Szatmárvármegye, 1906 (2. évfolyam, 1-56. szám)
1906-11-17 / 47. szám
2-ik oldal. 47 szám. teni a kormányzás elvei és módjai felől, hogy azután valamely uj formába öltöztetve ismét meglehessen kezdeni az aknamunkát a negyvennyolcas törekvések ellen, uj formában lehessen feltálalni a kormányképte- lenségi tanítást. Tőlük telhetőleg igyekeztek haladóék jól felhasználni az alkotmányos kormányzat félesztendejét, módjukban is volt közvetve is, közvetlenül is, sok tapasztalatot gyűjteni, a miben hiába tagadnék, akarva-akaratlanul kezükre járt a koalíció is, azzal, hogy elmulasztotta őket az első percben örökre lehetetlenné tenni. S ime, előbb mintsem hittük volna, harcra készen állanak velünk szemben, ma ugyan még csak a Nemzeti Társaskörben és nem a parlamentben, de előreláthatólag azzal a szándékkal, hogy később e helyen is érvényesüljenek, mindazok, akik 1904. november 18-tól 1906. áprilisig egy vagy más módon, Tisza mellett, vagy Kristóffy alatt a nemzet ellen harcoltak. Beszédjük formája ma persze más, mint a januári választások előtt volt. Akkor elvi és gyakorlati szempontból vitatták a függetlenségi párt kormány képtelenségének dogmáját, ma már az elvi részt el kell ejteniük, de annál vehemensebbül támadnak a gyakorlati rész ellen. íme,— mondják — beigazolódott, hogy Magyarországot csupán hatvanhetes alapon lehet kormányozni. (Arról persze nem beszélnek, hogy a paktum megkötésekor a függetlenségi párt még korántsem volt abszolút többségben és hogy nemcsak a paktum világos kikötései, de a fennálló törvények is lehetetlenné tették az átmeneti időre a negyvennyolcas politika formális érvényesülését.) A függetlenségi párt, — igy folytatják az okfejtést — kormányozhat ugyan, de csak a hatvanhetediki törvények alapján. Szerezhet nemzeti vívmányokat, de nem tulterjedőleg a kiegyezési alkotáson. Ha negyvennyolcas akarna lenni, megbukik, mert szemben találja magával a bécsi Hof- burgtóí Vilmos császáron keresztül a dalai lámáig a világ minden hatalmasságát. Mi marad tehát hátra ? Vagy tovább kormányozni tüggetlenségi lobogó alatt hatvanhetes alapon, a minél azonban ethikailag is, de gyakorlatilag is mindig helyesebb a nyilt hatvanhetesség, mondjuk a régi nemzeti párt politikája, mert hiszen az uralkodó mégis csak több bizalommal viselvágtad azt a szivemen. Ha veled nem találkozom, ha azt ott nem hagyom ! . . . — Vagy úgy? ... Az a fekete kigyó nem hágy nyugtot! . . . Nem tudom, de az keseriti meg egész életemet. Pedig olyan alamuszi, s épen ezért ki nem állhatom. Nem mondom, hogy csak egy szóval is ártott volna, de mindig az én uta- imat keresztezi. — Ne légy olyan heves, majd máskor vigyázok magamra! . . . — De most már megmutatom mégis, hogy én vagyok a győztes. Az enyémnek kell lenned ! Nem engedek jussomból ! — Azt mondta akkor, hogy az enyém lesz, hogy nála lesz mindig. Úgy látszik betartja szavát, ezért nem tndok szabadulni tőle ! . . . — Oyerekség ! Légy már férfi ! Verd ki az ilyen érzelgős gondolatokat a fejedből ! S olyan piros lett az a halvány arc, olyan kihívó az a kék szeme, olyan kinyúlt szőke haja, s olyan ziháló kebele, olyan csúnya a szive ! . . . S iparkodott férfi lenni. Mosolyt erőltetett az ajákra, hízelgő szót a nyelvére. De a mint elhagyta, a mint magára maradt, úgy vette észre, hogy nincs egyedül, ott settenkedik mellette mindig az az árnyék kiéri mindenhová. Majd ha az enyém lesz, majd ha mellettem lesz mindig, csak elfeledtem ! És megesküdött vele. Remegett az ajka, mikor kimondta a szót, hogy szeretem szeretem csak ezt egyedül. A lelkében a vád, előtte az árnyék, pedig már otthon feküdt kiterítve. — Mennyire szeretheti a Julcsát, hogy úgy remeg a hangja. Hazamentek. Az utón egyedül ment élete párjával. Az enyelgett vele. Most már a kezei között tartotta, ő lett a győztes, a másik ott maradt a csatatéren — halva. Napoleon győzelmes csatái után nem lehetett olyan büszke, mint az uj asszony volt. A czigányok húzták, a mint a lakodalmas házhoz értek. Egy perezre felderült a vőlegénynek _________S Z A T M A MEGYE. te tnék egy egységes és\ olyan kormánypárt iránt, amely nemcsak Budavárában, de a kerületekben is hatvanhetesnek meri magát nevezni, vagy megpróbálni a tiszta negyvennyolcat, de ezt feltartóztathatatlanul követi a bukás s a kormányhatalom elvesztése. így is, úgy is, mindenképen be van igazolva a haladók és Tiszáék szerint a függetlenségi párt kormányképtelensége, mert akár igy, akár úgy működik, mindenképen olyan circulus vitiosusba kerül, a melyből nincs más mentség, mint ismét visszavonulni az elvi negyvennyolcaskodás tiszta, de felette meddő mezejére s ott várni be ama bizonyos „európai konstellációt“, a mely nélkül függetlenségi elveket gyakorlatilag megvalósítani Magyarországon nem tehet. Íme a haladópárti probléma, a mely körül Magyarország jövendő sorsa megfordul. Vessünk reá most már egy pár világitó sugarat a nemzeti álláspontról. Jakab redivivus? Különös és nagyobb részükben ellenőrizhetetlen hirekszállingóznak mostanában. Hogy a kisebbik, az ellenőrizhető részszel végezzünk előbb, megírjuk, hogy abban a perben, a melyet a vármegye az építkezés alkalmával tőle Jakab által megvett, de soha ki nem fizetett kövek ára iránt indított, Jakab nemcsak védekezik, de viszonke- resetet támaszt a vármegye ellen ötszáz és egy nehány korona erejéig, a mit „főispánsága“ alatt, akkor a mikor eltiltatott tőle mindenki és minden, — villanyvilágításért fizetett saját keserves fejérvári garasaiból. Ezzel a kaczagtatóan boszantó ellen-perrel szemben igen könnyű a vármegye helyzete mivel Andrássy belügyminiszter a vármegye közönségének Nagy megyefőnök joghatóságát megtagadó határozatát régen megerősítette s igy a darabantok ékes szülöttének semmiféle ravasz praktikával sincs módjában volt törvényes főispánnak játszani magát. Forgalomban vannak azonban egyéb hírek is, de ezek már, ismételjük, ellenőrizhetetlenek. Az egyik arról regél — és ebben sok nyoma fedezhető fel a valószínűségnek, hogy az utóbbi hetekben ujult erővel fellépett mezőgazdasági anarchista törekvéseknek Jakab áll a hátuk megett, Kristóffitól és a többi Jakaboktól támogatva. Ezt a mozgalmat ők a suba alatt már ez év nyarán megkezdték, de gonosz munkájuk az ez idei különösen bő termés mellett mindenütt csúfos kudarezot vallott. Okúivá e tapasztalaton és számítva a jövő év valószínűen kisebb termésére, Jakab már most azon működik, hogy mindenütt egyenesen meghiúsítsa a földbirtokosok jövő évi termésének beszedését. A mód ehez — neki legalább — igen egyszerűnek látszik és bármily pokoli lelkűiéire mutasson is, nem ütközik a büntető törvénybe. Egyszerűen arra biztatják úgy ő, mint arcza. S aztán felharsant az a másik, az a fájdalmas zene. mely a halottat kisérte utolsó útjára. Péter nem vette fel a szemét, hátha meglátná a koporsót, mely őt foglalja magában. De azért a szivébe markolt az a panaszló hang úgy, hogy nem engedte többé hatalmából — az a győztes siró hegedű! Elsápadt, merően a levegőbe nézett. — Istenem én öltem meg! — Kit? Az Isten szerelméért, mi történt, kérdezte kétségbeesve Juliska. Igen, én, senki más, azért kell most a temetőbe vinni! Istenem, Istenem ! Iparkodott az örvendező vendégség megnyugtatni. Beszéltek neki mindenről. Milyen jó dolga lesz; milyen dolgos s helyre asszony lesz a Jul- csából s milyen beteges s épen azért haszonve- hetetlen lett volna az Ilonka. Nádszál volt csak egész életében. Lám az első szél, hogy elfujta. Köhögött az már régen. Mindenki tudta, hogy ez lesz a vége. Dehogy vagy te gyilkos, dehogy vagy! — Hiába, én öltem meg! Gyilkos vagyok, az Ilonka gyilkosa. — Még valami baja lesz! Szegény Péter!. .. Milyen szomorú sors épen a lakodalma napján. Mégis tán kár volt úgy erőltetni, mondják a vendégek s aztán, hogy alkalmatlanok ne legyenek, lassankint mind hazaszállingóztak. A mint a gyászoló közönség megjött a temetőből, már hallották, mitörtént a Kincsesék házánál. — Isten megbüntette azt a büszke Julcsát, mondja az egyik. — Csak azt a Pétert sajnálom, jobb sorsra lett volna méltó ! Szegény Péter! Ki hitte volna ? S azóta nap-nap után egy embert látuak a temetőben. Egy simái térdel, imádkozik s virágait gondozza. Nem szól hozzá senki, hadd teljék benne kedve. Nem nevetnek bohóságain, mikor ott beszélget Ilonkájával, csak szánakoznak rajta: — Szegény Péter! Ki hitte volna? . . . ágensei vármegyeszerte a mezőgazdasági munkásokat, hogy sem aratási, sem cséplési szerződéseket ne kössenek a jövő évre. Nem szükséges bővebben magyarázni a gazdatársadalomnak, hogy ennek az őrjöngő tervnek a megvalósulása mit jelentene egyfelől a földbirtokosok, másfelől a munkások szempontjából. A földbirtokosok gépeket szereznek, idegen munkásokat szerződtetnek s ha talán némi kárral is, de súlyos anyagi romlásuk nélkül mégis csak learatnak és kicsépelnek. Azonban az az ezer és ezer szerencsétlen, felizgatott, elbolonditott mezei munkás, a ki az aratás és cséplés nehány hete alatt keresi meg egész esztendei kenyerét a maga és családja részére;— egy esztendeig nyomorog, koplal, éhenhal ijastól, fijastól, mindenestül, mert az anarchisták felizgatják ugyan őket a lázadásig is ha kell, de kenyeret ugyan egy fillér árát sem adnak a kezükbe. Iparkodik azonban — igy szól a hir — Jakab aveletavaly épen ilyen idő tájban megszakított érintkezés fonalait is összekötözgetni alkalmas pontokon. Alkalmas pontok alatt első sorban természetszerűen a vármegye volt haladópárti "vitézei értendők. Ilyenek azonban felette kevesen találtatnak (a ki volt is letagadja) s a mi kevés megmaradt belőlük magnak, általános megvetésnek örvendve, mélyen behúzódik sötét odújába. Ezekkel hát hiába kezdene valamit Jakab. Kiveté tehát hálóját ez ó-szabadelvüekre, azokra a kik ez ellenállási harcztól visszavonultak s a kikben, mig egyfelől volt elég óvatosság nem ugrani be a haladópárti kalandba, másfelől nem volt elegendő hazafias érzés ahoz, hogy a koaliczióval azonosítsák magukat. Ezek sincsenek ugyan sokan, fajsúlyúk pedig épen minimális, mindazonáltal, ha közülök csak egy-kettővel is sikerül Jakabnak kezet szorítani, úgy véli, rést ütött azon a hatalmas jéghegyen, a mely őt körül veszi s a melyen túl meg lehet, a rehabilitáczió reményteljes napja mosolyog reá. Jakab tehát azon kezdte, — mondják, hogy egyik-másik olyan volt ismerősének, a kit mint könnyen zavarba hozható, lágyszívű embert ismert — köszönt az utczán. Ha — amint a legtöbb esetben történt, köszönése viszonzás nélkül maradt, nyugodtan és gavallérosan tovább sétált — ha azonban bármily csekély jelét is felfedezni vélte a köszönés viszonzásának, emlékeztetőül göböt kötött a zsebkendőjére. Úgy mondják, hogy e nevezetes ruhadarabon, melyet különben Jakab elvi okokból is felette ritkán szokott változtatni, hetek hosszú sora alatt immár két-három göb is felhalmozódott. Ma még talán csak ennyiben van a dolog, noha Jakab állítólag azt hirdeti, hogy már akadt olyanokra is, akik Pesten, távol a vármegye szemétől, szóba is állottak vele, sőt még olyan is volna, a ki kezet fogott a polgári halottal. Nem tudjuk mi igaz, mi nem, ezekből a híresztelésekből, de mindenesetre kellemesebben esik, ha azt feltételezzük, hogy mindezekből semmi sem igaz és az egész csak a Jakab önreklámja. Minden keserű ' tapasztalat daczára is szeretünk ninni abban, hogy az emberek legalább bizonyos t okig a gerinczes lények osztályához tartoznak. De, hogy egészen híven beszámoljunk az összes forgalomban levő Jakab hírekről, nem mulaszthatjuk el megemlíteni azt sem, hogy állítás szerint ő volt az is, a ki az októberi közgyűlés közigazgatási bizottsági választása elleni fellebbezést megszerkesztette, de annyira titokban, hogy még a fellebbezés aláírói sem tudták, kitől származik az elébük tett államirat. Ennek a pikáns hírnek talán még leginkább hitelt adhatnánk, különösen figyelembe véve azt, hogy a fellebbezés olyan mesés tudatlansággal van megszerkesztve, hogy nem is az illetékes miniszterhez, hanem az e kérdésben illetéktelen köz- igazgatási bírósághoz intéztetett, ámde mégis szeget üt fejünkbe s tagadólagos válaszra kényszerit az az önként felmerülő kérdés: Jakab tizenhat esztendei alispáni működésének ismerete mellett akadhat-e olyan naiv ember széles e vármegyében, a ki közigazgatási kéidésben ö hozzá fordulna tanácsért ? Alkotmánybiztositékok. Kolozsvár sz. kir. város törvényhatósága f. évi junius 22-én hozott határozatával feliratot intézett a képviselőházhoz az alkotmány biztositó törvények megokolása iránt. E feliratot pártoló támogatás céljából az összes társtörvényhatóságoknak megküldvén, vármegyénk egy Domahidy Sándor, Kovács Dezső dr., Nemestóthi Szabó Antal és Papp Béla törvényhatósági bizottsági tagokból álló bizottságnak adta ki az ügyet előkészítés végett. A bizottság a következő, N. Szabó Antaltól szerkesztett felirati javaslatot terjeszti a legközelebbi vármegyei közgyűlés elé : Kolozsvár szab. kir. város törvényhatósági bizottsága 1906. évi junius hó 22-én 140. jegyző- könyvi számú egyhangú határozatával feliratot intézett a képviselőházhoz aziránt, hogy a legközelebb múlt évben megvívott alkotmányos küzdelem tanulságain okulva törvényes önkormányzatunk biztosítása végett több irányú oly garantiális törvényekkel szükséges magunkat körülbástyázni, a melyek egyszer s mindenkorra alkalmasok legye-
