Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)

1906-11-17 / 47. szám

4-ik oldal.

SZATMÁR VÁRMEGYE.

47. szám.

a gyermeket táborozás veszedelmein hordozta át, de nem az történik-e „Ferkővel“, ami a népek meséjének sasfiókjával ? Karmai közé kapja az apa és repül vele egyenesen a vakító nap ellen. Ha hunyorgat a fióka, a' földhöz veri, ez nem sas, ez nem az ő gyermeke; de ha szembe néz a szúró napsugárral, visszarepül vele sziklafészekre és felneveli.

Szerencsére ezen a fészken ott ült az anya, Zrinyi-leány, vértanuknak vére, tisztalelkü nő, hős- lelkü asszony, kemény mint a gyémánt, gyöngéd mert édes' anya. Mit véshet gyermeke lelkére, aki Munkácsnak ostromában igy ir: „Senki sem en- gemet, sem két gyermekemet megijedt állapottal bizony nem láta; valamint eleim, úgy voltunk készek fejünk fennállatáig a várat megtartani, életünk leteltével.“

Egy másik vonzót, mert a gyermek elhagyja a fészket és lassankint senki sem marad vele, csak a saját lelke; de ez a lélek alakit, testet, idegeket, tartást, tevékenységet, örömet, gyönyörűséget, szenvedést, egyszóval embert és pedig ideális embert.

Egyik jezsuita tanára igy ir az iskolás fiúról, a gloriosissimus princepsről, az osztrákok kigu- nyolt „comeséről“ : „egész valójában semmi sem középszerű; szavai, magatartása, járása csupa méltóság, úgy hogy minden fejedelemre emlékeztet benne, de kevélység nélkül, mert amily nemes, époly emberséges, ámbár tekiniélyét mindig megőrzi.“

Bámuljuk csak ennek az emberséges és fejedelmi ifjúnak békés indulatát osztozkodó testvére iránt, ellenállhatlan erejét a gyámkodással szemben, lelki egyensúlyát, mikor mátkáját rabolják el tőle, barátságát, mikor összedobban a szive a Bercsényiével!

Reménysége sokszor a reménység ellenére, kímélete seregei iránt, az embernek, még foglyainak is tökéletes megbecsülése; egyfelől udvarának pompázó fénye, másfelől az áldozatok, a meg- nem alkuvás, a tökéletes lemondás ereje, — mind fejedelmi vonás.

És ebben a hatalmas erejű emberben nem volt semmi a havasok zordonságából, ellenkezőleg érzelmes valója, poetikus, gyöngéd, derűs lelke volt, akárcsak nemzetének. Ez a derű kiséri mindenfelé őt, táborát, kuruczénekeseit, a labancnak minden mozdulatát. Ha a kurucot kell dicsérni, pattogó elevenség ő és tábora, ha a labancot kell gúnyolni, metsz, az elevenbe vág: Patyolat az kuruc,

Gyöngy az felesége.

Hetes vászon a laboncság,

Köd a felesége.

Mikor búcsúzik, omló könyei közül születik hazájának örvendező, poetikus magasztalása:

Vizeid folyását,

Erdeid nyílását,

Mezeid kalászát,

Lovam lába nyomát Te áldott földedet Már többé nem látom.

Mikes is megírja, hogy a rodostói „ebédlőházban“ jókedv uralkodott, e^ődés, kötekedés járta s ennek mestere a; ő jó uruk volt. Pedig

Idegen kenyérnél nincs semmi keményebb.

Mindennapos halál a hazátlan élet. Ideálnak kellett hát lennie annak, a kit hívei ebbe a hazátlan életbe, a mindennapos halálba is követtek, csak azért, „mert igen szerették őt.“

Zárjuk be ennek a fejedelmi életnek szemléletét mesteri vonásokkal. Saint — Simon herceg, a Memoireok világhírű mestere, személyes ismerőse ezt írja a mi fejedelmünkről: „Minden követeléstől ment magaviseleté mindenkinek rokon- szenvét megnyerte, mert lemondóan rangbeli követeléseiről, öt mindenki könnyen megközelíthette és fesztelenül érezte magát vele. Rákóczi magas termetű, izmos és arányos növésű. Arca kellemes, tekintete igen nemes, majdnem parancsoló, de durvaság nélkül. Okos, szerény, óvatos, mindent jól és értelmesen cselekszik. Igen udvarias, modora könnyed s ami ritkaság, méltóságos hiúság, keresettség nélkül.“

*

Tisztelt közönség! Az Isten küldi a harcosokat és a győzőket, bátorságot Ő leheli beléjük és ugyancsak Ö ajándékozza a szív és értelem minden természetes és természetfeletti tulájdonságait is. Megkívánja azonban, hogy különbséget tegyünk azon ajándékai között, melyeket ellenségeinek és barátainak ad. Barátait a megszentelt erény, a tökéletes jámborság különbözteti meg ellenségeitől.

Meghatva olvasom az elfogulatlan történetíró szavát: „Rákóczit a keresztény erénytannak az erkölcsi kötelességekről alkotott dogmája viszi a viharba.“ Nem értem ugyan nagyon jól ezt a mondatot, mégis megemeli lelkemet az értelem, mely alatta rejlik, a gondolat, hogy legnagyobb szabadsághősünket a keresztény tanítás világossága, a keresztény élet és erény meleg szeretete küldi győzedelmekre és szenvedésekre, ebben a világosságban és melegben forr fel az ő nagy gondolata: pro patria et libertate. Sőt már látom, hogy a keresztény erény, ez a természetfeletti erő, nem

járuléka a mi nagy fejedelmünk nagyságának,, hanem lényegi része: az élet a sir árkáig tart, a dicsőségnek eljön a maga lombhullása, emlékezetünket eltöröli néhány esztendő, de ami halhatatlan bennünk, a lélek és az erény, az megmarad örökre. Ez az erény teszi halhatatlanná a mi fejedelmünket.

Rákóczi Ferencz hivő ember volt nem divatos értelemben, hanem a szó tökéletes értelemében. Hitt és imádkozott, nem beszélt, nem hegykélke- dett hitével, nem dühöngött, hanem cselekedett hite erejével. Vallomásainak minden lapja, énekei, franciaországi és rodostói bujdosásainak minden napja mutatja nemcsak, hogy hitt, hanem hogy cselekedeteivel tette elevenné, példaadóvá ezt a hitet, hogy egészen elmerült az Istenben. Csak ez fejti meg: a gondviselő és ítélő Istenbe vetett hite, tö. hetetlen erejét, elvhűségét, börtönében, vesztett csaták borulatában, nyugalmát a szörnyű balsorsban, mely mindenéből kifosztotta.

Hitéből sarjad reménysége, szeretete minden iránt, amin isteni vonás van, az emberek iránt legíöképen. Reménységét kihúzza túl a múlandóság határain, ez a reménység, halhatatlanságba virágzó reménység, szeretete pedig a mártírok lobogása.

Rodostói lobogóján ez a mondat áll: Pro patria et libertate vincere aut móri — Matre Dei monstrahte viam — győzünk vagy meghalunk a hazáért és a szabadságért, amint Szűz Mária mutatja utunkat. Ez a jobbágyi hódolat, hősi bizoda- lom a Nagyasszony iránt, ez is erény, még pedig magyar szivek erénye.

Füzzük ide a: egykorú vallomásokat: „A fejedelem igen becsületes, igazságos, őszinte, egyszerű, rendkívül bátor és igen kegyes, istenfélő anélkül, hogy azt mutogatná vagy rejtegetné. Titkon sokat ad a szegényeknek és sok időt tölt imádságban.“

De „im uj sereg, uj roham, uj csata kél,“ nem az osztrák, nem a labanc bántja, hanem serege ugrik szerte, nemzete dob rá követ, becsületes lelke irtózik meg a nemzetét lealázó békétől, lángoló szive űzi bujdosásba kifosztottan, hitvese nélkül, gyermekei nélkül, idegen kenyérre harmincöt éves korában:

Fuj már az őszi szél, .

Sárgul a falevél

Rád borul az nagy tél,

Mikor semmi nem él.

Én árva országom !

Azt hinnék abban az 1711. február 21-iki borulatban meg kell szakadnia ennek a szívnek !.. .

De nem ! Virtus vulnere virescit — az erény sebekbe nyílik, sebek élesztik az erényt, csak a kínnal, fájdalommal acélozott erény az igazi erény, a mártírok erénye, ez a megdicsőülés. A mi fejedelmünknek az a meg hátralevő 24 év szerezte a megdicsőülést, a megnyugvást, önmaga legyőzését, az Istenben való elkerülést: a halhatatlanságot.

*

Tisztelt közönség! A halhatatlanok sirjokból is kiáltanak. A mi fejedelmünk azt kiáltja, ami a szécsényi országgyűlésen hófehér zászlóján tündökölt : Pressa resurgo, legyöznak, eltipornak, de én felkelek. Felkelek, hívom nemzetemet és eljönnek előbb írásaimért. Újra felkelek és akkor Írnak, beszélnek, dalolni fognak rólam. Nagy vihar ült nemzetemen, újra szabadságért harcolt és én felkeltem és titáni lelkemet leheltem belé. Felkelek újra és már haló poromat keresik, kincset keresnek idegen föld kavicsaiban. Felkeltem és megtaláltak, aztán hazaszóllitottak, az átkot visszavonták, a király és a nemzet vezekeltek.

Felkeltem és itthon vagyok, „itt nyugszom meg én már“ ! De ha valamikor a haza ellen, a nemzet szabadsága ellen támad lelketek, én újra felkelek: sújtok és büntetek, de evvel védlek és megdicsőitlek benneteket!

A társadalom a tanítókért.

Harminczezer ember forrong Magyarország gon. Harminczezer tanító követel tisztességes munkája után tisztességes fizetést, melyet immár 38 éve csak úgy mutogatnak ennek a számra és in- telligentiára nézve tekintélyes tábornak a hatalom emberi, mint egykor a Jehova mutatá Mózesnek a Nébó hegyéről az Ígéret föléjét.

Ámde Magyarország harminczezer tanítója torkig van már az ígéretekkel. A mérték betelt és most alamizsna helyett fizetést követelnek, amely képzettségöknek, szakmabeli és társadalmi mun- kájoknak megfeleljen. Azt akarják, hogy szűnjék meg végje az a szégyenletes állapot, mely példátlan a kulturállamokban, hogy a tanító anyagi ellátása igen sok esetben mesze alatta állanak, amit az életben olyanok élveznek, kik a népiskola által nyújtott szellemi kincsek után nyertek tanítóikhoz mérten fényes jövedelmű hivatalt, hogy ne is szóljunk a középiskola négy, vagy nyolez osztályát végzettekről, akiknek elöhaladása, tisztes megélhetése minden pályán jobban van biztosítva, mint a felettök vagy velők egy színvonalon álló tanítóé.

A tanítók ez abnormis állapotok megváltoztatására mindent megtesznek, ami módjukban áll és ezzel sok van mondva. Minden újságolvasó tudja, hogy a napi sajtó elismerésre méltó módon küzd igazaikért, a mi szintén nagy fontosságú tényező ebben a társadalmi forrongásban.

Megtörténhetik azonban, hogy ezen intenzív küzdelem daczára az eredmény vagy egészen elmarad, vagy ha lesz is valami, a tanítók megint csak alamizsnát kapnak jogszerű fizetés-rendezés helyett.

Mi lesz akkor? Ismeretes a közelmúlt politikai küzdelmeiből a passzív resistenczia. Erre helyezkedik a keserűség és a bizalmatlanság hatása alatt a tanítóság is. Elvégzi úgy amaga kötelességét hogy fegyelmit ne lehessen a nyakába akasztani, de nem is tesz ám egyebet.

És ki fogja ennek kárát vallaui első sorban? A társadalom s abban a szülők, kiknek gyermekei nem részesülhetnek többé a nevelés-oktatás oly mér'vü áldásaiban, aminöt a kor szelleme tőlük megkövetel. Szóval: a tanítóság napszámosi bér melleit robot munkát fog végezni. Adja Isten, hogy erre ne legyen szükség, ezt kívánja a haza és nemzetszeretetünk, de ha meg kell lennie, fájó szívvel bár, de ettől nem fogunk visszariadni.

Hogy ez a szomorú jövő be ne következzék, a tanitóság küzdelmét magán a tanítóságon és a sajtón kívül egy harmadik tényezőnek is támogatnia kell és ez a harmadik tényező maga a társadalom.

Udvarhely megye törvényhatósága fényes példát adott erre, midőn felirt az országgyűléshez a tanítói fizetések méltányos rendezése tárgyában. Tegye meg ezt minden törvényhatóság. Sőt tovább megyünk: tegyék meg a rendezett tanácsú városok, a nagy-és kisközségek. Mert ha bár felirati joguk csak a törvényhatóságoknak van is, és a kérvényezési jogot megadta a törvéry mindenkinek.

A tanító a társadalomban él, tehát a társadalom ismeri legjobban munkája értékét, a társadalom tudja legjobban, mily hitványul van azért fizetve, legnagyobb súllyal fog tehát a mérlegbe esni a most folyó országos küzdelemben, ha maga a társadalom mozdul meg a: egész országban kérve követelve a tanítói fizetéseknek a kor kívánalmaihoz mért egyöntetű rendezését.

Felsőbánya, 1906. november 17.

Imre Károly,

tanító.

In eífigie. Nincs hypokrizis nélkül, a hogy a darabontok fegyelmivé változott kriminális ügyét tárgyalják. Már maga a Hent-féle javaslat hypokrizis volt, a néppárt désaveujével vagy anélkül egyaránt, mert hiszen az eredeténél, törekvéseinél és összeköttetéseinél fogva legkonzervativebb parlamenti csoportot, a néppártot olyan világításban állította be, mintha ők volnának az egyedül patentirozott kuruezok, a többi pedig And- rássytól Lengyel Zoltánig csupa szemenszedett opportunista labancz. De az igazságügyi bizottságban is, a koaliczió lapjaiban is hallottunk egy pár hamis hangot, olvastunk egy-két hypok- rizissel telt cikket.

Forrása e bár jóhiszemű, de mégis megtévesztő beszédeknek a nemzeti öntudat tulmagya- rázó kímélete, holott Magyarország művelt közvéleménye bizonyára felül tud emelkedni azon a szemponton, hogy a darabontok valóságos fejvételét tekintse a mai viszonyok között a legnevezetesebb nemzeti vívmánynak.

Nincs mit szépíteni a dolgot, de ok sincs különös magyarázatokra. Vitán kivül áll, hogy a nemzet elégtétele teljes csak akkor lett volna, ha a képviselőház vád alá helyezi, a legfőbb bíróság elitéli a darabantokat s azok a legelsőtől a legutolsóig börtönre kerülnek. Ámde, ha a paktumot megkötötte a vezérlő-bizottság, ha a nemzet a májusi választáson szentesítette e kötést, állanunk is kell annak feltétételeit Polónyi igazságügyminiszter találta el a bizottságban a legőszintébb hangot, a midőn egyenesen a király susceptibili- tását állította e kérdésben előtérbe; szoros alkotmányjogi szempontból bizony nagy baj, hogy az uralkodó egyéni érzékenysége korlátot szab a nemzet akaratának, de a tényleges állapoton ez mit sem változtat.

Elégedjünk meg tehát a kevesebbel, de ezt a kevesebbet azután használjuk ki a lehető legteljesebben. A képviselőházi elitélő határozat és annak országszerte a legnagyobb nyilvánossággal, plakát utján való közzététele hatalmas memento lesz mindenkinek ebben a hazában arra, hogy az árulókat soha el fiem felejti a nemzet. Mi csak azt kivánnók még e közhirrététel kiegészítéséül, hogy kapcsolatosan ez országos határozattal mindazok a törvényhatóságok, amelyek ténylegesen elszenvedték az abszolutizmus erőszakát, bélyegezzék meg és ugyancsak plakát utján hozzák köztudomásra az ő saját külön hazaárulóik neveit is. A mint értesülünk, a képviselőházi határozat meghozatala után ily értelemben indítvány lesz terjesztve vármegyénk törvényhatósági bizottsága elé.