit adsz nekem, ha megmondom, mit keljen azután tenned, midőn gyermekedet feltalálod ?

— Már nem tudok semmit adni, de ha kell, elmegyek érted a világ végére — feleié az anya.

— Nem vesztettem el semmit, hogy ott keresnéd — mondá a sírok anyja. No de nekem adhatod hosszú fekete hajadat, s én neked adom érte fehér hajamat, az is csak ér még valamit.

’ — Nem kérsz egyebet? —mondá az anya —

ezt szívesen odaadom. S azzal cserébe adta szép fekete haját.

Most bementek együtt a halál nagy üvegházába, csodásán tenyésztek összevissza fák és virágok. Itt jáczintok voltak üvegharangok alat, amott nagy, erős bazsálok állottak; itt vízinövények tenyésztek, melyek közül némelyek egészen üdék voltak, mások sinlődtek; leveleiken vizi csigák ültek s száraikba rákok kapaszkodtak; einitt pálmák, tölgyek platánok álllottak, amott petrezsel- mek és viruló démutkák. Minden virágnak, minden fűnek saját neve volt. Minden növény egy emberi életet jelölt; az ember, kit képviselt, még élt: az egyik Chinában, a másik Grönlandban, s igy tovább az egész világon köröskörül . Némely csemetenövények cserepekben állottak s oly törpék és összeszoritottak voltak, mintha szét akarnák re- peszteni a cserepet; de voltak hosszú szárú kis virágok is kövér, mohával fedett földben, melyek gonddal tartattak és ápoltattak. A bús anya lehajolt minden kis virág s növény fölibe s figyelt, mint vert azokban az emberi szív.

— Ez ő ! — kiálta fel hirtelen miután kezét egy kis beteges sáfrány felé nyújtotta.

— Ne érintsd a virágot! — szóla a sirok anyja — hanem állj ide s ha a halál jön — minden pillanatban várom — ne engedd, hogy a virágot felszakaszsza, fenyegesd, hogy majd te is úgy teszel a többi növénynyel s akkor majd félni fog. O a jó Istennek felelős minden növényről, mely itt van ; neki nem szabad egyetlenegyet sem felszakasztani, mig az Ur meg nem engedi.

Hirtelen hideg fuvallt keresztül az egész üvegházon s a bus anya megtudta erről, hogy a halál megjött.

— Hogy találtad meg ide az utat, s hogy tudtál hamarabb ideérni, mint én ? — kérdé a halál.

— Én anya vagyok ! — lön a felelet.

A halál kinyitotta kezeit a kis beteges virág fölé, de az anya mindkét kezével elfedte azt, vigyázva azonban mégis, hogy egyetlen szirmát se érintse.

A halál akkor rálehelt a kezekre ! Az asszony érezte, hogy az hidegebb a jéghideg szélnél; kezei bágyattan estek le.

Ellenem semmit se tehetsz — szólt a halál.

De a jó Isten tehet — viszonzá az anya.

Én csak azt teszem, a mit Ő akar — mond a halál — én az Ő kertésze vagyok ; én elviszem minden virágát és fáját s átültetem a paradicsomkertben, egy ismeretlen országba; de hogy tenyésznek azok ott s miként megy ott minden : azt neked nem szabad megmondanom.'

— Add visza gyermekemet — mondá az anya sírva és esdve s hirtelen átfogott két virágot kezeivel. Add visza gyermekemet! Kiálta újra — vagy kitépem minden virágodat, mert kétségbe vagyok esve.

— Ne bánts egyet se! — inté a halál. Azt mondod : szerencsétlen vagy s még más anyát is ily szerencsétlenné akarsz tenni ?

— Hogyan ? más anyát ? — ismétlé a bánatos anya s azonnal eleresztette a virágokat.

— Itt vannak szemeid — mondá most a halál. A tóból halásztam ki azokat; oly szépen ragyogtak ott; én nem tudtam, hogy a te szemeid voltak. Vedd vissza őket most még tisztábbak, mint azelőtt voltak. Nézz le velők ebbe a mély kútba ! megmondom neked a két virág nevét, melyeket ki akartál tépni. Jövőjöket, egész emberi életüket látni fogod a kútban.

Az anya benézett a mély kútba, Ah, mily örömmel látta, mint lett az egyik virág az emberiség áldásává, közölte mindenütt nagy boldogság és öröm terjedt el. Látta a másik virág életét is; bú, gond, gyász és nyomor vette azt körül.

— Mindkettő Isten végzéséből és akaratából van — mondá a halál.

— Melyik hát ezek közül az öröm s melyik a szerencsétlenség virága ! — kérdé az anya.

— Azt nem mondom meg neked — felelt a halál. De azt tudd meg mégis, hogy az egyik virág a te gyermeked élete. Az lett volna gyermeked sorsa, jövője, a mit láttál.

Az anya ijedtében hangosan felsikoltott.

— Melyik volt az én gyermekem sorsa ? — kérdé ! mondd meg azt nekem. Szabadítsd meg az ártatlant a romlástól, mentsd meg gyermekemet mindazon nyomortól, melyet láttam. Vedd el inkább őt s vidd el az Isten mennyországába. Felejtsd el esedezéseimet, felejts el mindent, a mit mondottam s tőled kértem.

— Nem értelek — válaszolt a halál. — Visz- szaadjam gyermekedet, vagy elvigyem őt abba a hazába, melyet te nem ismersz ?

Ekkor az anya újból sírni kezdett, kezét tördelte, térdre roskadt s Istenhez könyörgöt .

— Ne hallgass meg engemet, a mindenható Isten, ha akaratod ellen esdek hozzád valamiért; ne hallgass meg! Legyen meg mindenben a te szent akaratod !

Néma fájdalmában fejét keblére hajtotta . . . A halál pedig elvitte gyermekét az ismeretlen szebb világba.

A mogyorótorta.

— Párjelenet. —

Személyek: Aranka és Viktor.

A. (szaladva jő).

Jajj de siettem. A szivem még most is dobog. Hanem az mégis bosszantó dolog,

Hogy az ember bujkálni kénytelen.

Mert ez a Viktor üldöz szüntelen.

De kijátsztam megint. Még most is nevetem, Ha eszembe jut. Én ott ültem A komló lugas hintapadján,

Mikor ő belép a kertajtón, aztán Körülnézett, bizton keresve engem.

És jól sejtett, mert egyenesen Kis rejtek helyem felé tartott.

Én meg, mint egy fürge macska, legott Leugrottam a lugas hátsó oldalán;

Jó magas volt, kezem meg is karcolám,

S futva jöttem a kis kertészlakig,

Tudtam, hogy ajtaja nyitva mindig, Beszaladtam, s most itt vagyok.

Jajj de elfáradtam! (leül.)

Szegény fiú! . . . Tulajdonképpen Rosszul bánok vele, azt hiszem.

Két éve tart már, hogy hű lovagom,

Barátom, kész szolgám, bámulóm.

Eleinte nem mondá, hogy szeret,

Csak mindenüvé nyomban követett.

Estélyen, bálokban biztos táncosom,

— Kitünően táncol, mondhatom, —

Jégpályán, játéknál, kiránduláson,

Figyelmével csak engem környezett,

Leste minden szavam, mosolygásom,

S jámborul eltűrte szeszélyeimet.

Hogy imád engemet, azt mindenki látta,

De ő maga erről nem szólott soha.

Hanem most, hogy végre céljához jutott,

— Az ügyvédi vizsgát letette, — nyilatkozott. Elmondá, hogy engem mily régen szeret,

Egy szóval no! megkérte kezemet.

Roppant zavarba jöttem, hogy mit feleljek? Mert kikosarazni őt ? — arról szó sem lehet! A mama is, tudom, kiszidna jól,

Mert ő Viktornak szép jövőt jósol.

Én is sajnálnám. . . . Oly jó fiú szegény.

De, hogy a felesége legyek én! . . .

Magam sem tudom . . . talán szeretem, . . .

De tudja Isten! . . . . nem imponál nekem. Szerencsémre, választ nem adhattam,

Mert látogatónk jött, csak annyit súgtam Neki halkan: a legközelebbi tét a tet-n Meg kapja a választ. Ilyképpen A döntő perc el lön odázva.

Ez egy hét előtt történt. Azóta Nagy furfanggal és ügyességgel Kitudtam vinni, hogy elkerüljem S az elhalasztott tét ä tet-t A válasz még mindig függve legyen.

A szökésem most is pompásan sikerült,

Pedig bizonyára keresett mindenütt,

De ez a kis lak úgy elvan rejtve, itt tudom Rám nem talál, (jobb felől kinézeget.)

V. (balról bejön.) Kezét csókolom!

A. (félre meglepetten) Szent Isten! Viktor!

V. Édes Aranka, csakhogy itt találom!

E drága percre, oh, mily régóta vágyom.

Ugye, meghallgat és felel nekem?

A. (félre) Ah! megfogott, már ki nem kerülhetem.

(fent) De a mama vár reám. Hagyjuk holnapra. V. Nem, nem lehet, holnap már későn volna.

De kérem, ne álljon úgy, mintha minden percben El akarna futni. Üljünk le inkább.

A. (félre) A kocka fel van dobva. Ám legyen. Hozzá megyek, ha máskép nem lehet. De leglább Sokáig fogom kéretni magam, (leülnek)

V. így ni! És most megengedi, hogy beszéljek?

S egy kéréssel mindjárt a tárgyra térjek? Lássa Aranka, Én mindig úgy gondoltam, Hogy jó szívvel van hozzám. Vájjon csalódtam? A. (habozva) Nem.

V. S ezért hát, mert kérésem kényes nagyon, Magához vezetett a bizalom.