Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-12-02 / 48. szám

Nagykároly, 1906. december 2>'' ^ 48. szám. II. évfolyam.

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

« MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. »

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hétsastoll-utca 12. sz. a. ízn Telefon szám: 58.

Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér.

Lapvezérlő-bizottság:

Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő.

Vetzák Ede dr., Gózner Elek dr.

Szerkesztő:

Varjas Endre.

Előfizetési árak:

Egész évre .......................................................... 8 korona.

Félévre ................................................................ 4 korona.

Negyedévre .......................................................... 2 korona.

__

ZmZ Egyes szám ára 20 fillér.

Kéziratokat nem adunk vissza.

Laptulajdonos: a lapvezérlő-bizottság.

A circulus vitiosus.

Két cikk.

II.

Nagykároly, dec. 1.

(— CS.) Ha az aktuális pártküzdelmek felé emelkedve, egy egészen tárgyilagos külföldi ember szemével néznők mai politikai állapotainkat, szerencséseknek kellene tartanunk azokat minden egyébtől eltekintve már csak azért is, mert a harminc esztendő óta sóvárgott parlamenti váltógazdaság végre valahára megtörtént érvényesülést jelentik. A nagy politikai pártok váltakozó uralma a két igazán parlamentáris nyugati államban, Angliában és Francziaországban mondhatni jogintézménynyé vált százesztendős olyan gyakorlat, a melynek épen nem kicsinylendő szerepe van azon országok hatalmas gazdasági és műveltségi fejlődésében. Azt tanítja ugyanis a gyakorlati politika tudománya, hogy minden kormányzó párt lejárja magát több kevesebb idő alatt, a szerint, hogy programmja többé vagy kevésbé kimerült, jelszavai nagyobb vagy kisebb mértékben megszűntek azonosak lenni a tömegeket irányitó jelszavakkal. Uj irányelvek, megfrissült felfogás, pihent erők kerülnek elő a párturalom váltakozásának rendszere mellett minden kormánybukáskor és a limine ki van zárva a marosmas azon szerencsétlen állapota, a melyben pl. a mi politikai közéletünk a múlt század 90-es éveitől kezdve a legújabb időkig sínylődött.

Talán nem tévedünk, ha azt hisszük,

hogy az 1906-iki átalakulást a történetírók az 1867-iki átalakulással fogják párhuzamba állítani. Akkor is, most is' a nemzet nagy többsége követelte a kibontakozást, habár áldozatok s az elvi álláspont sérelme mellett is. Lehet, hogy az idősebb Andrássy Gyula 1867-ben, az ifjabb 1906-ban egyaránt megvoltak győződve önmagukban a felől, hogy Ausztria, a 67-iki, úgy mint a 906-iki gyöngébb, mint a közfelfogás véli, talán sejtették is, hogy még némi várakozásokkal dusabb gyümölcsöt hajtott volna, semhogy érdemes ne lett volna a nyomor és szenvedésnek még egy nehány hónapját kiállani, de felelősségük érzetében és ismételjük, az országos közhangulat nyomása alatt úgy ők, mint vezértársaik bölcsebb dolognak tartották ideiglenesen megelégedni a kevesebbel, mint olyannal, a melynek alapjáról mindig nyitva áll az ut a több eléréséhez.

Átmenetileg; valami nÉ a?. 1867-iki kiegyezés megfelelt, úgy az 1906-iki paktum is megfelel az ország szükségletének s a közhangulatnak. Azonban a hatvanhetes alap megteremtőinek épen az volt végzetes hibájuk, hogy maguk beleszokva, egész nemzedékeket belenevelve a kormányzás gyönyörűségeibe, szem elől tévesztették, hogy az álta- luk létrehozott állapot csak átmeneti. A mai helyzete tekintetben kedvezőbb, mert mig a 67-iki kiegyezést a Deák párt, majd a fúzió szülötte szabadelvű párt hatalmas tömegei nemcsak fanatikusan védték, de lassankint abszolút érinthetetlenségét is dogmává emelték, addig az 1906-iki pakki^^^^t^sebb, de kénvszerü védői épen azok^TTaknek legfontosabb programmpontjuka jelen kormányzati alap végleges megbuktatása.

A természetes, a nemzeti jogok kiterjesztésének irányában való fejlődéstől az 1875-iki fúzió Magyarországot eltérítette s csak az a példátlanul álló s a nepotismus minden eszközével, a vak pártfegyelem kemény zabolájával fentartott személyes uralom, amelyet Tisza Kálmán 15 éven át gyakorolt, volt képes e természetellenes alkotást huzamos időig fentartani. A véderő vita óta nem csak a szabadelvű párt, de a 67-es eszme is halódott. Nem azért mintha betegsége kezdettől fogva nem lett volna halálos, de csupán mert mesterségesen tartották benne az életet, halódik még ma is. Talán fog még tenni kísérleteket reformált alakban való feltámadásra, talán lesznek pillanatnyilag sikerei is, de sorsa végképen meg van pecsételve. Megtette köteles szolgálatát azzal, hogy kivezetett a nagy, az igazi absolutismus viharos tengeréről az alkotmányos élet édes vizeire, ahol aztán utolérte végzete, megállóit pihenni s lelkes önbámulatában észre sem látszott venni, miként apad ki hajója alól az élő folyóvíz s miként válik alatta a talaj büzhödt mocsárrá.

A 75-iki fúzió nagyon jól megtanított arra, hogyan nem szabad fúziót csinálni. Igen tévesztett dolognak véljük tehát az alkotmány párt egyes tagjainak bár saját szakállukra megindított azon mozgalmukat a mely egy nagy hatvanhetes párt alakuláAz éntelenség.

Az Oltáregyesület 1906. november hó 15-i felolvasó-estjén

megnyitó beszédként előadta: Varjas Endre..

Mélyen Tisztelt Közönség!

Már a negyedik esztendeje, hogy az Oltáregyesület évről-évre újra összegyűjti estéin a város intelligens közönségét. De a hallgatóság mindig számosabb. Folyton nagyobb érdeklődéssel tekint felénk s a figyelő arcokra esztendőről-esztendőre mindjobban kiül a lélek, hogy tikkasztó szomjúságát megenyhitse és megmeritse magát az itt fölhangzó eszmék hullámos tengerében, amelyről állítjuk, hogy az „élet vize“.

Mai esténkre eljött közénk megyés püspökünk is — szálljon ezért hozzá e helyről is újból mély hála — vele itt van társadalmunk szine-java. Beállanak hallgatókul a fórum tanítói.

Pedig távol áll tőlünk az üres szórakoztatás szándéka.

Nagy gondolatoknak, krisztusi gondolatoknak bölcsejét ringatjuk. Holott ezek a régen ismert eszmék ma idegenek a modern kor embere előtt. S ha mégis folyton növekvő közönség meg- csendesülő érdeklődése hallgatja, ez annyit jelent, hogy mi nem a temetők sirgödreiből hívjuk elő a hullákat, de az élet televényes földjének virágait hozzuk ide. Nem összeaszott múmiákat galvanizálunk, de a vérrel lüktető élet mesgyéit járjuk.

Múlt ciklusunk utolsó estjén ebbe az egy mondatba foglaltam össze szándékunkat: Ne nézzünk se előre, se hátra, csak — fölfelé.

A lélekkel biró, de a pusztán csak testtel élő ember elszokott ettől. Szeme a földet nézi, merész vágyak nem bántják, lehajtott fejjel a földön botorkál, és lelkére ülepszik a fölszálló por. A porból pedig semmi más nem lehet, — csak sár. És a sártól összecsapzott szárnyak repülésre nem

valók. Vánszorgó, nyomorult élet ez ! Sasszárnyak szabadságot jelentenek, de megbénult szárnyak — rabszolgaságot. És ha e sárba dobott, vergődő ember néha föl is pillant — nem lát, mert a templomok égbe mutató tornya a gyárak kormos füstjébe vész.

E ködös börtön csenevész lakóihoz, az élet rabszolgáihoz sz/Munk, hogy megtanítsuk: mint kell széttörni a bilincseket. A szárnyakat akarjuk visszaadni, megmosva a sártól. Tisztán, fehéren.

*

Sienkiewicz „Quo vadis“-ában egy hatalmas képet fest. Megkap merész ellentétével és tragikusan fönséges arányaival.

Egyik oldalon bíborba öltözött caesar gerinctelen udvarával. A túltengő hatalom magasabbra nem hághat. Görnyedő embertömeg istenei közé állította már életében a caesar szobrát és szórja elébe az égő oltárra az áldozati tömjént. Az arcok megsápadnak szemének egy villanására. Szava tengertől-tengérig parancs. Akarata ellen még a legbátrabbak ökle sem mer összeszorulni ellenkezésből. A trón mintha az Olympus volna, a melynek bíborán egy ,-,istenség“ ül. Körülötte fegyvererdő. A római sas karmaiban tartja az egész világot.

A másik részen egy kicsiny csoport. Fegyvere imádságra kulcsolt kéz, feje egy szegény, együgyü halász.

— Az erő és a gyöngeség összetalálkozik.

A circus porondja megnedvesül a kiomló vértől, a tehetetlen, ma született kereszténység csontjai ropognak az oroszlánok fogai alatt.

És a mikor a győző hatalom őrjöng és a diadal mámorában tapsol —egy hang csendül meg fönn, a velarium alatt és betölti az egész circust: Christus regnat, Christus vincit, Christus imperat!

. . . Vértócsák közepette, holttetemek légiói'

fölött, a halálhörgés hangos jajaiban ez a jóslat ? ! — Őrültség !

A hatalom fegyvere vértől csorog, lába alatt hullák — és Krisztus győz ? — A sírok fölött csak halotti tort lehet tartani, de nem triumphust.

És mégis a velarium alól elhangzó merész prophetia valóra vált.

A históriát forgató fölérezi, mint Hugo Victor, hogy a századoknak legendája van. Beszélnek.

A Krisztus előtti századok hangja éles és kiáltozó. A Bábel tornyát építők zűrzavaros lármája harsog elő azokból. — És a Krisztus utáni századok ? Ezeknek hangja tompa morajlás. Mintha a munka pörölyének dübörgő zuhanását hallanék. Alóla összekovácsolt tömörség kerül elő. Amott csupa tétovázás, a torony tetőzetlenül félbemarad; alakuló nemzetek; a melyek egymásnak ássák a sirt. kétségbeesett sirás Babylon vizei mellett, harsogó kiáltozás a próféták nyelvén : Rorate coeli!... Emitt egyetlen szóra cselekedet kél, megindul nyugat és megy a nép vándorlás keletre kivíni a Szentföldet. Csodák születnek. A rajzó álmok már nem röppennek el, Raffael odaírja a sixtini kápolna falaira ; Michelangelo vésője kövekbe visz életet s az eget másolja le a Szent-Péter kupolájában ; rengetegekben fejszecsapások, mocsarak helyén ringó kalásztenger, betegek ágya mellett virrasztó szeretet; a könnyek vigasztalásra találnak, a tudatlanok tanítókra ; és mindenütt szárnycsattogás, fehér lelkek, szüzek, szentek repülése ; a szivek megnagyobbodnak és szállanak fölfelé a lelki megfinomulás tökéletességéig. — Egy eleven Divina Commoedia.

A Krisztus előtti századok csak kiáltoznak meg nem épült romok mellett a bábeli toronynál; a Krisztust követő századok a cselekvés századai. Harmónia, bevégzettség és munka van bennök.

— És mindez egy szón múlik, a mely hi-