Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-11-17 / 47. szám

47. szám

SZATMÁRVÁRMEGYE.

3-ik oldal.

nek megakadályozni hazafiatlan önkénykedéseket, a melyek által nemzeti önérzetünket elfojtani s önkormányzati intézményeink szabadságát korlátozni törekedtek.

Miután a kolozsvári felirat az alkotmánybiz- tositás tekintetében szükséges védelmi javaslatokat az általa megjelölt következő 4 cim alatt, úgymint:

1. Az országgyűlésnek királyi kézirattal elnapolására és feloszlatására vonatkozólag.

2. A törvényhatóságok kötelességeit illetőleg az állami adókkal és az újoncokkal szemben költségvetés nélküli állapot idején.

3. A törvényhatóságok önkormányzati szabadságának biztosítására teendő intézkedések.

4. A kormánybiztosok, királyi képviselők és királyi biztosok jogköréről.

Tehát ezen négy irányban megjelölt indítványaival majdnem teljesen kimerítette s miután ezek a törvényhozásnak leginkább aziránt szükséges a nemzet közvéleményéből ettől meríteni, hogy az elmúlt áldatlan állapotok ismétlődését a magyar nemzet minden polgára csakugyan örökre lehetetlenné tenni kívánja, a mennyiben Szatmárvár- megye törvényhatóságának 1906. évi szeptember hó 6-án tartott közgyűlése is azon egyhangú kívánságának adott kifejezést, hogy ezen alkotmány- biztosítások gyors keresztülvitele iránt a képviselőház feliratilag felkéressék hivatkozott közgyűlésünk 575/906. Bjkvi sz. határozatára támaszkodva a midőn ennek megbízásából Kolozsvár sz. kir. város törvényharósága feliratához pártoló- lag való csatlakozásunkat bejelenteni szerencsénk van, törvényhatóságunk nevében előterjesztem azon kérelmet is, hogy alkotmányos életünk és intézményeink szabadságának s nemzeti önérzetünk törvényes megnyilatkozhatásának érdekében a kolozsvári feliratban megjelölt garantiális törvény alkotásokat mihamarább teljesíteni s e végből az önkormányt a szükséges törvényjavaslatok beadására felhívni s ezáltal a nemzet közvéleményét mihamarább megnyugtatni szíveskedjék.

Mezőgazdasági anarkhia.

A paraszt szociálizmus egy sajátságos, eddig magában álló tünetéről ad hirt egyik lapunk. Az országos munkásvédő szövetség üllői csbportve- zetősége szeptember 9-iki dátummal levelet irt egy földbirtokosnak, amelyben elmondja, hogy minő bért kér a jövő esztendőben a mezei munkáért. Követelését, amely a mostani munkabéreket száz- százötven percenttel emeli, olyan csekélységnek, olyan néhány fillérnyi több keresetnek mondja, amelynek teljesítésével az illető földbirtokos csupán a szegény munkás iránt érzett jóindulatát dokumentálná. Arra nem is gondolnak az üllői mezei munkások, hogy követelésük abszurdum. Rögtön látni lehet, hogy az alázatos hangú kérés csak külsőségeiben sült-főtt a paraszt mezei munkások konyháján, hogy magát a követelést valamelyik budapesti szociálista vezetőség, vagy valamelyik szociálista újság szerkesztősége diktálta a mezei munkásoknak.

Hogy a szóban forgó kérvény mennyire nem paraszt és mezei munkás agyának szüleménye, azt világosan elárulja a kérésnek ama pontja, amely megszabja a mezei munka idejét reggeli hat órától este hatig. Úgy látszik, a kérvény értelmi szerzője csupán a bürokratikus és a gyári munkát ismeri, de a mezei munkáról s kivált az aratásról, amire a kérvény is fősulyt helyez, halvány sejtelme sincs. Akik a kapott séma után leírták a kérvényt, egyáltalán nem gondoltak arra, hogy minő abszurdumot kérnek, hogy kérésük emez egyetlen pontjával kockára tették követelésük komotyságát. Akik ezt a kérést leírták, maguk tettek vallomást arról, hogy odaadták magukat vakeszközül valamely lelketlen izgató érdekszövetkezetnek. Magyarországon, amint azt a legutóbbi sztrájkok kézzelfoghatóan bizonyították, a munkások legnagyobb ellensége a szakszervezetek, vagy mondjuk a szakszervezetek vezetői. A munkást okkal, oktalanul, legtöbbször akarata ellenére belekergetik a sztrájkba, amiből a munkásnak rendszerint nincs semmi haszna. Nem vagyunk barátai a retrogád intézkedésnek, a hatósági gyámkodásnak és mégis úgy hisszük, hogy megjött volna az ideje a szakszervezetek revíziójának, hogy a szakszervezetek túlkapásai ellen az államnak kellene védni a magával jótehetetlen munkást.

Tegyük fel azt a lehetetlen esetet, hogy az üllői mezei munkások példája országszerte követőkre talál, hogy a mezei munkások mindenütt azt a csekélységet követelik, amit az üllőiek kö- veteltek-s hogy követeléseikhez mereven ragaszkodnak, úgy Magyarországon lehetetlen a mező- gazdaság. Hisz már eddig is a régi munkabérek

s még jó termés mellett is a mezei gazdálkodás a hálátlan, az alig kamatozó foglalkozások kategóriájába került. Hogy még nem hagyják parlagon a földet, azért történik, mert élni kell, mert más megélhetési móddal a birtokos nem rendelkezik, mert még a sanyarú élet is külömb dolog semmiféle életnél. Nem akarom túlozni a dolgot, de bármint egykedvűen tekintsük is az üllői eselet, veszedelmes tünetnek tartjuk. A nép az abszurdumokon kap leginkább. Az tehát nem vigasztaló, hogy az üllőiek követelése képtelenség. Nem vigasztaló az sem, hogyha a mezei munkások magukévá tennék az üllői programmot, maguk alatt vágnák le a fát. Nem telik benne gyönyörűségünk, hasznunk sincs belőle, mint van a munkások hivatásos védőinek, ha az egymásra utalt társadalmi rétegek egymást bármi okból megrontják. Az üllőiek programmja a mezei gazdaság romlását jelenti és nálunk, mert agrikultur állam vagyunk, a mezőgazdaság múlása állami és nemzeti katasztrófát jelent.

Ezért nem szabad kicsinyelni az üllői esetet, bármi badarnak látszik is. Az aratástól, a legfontosabb mezei munka idejétől még hét hónap választ el, van tehát idő a veszély elhárítására. Hogy ez mily módon, mily eszközökkel történjék, az a földbirtokosságra és az földmivelésügyi kormányra tartozik, Mindenesetre fontos dolog, hogy mind a birtokossag, mind pedig a földmivelésügyi kormány szeretettel és jóindulattal foglalkozzék a mezei munkás szükségeivel és vágyaival. Meg kell nyerni a nép bizalmát, meg kell győzni arról, hogy a munkásnak és munkaadónak nincs külön érdeke. Ez talán nem könnyű munka ma, amidőn annyi a lelketlen izgató, s amidőn azok foganatos munkájának annyira megdolgozta a talajt az élet leírhatatlan drágasága, de lehetetlen vállalkozásnak sem hisszük. Elvégre a mezei munkásnak sem lehet az a törekvése, hogy mindenáron lehetetlenné tegye a maga megélhetését. Az üllőiek, nyilván nem jószántukból, arra adták a fejüket, azonban a megtévesztetteket is vissza lehet még terelni a helyes útra. Aki ebben fáradozik, aki arra vállalkozik, hogy elsimítsa a birtokos és a mezei munkás mind élesebbé váló érdek ellentéteit, az igazán hasznos és üdvösséges munkát fog végezni.

Onnepi beszéd

II. Rákóczi Ferenczről.*

Tisztelt ünneplő Közönség!

Két világ közt állok. Az egyik éjszaka a honfi bánat csillagtalan éjszakája, Rodostó, a legeszményibb szabadsághősnek Kálváriája. A másik világ diadalmas nappal: nincs éjszaka a magyarok földén, mikor vezérlő fejedelmünk győztesen érkezik haza a temetőből, ahol nagy lelkének csatáit vívta előbb duzzasztó gondolataival, aztán az elfeledkezéssel, a labanc rettegés és gyűlölettel. Ez a világ csupa igézet, holtak elevenedése, a nemzet ébredése. A szent hamvak előtt térdre hull a nemzet, mint ahogy egykor a vereckei szorosban várta urát, szabaditóját az ö „hűséges népe“, mint ahogy akkor paripára pattant a „patyolat- kuruc“, hogy fecskefarku lobogó alatt “vincere aut móri“, győzni vagy meghalni induljon kuruc- énekeink „oroszlányja“ után.

E két világ között, kétszázados gyászunknak és a diadalmas hazatérésnek mesgyéjén nem nézem, hogy bujdosó volt a mi fejedelmünk, szellemét akarom látni; ez köztünk élt mindig, ezt el nem zárták, száműzni nem tudták soha. Leteszem a szemlélődés nyugodtságában amaz igézetnek indulatát is, mely elfogott bennünket, mig porai végigrobogták „szép Magyarországát, bölcsőjét, dajkáját.“ Rákóczi Ferencnek, én az élő valóságát akarom szemlélni, halhatatlanságát akarom beszélni a mi fejedelmünknek.

És eközben készakarva használom a fejedelem szót. Nomen omen : II. Rákóci Ferencben a név, a cim nem köd, nem a nagyság homálya, hanem a fogalom és a tiszta valóság, benne minden nagy, minden fejedelemi. Nagy és fejedelmi a gondolat, mely vezeti, az élet, melyet ez a gondolat teremt, fejedelmi az erény: ez halhatatlanná teszi.

❖

Tisztelt közönség! Emberek hagyságát szellemük emelkedettségéből és erkölcsi életük súlyából kell mérni. Mert ösztön, erő, szenvedelem szép, sőt felséges az afrikai oroszlánban, a kő- száli sasban, de ehez az emberben erős szellemnek, az erkölcs tiszta ragyogásának kell társulnia. Csak ha ezt látjuk az emberen, a szellem erejét,

* A szatmári Kölcsey-körben f. évi november hó 18-án tartotta Wolkenbcrgh Alajos dr. theol. tanár.

az erkölcs töndöklését, melyből lélek, jóság, erény sugározik felénk, csak akkor mondjuk: ez nagy ember.

A szellem és erkölcs világában a gondolat az ur. Duzzaszt, feszit, fékez, irányoz, hajlít, dérit, ha egyszer hatalomra kapott a vezető gondolat. Betölti a lelket, az ént; az feszíti a kart, ez a lábak ereje, villogó acélnak suhanó csapása. Ez zeng a szóban, a dalban, „érctárogatóban“ a vezető gondolat.

A vezető gondolatot keresem a mi fejedelmünkben is. Pro patria et libertate — a hazáért és a szabadságért — győzelem vagy halál, — ezzel volt telve a lelke, ezt irta zászlóira, ezért dobta vissza a lengyelek kétszer is felajánlott koronáját, a cár támogatását, — a hazáért és a szabadságért.

Mélyítsük ki ezt a gondolatot, tisztelt közönség !

A haza uralkodó fogalom az emberkebelben. Tanít, parancsol, tetteket sürget, izzít, lelkesít, megnyugtat, kibékit, dérit, dalra kelt és merengésre hiv. Játékaink, törekvéseink, munkáink emléke, dicsőséges történelem, véren vett föld, köny- től ázott anyakebel a haza.

A szabadság pedig az ég ajándéka, az eszes természet koronája, az eleven néplélek alkotója. Erős gyökér, csodás gyökér, a jónak és a rossznak is termőfája lehet. Fattyúhajtásait zsarnokok vágják le, pálca, hóhérpallos lesz belőle, de nemes galya öntudatba virít és falombokat terem. Szabadság nélkül temető a haza, siránkozó anyókák, vén gyermekek, rokkant férfiak a népe, borongás az égboltja, rögdübörgés az éneke.

II. Rákóczi Ferencz gondolatában mindakét fogalom megizmosul. Nála a haza nem nyugalmas otthon, hanem műhely és templom, nem fogalom, hanem oltár, meg nem hervadt ideálizmusnak a magva. Dolgozni kell, áldozni kell a hazáért, építeni kell a hazát! És a szabadság nála az eszmekép, az ideál; nem lelkének kilobbanása, hanem olthatatlan vesta-tüz, mely a hazáért lobog, vilá- goskodik, hevít. Szabadságszeretetét Munkácsnak háromszori ostroma gyújtja ki gyermek szivében és csak halványítani sem tudja a neuhausi békés kolostor, vagy a prágai egyetem tudományos levegője. Tizenhat éves korában, mikor nagykoru- sitását minden befolyás ellenére önmaga vivja ki magának, már előlobban a gondolat, mely vezeti. Nem sas körme alatt játékszernek lenni, lidércnyomás alatt nyugton szenderegni, hanem szabadnak lenni, a szabadság gondolatával nemzetét, mely számított erejére, felrázni, aztán az alacsony embert a szabadság ege alatt naggyá nevelni, a nemzetnek meggörbedt hátát pálmává vasalni, ez volt a gondolata — pro patria et libertate.

Méltán kérdezem a történetíróval : ki tűzött maga elé valaha nagyobb gondolatot, nagyobb feladatokat.

Töröktől pusztított, osztráktól, labanctól tépett nemzetét felrázza, pedig a nemzetnek már csak jajjai voltak:

„Oh szegény magyarság . . .

Idegen nemzetre szállott szép országod.

Tüled elvétetett aranyszabadságod !“ Aztán beállítja a nemzetet az európai alakulások tényezői közé, vele a hadak útját járja Vereckétől Trencsénig, túl a Dunán, mindenütt megmutatja az oroszlánkörmöket és a haza és szabadság nevében páratlanul dicsőséges történelmet vés a kezdődő század homlokára. Ezt 20—25 éves ifjú ember, a fiatal hitves, kis gyermekek atyja, mérhetetlen földek ura, a ragyogó erkölcsű, talentu- mos fejedelem, Erdélynek ura, a külföld bálványa teszi. Mert a hazáért és szabadságért győzni vagy meghalni kell.

Győzött-e vagy meghalt ?

Tisztelt közönség ! Nagy gondolatok nem visszafejlődésre születnek, hanem életre és győzelemre. A Rákóczié is győzött: — nemzetén: öntudathoz juttatta; győzött önmagán : szeplőtle- nül hordozta hófehér szűzi lobogóját a Kálváriára és nem lett Ausztriának, a szerelmes vén dámának csatlósává. Győzött a századok sirtásó, őrölő hatalmán, mert kétszázados sírjára borulva talán már megérti nemzete, hogy nemzeti munkájában ez a delejtüje : pro patria et libertate.

*

Tisztelt közönség! A lélek alakit, csakis a lélek alakit s ha egyszer nagy gondolatokkal felt be, nagyot alakit. Rómában Capotoliumot, Athénében Akropolist, hunn és avar — örökségen magyarhazát, vérszerződésből alkotmányt és ami fő — embert, életet.

II. Rákóczi Ferencz azon kevesek közé tartozik, akikben a hős és az ember, a nyilvános élet és a magánélet összhangzó egységet képez. Az egyikben dicsőséges, a másikban szeplőtelen, amott elragad, itt példaadó.

Ötvenkilenc évet élt, ebből huszonnégy buj- dosásban telt el, tizenegyet birtokain külföldön, készülődésben, atyáinak börtönében, nyolczat a csatamezőn, ötöt tanulásban töltött; mi marad hát a gyermekkorra?

Szinte semmi. A munkácsiak és patakiak „kisurát“ Munkácsban Caprara, Terzi és Caraffa, az eperjesi bakó szorongatták. Fegyvercsörgés ébresztette, az altatta, az nevelte. Thökölyt, a mostohaapját erősen kritizálja a történelem, amiér