Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1905-12-09 / 6. szám

Nagykároly, 1905. december 9.

6. szám.

I. évfolyam.

SZATMáRVÁRME6YE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

f.tf

i;

.A*

MEGJELENIK JVC 11ST TD E 3NT SZOMBATON.

, —g-i-_ 1

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kölcsey-utca 21. sz. a. Hivatalos órák : minden délután 2-tól—5-ig.-3- Telefon-szám : 9. -e— Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttór sora 40 fillér. Kéziratokat nem adunk vissza.

Lapvezérlő-bizottság:

Kovács Dezső dr., felelős szerkesztő. Cseh Lajos, N. Szabó Albert dr.,

Gózner Klek dr., Vetzák Kde dr. Laptulajdonos: a lapvezórlő-blzottság:. Szerkesztő: Várj 3 Kndre.

Előfizetési árak:

Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre

...........................2 kor.

Le

lkészeknek, tanítóknak, jegyzőknek és a IX., X., XI. fizetési osztályba sorozott tisztviselőknek egész évi előfizetési összeg beküldése mellett 5 kor.

.~p. Egyes szám ára 20 fillér. •=»■

Nyomor és szenvedés.

Nagykároly 1905. dec. 7.

(+) A királyi proféczia burkol! szavakban absolutizmust jósolt. A Habsburgoknak ez a levegő kedves. Fülűknek a lánccsörrenés édesebb a kardcsattogásnál.

A caesari gőg nem szereti az ellenmondást. Kiáltó tanú erre nemzetünk története, a melynek minden véres lapját az absolutismus irta meg.

Legragyogóbb hőseinkre csak gyász- szál emlékezhetünk. Nemzeti ünnepeink Bécsújhelyi, Eperjest, Kufsteint, Ara- dot juttatják eszünkbe. Ezeréves alkotmányunk dicső védelmezőinek száműzetés jutott, vagy halál. Zrínyi Péter feje vérpadon hull le, Rákóczy Rodostóban hal meg, Kossuth Turinban; Batthyány szivét golyó fúrja át, Aradon bitófák emelkednek, a Vérmező Martinovicsot és társait látja halálraváltan.

Golyó’és bitófa, Karaffa és Haynau — ismétlődnek untalan a mohácsi vész óta.

Egy nagy temető ez a szentelt föld. A nemzet csak sírokat jár ünnepein s a Kálvária áldozatainak fejfáira borul, hogy zokogva sirassa a szomorú múltat, a mely újra kezdődik mindig.

Háromszáz esztendőn át várja a húsvéti föltámadást, meg nem fogyó reménynyel és mindig korbácsütések juttatják eszébe örök Nagypéntekét.

Mikor már békét sóvárogva nyűgöd tfönséggel a Hymnus dallamába kap — megint csak kényszerítik, hogy riadva zengje a szilajabb nótát: Kosuth Lajos azt izente...

Pedigo már térdepelve imádkozta: Isten, áldd meg a magyart! —s nyögte busán: Megbünhödte már e nép a múltat, jövendőt — a szenvedés még nem volt elég. Koronás királya most igér neki véghetetlen nyomort és szenvedést.

Hogy ez nem hiú Ígéret és üres fenyegetés, mutatják az alig múlt napok vérlázasztó cselekedetei

Országgyűlése megbénítva; nyakán egy törvénytelen kormány; az alkotmány megmaradt bástyáiba, a megyékbe s törvényhatóságokba fegyveres erővel rontanak be a pénzen megvett árulók: a császári biztosok: ' 'hatalom oszlatja szét a magánlakásokból is a haza sorsán aggódókat; fölbérelt csőcselék ökle fenyegetőzik Apponyi ellen; aljas söpredék ragad követ a nemzeti ellenállás vezéreire: a rendőrállam szuronyos csendőrei oszlatják szét a megy egy üléseket — most pedig, az ügyészi censura és elkobzások után, a szennyes kloákák undok patkányaival szövetkezve akarják megbénítani azt a sajtót, a melynek első

szabad terméke a harsogva zengő „Talpra magyar!“ volt.

— Hiába rakta le fegyverét a maj- tényi páston szegény kuruc tábor — mindaddig nem volt békesség, a mig csak egy tárogatóhang is fölzengett a rónán, a hegytetőn busán, panaszosan. Megejtő varázs volt ezekben a mélán kesergő dallamokban, a melyekre megpezsdült újra a kurucvér.

A császári hatalom zsoldosai össze- hordatták hát a tárogatókat, s hogy ne szóljon sípja, ne vigye lázba, tüzbe, harcba a leigázott magyart — máglyán égették el a mi első szabad sajtónkat.

Mert az volt ez a tárogató. Ha föl- harsant hangja; megtelt vele hegy, völgy s a magyar szív.

Az uj sajtóra, a mely nem melódiákban, de betűkben kiáltoz — ismét halált mondtak.

Aljas szolgahad hordta máglyára a tárogatót akkor, — fölbérelt, szennyes lelkű csőcselék éleszti ma is a máglya tüzét.

Milyen némaság borult a hazára, mikor hamuvá égett az utolsó tárogató is.

Néma megadás következik be újra, ha leigázzák a sajtót — hiszik a föltámadt nemzeti ellenállás viharától remegő hitvány lelkek.

— A túlfeszített húr megpattan!

TÁUCA.

—Í3—cVallomás.

Habos párnákon vívódik egy asszony, — Szemére halkan, reszketem suhan Halálos árnyék. Lenn az ágy fejénél Virraszt a férfi csüggedt komoran.

— Már alig hogy zihál.

A szívverése halkabb lesz, eláll S a végső percben megmozdul az ajka, Vonagló szókban, töredezve rajta Egy élet kínja, vádja ott remeg:

»Hazugság volt, — sohsem szerettelek! Valaki egyszer szivem összetörte.

Elhagyva, árván jártam a világon, —

Te akkor boldogságot kértél tőlem,

Én hittem, hogy a békét megtalálom.---------«

*

Ám ezt a hangot fül nem hallja már, Hullámot nem ver, — visszhangja se kél, — A szók értelme elhal születetten,

— S hülő kezére ráborul a férj.

F. Kaffka Margit,

A bocsánat.

Valami ijesztő csend volt. Olyan, mint mikor az orkán elül egy pillanatra s beáll az a rémes némaság, a mely után félve várjuk a még dühösebb kitörést, hogy annál vadabbul zúgjon, bömböljön, pusztítson a bősz vihar.

A nagy kolostor lomhán terpeszkedett a vak éjben, "fekete ablakai sötéten meredtek az

éjszakába. Késő volt, nyugodott már mindenki. Csak egy ablakból villogott elő egy kis fénysugár, a mely szinte kétségbeesetten küzködött a koromsötétséggel. hogy el ne nyelje azt a kis fényt, a mely egyedül látszott élni abban a nagy némaságban.

Bent a szobában, a honnan az a világosság ki-kivillogott, egy fiatal szerzetes térdelt imádkozva. Észre se vette, mennyire múlik az idő s milyen ijesztő az éjszakának néma csendje. Ajka csak mormolta egymásután a zsoltárokat.

Hirtelen egy éles csengetyühang sivit végig a tágas folyosókon, kis vártatra azután erős dörömbölés hallatszott a kolostor kapuján. Valami türelmetlen látogató tehetett, mert zörge- tése el nem állt, mig csak a kapus lépteit nem tehetett hallani.

A fiatal pap ijedten rezzent föl a szokatlan zajra, azután várta, mi fog történni. Izgatott hangú beszéd hangzott be a folyosóról s egyszerre csak kinyilik cellája ajtaja és valaki a sietségtől el-elfuló hangon mondja el, hogy egy nagy beteg kér papot, mert kiakar békülni Istenével.

Egy kórházi szolga volt. A kapus pedig hozzá vezette, mivel a házban senki más nem volt ébren. Késedelmezésre pedig nincs idő, hisz’ egy haldokló, küzködő beteg várja a vigasztalást — az utolsót.

A fiatal levita megremegett. Csak nemrég szentelték föl s még betegnél sohasem volt. De gyorsan magára kapta köpenyét és sietve indult a bosszú folyosón keresztül a templomba. Ott is némaság és csönd fogadta. Rejtelmes sötétség ült a boltíves templomra, csak egy gyönge kis fénysáv vetett világosságot a főoltárra; az öröklámpa pislogó mécse.

A szerzetest ismét elfogta a félő remegés* mikor a sötétben a Legszentebbhez közeledett- A falakról a szentek komoly képei tekintettek alá a lassan lépegető alakra. Sietve, de a buz- góság s a hit hevével imádkozott; égő arcára kiült a szeretet hite, a mint az oltár lépcsőin mind feljebb haladt. Remegett a keze, a mikor kinyitotta a tabernakulumot. De a mint kivette a szent testet s keble fölé rejtette, egyszerre eltűnt remegése. Mintha megacélo- sodtak volna tagjai; oly erősnek érezte magát, hogy szembe mert volna szállani az egész világgal. Hisz vele volt Isten, a végtelen Erő!

Szinte sietve ment ki a templomból. Léptei még visszhangoztak a gótikus templom mély űrében, a mikor már a folyosón volt. Most már ő siettette a várakozó szolgát.

Elindultak a sötét éjbe s gyorsan haladtak végig a kanyargó utcákon. A fiatat pap szinte öntudatlanul ment előre; egészen áthatotta az a tudat, hogy most a világ Megváltóját, a Szenvedők orvosát viszi keblén. — Észre sem vette, hogy már a kórházban vannak s csak a szemébe sütő világosságra rezzent föl.

A betegszobában volt. Kiváncsi szemek néztek rá s mikor szelíd hangon megszólalt: »Rékesség e háznak!« — ezeknek a szenvedő arcú betegeknek olyan édes melegség szállott szivökbe.

Imádkoznak mind. Oh, ezek hisznek, megtanította őket erre a szenvedés, az elhagyatottság.

Egyik ágyon lázasan forgolódik a nagv beteg s mikor meglátja a papot, szinte meg"- rándul a félelemtől. A bűn ijedtsége ez! — A pap pedig odaül ágya mellé, kezében a feszülettel, ránéz azokkal a meleg szeretet hirdető szemekkel.

í*E fi