Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1905-12-09 / 6. szám
2-ik oldal. SZATMÁRVÁRMEGYE. 6. szám. Hogy is Írja a költő? ... Ötszáz walesi bárd lángsirba ment, j elnémult minden lant, nem szólt már a tárogató — és mégis Edwárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég; A welszi tartomány. Egy érdekes vezércikk. A Szatmármegyei Közlöny december 3-iki számában egy igen érdekes vezércikket olvastunk a közigazgatás államosítása címmel. Az eleje ugyan meglehetősen kőnyomatos izü, a mivel azonban a legtávolabbról sem akarjuk azt mondani, hogy talán nem itt, hanem valamelyik budapesti kőnyomatos gyárban készült. Nem mondhatjuk ezt már csak azért sem, mert a cikk második része, a mely a vármegyei életben »legerőszakosabban érvényesülő protekcióról« — »tobzódó klikkrendszerről,« — »korrupcióról« — »kisebb-nagyobb panamákról,« — »minden néven nevezendő visszaélésekről« beszél, oly megkapó közvetlenséggel festi a vármegye rothadását, — minden szava oly pontosan reáillik a Nagy László korabeli Szatmárvármeggére, hogy ugv hiszszük, nem csalódunk, ha a cikk szerzőjét nem Budapesten, hanem itt Nagykárolyban keressük és feltalálni véljük t. laptársunk felelős szekesztőjében, kinek mint évtizedeken át volt vármegyei tisztviselőnek bizonyára bőségesen volt alkalma adatokat szerezni a köz- igazgatás kétségbeejtően szomorú állapotáról. Eddig tehát rendben volnánk, sőt rendben vagyunk még a cikk 3-ik részére nézve is, a hol azt olvassuk, hogy »a mai vármegye dacára az ő fogyatékosságának bevehetetlen sánca az ősi magyar alkotmánynak.« A cikk ezen része annyira megnyerte tetszésünket, hogy nem mulaszthatjuk el még egy néhány mondatot idézni belőle. íme: »Nagyon jól tudjuk, hogy jöhetnek személyek, jöhetnek kormányok, a melyek megrendítik az alkotmányunkba vetett bizalmat s országunkat elnyomni, letiporni akarják.« Továbbá: »A törvényhozás, melyet minduntalan haza lehet küldeni, nem elég erős az alkotmány megvédelmezésére, de az ősi vármegye a mint látjuk, még mindig elég erős arra, hogy az élet-halál támadásokat visszaverje.« Végül: »Nemzetünk fennmaradása még mindig nem nélkülözheti azt az erőt, a mely a vármegyék ellentállásában rejlik.« Elolvasván e részleteket, úgy tetszett nekünk egy pillanatra, mintha a Sz. K. anticipált volna arra az időre, a mikor Ilosvay Aladár valóságos alispánja lesz a vármegyének. Ám amint elérkeztünk a cikk negyedik befejező részéhez, ámulattal csaptuk össze kezünket. dacára annak, hogy a mai feltordult világban a legképtelenebb konzekvenciákhoz is hozzá vagyunk szokva. A nevezetes vezércikk ugyanis a következőkkel végződik: » __van egy biztos radikális — Hivattál, fiam. Itt vagyok, hogy megvigasztaljalak. A betegen meg kiüt a félelem verítéke s nyögve jajdul fel. — Oh, atyám! úgy félek. Nagyot, sokat vétettem. Találok-e bocsánatot? A pap csak elébe tartja a feszületet. — Fiam, itt van az Üdvözítő, a ki ott a kereszten is imádkozott ellenségeiért, megbocsátott a latornak s paradicsomot ígért neki. Az isteni szeretet nem tud mást, csak megbocsátani. Bánd meg bűnödet, beszélj — én hallgatlak. Kinos hörgés a felelet, a ziháló mellből ijedt rémülettel szakadnak fel a szavak. — Atyám, nagy bűnös vagyok. Rémek, álmok üldöznek, fojtogatják itt a torkomat. Már húsz év óta nincs nyugtom. Ha imádkozni akarok, elfúl a hangom s nem jut eszembe egy könyörgő szó sem. Vándorlók városról városra. Az a nagy bűn nem hagy nyugodni. Ha magam elé nézek, vért látok, ha behunyom szememet — ott is csak vér, vér. Álom nem jöhet szememre, egy éles, vérfagylaló sikoltást hallok mindig. — Gyilkos vagyok... Sötét volt az éj. — Hozzálopóztam. Gazdag volt s nekem pénz kellett. — Ott feküdt az ágyában és aludt oly édesen, hogy ha rágondolok, elfog a var irigység. Olyan álmom nem volt húsz év óta! — Belemártottam a kést. Egyet hörgött, aztán egy kis gyermek éles sikoltását hallottam. Szivembe szúrt ez a hang. Űzött, kergetett, ott hagytam mindent, futottam — s azóta futok mindig. A hosszú, terhes vallomás után kimerültén rogyott vissza a beteg ágyába. A pap meg, mintha "megkövült volna, hátrahanyatlott szórnod, a mely mellett a vármegyei közigazgatást ideálissá lehetne tenni, a nélkül, hogy autonómiáját elveszítené. Ez a mód az általános és titkos választói jog, amely nemcsak a képviselő, hanem a törvényhatósági választásokra is ki lenne terjesztendő.« Ki képzelte volna józan észszel, hogy a cikk ide fog kilyukadni! Sajnálatunkra t. laptársunk nem közli korszakalkotó reformtervének részleteit s igy vele ez idő szerint mélyrehatóbb vitába nem bocsátkozhatván, egyelőre csak felkiáltunk: — No nézze meg az ember a kaució nélküli haladópárti Jakabkáját! A magyar vezényszó és a haladók. (—r.) A haladó pártiak vagyis jobban mondva azok, kik a húsos fazék mellett akarnak maradni, azon lovagolnak, hogyan lehet vagy 54 szóért (mert annyiból állana a magyar vezényszó) a többi magyar érdekeket annyira feláldozni, hogy az országot egész megrázkódtatásnak tesszük ki. A tisztelt urak tévedésben vannak. A mostani küzdelem nem tisztán a magyar vezényszóért folyik. 1867 óta azt tapasztaljuk minden vonalon, hogy a becsületes kiegyezés alapgondolata sehol nincs végrehajtva. Paritásról beszélnek, mi fizetünk mint a köles, de jogaink nincsenek. A hadsereg szükségletei, a külképviseleti költségekhez hozzájárulunk annyival, amennyi a terület és népesség arányában reánk esik. Es mit kapunk ezért ? Semmit! A hadsereg szükségleteit Ausztriában szerzik be; a király Bécsben lakik és az összes civillistát ott költik el. Ha a király néhány napra a magyar fővárosba lejön, lehoznak Bécsből cselédséget, húst és egyéb élelmiszereket, még vizet is onnan hoznak. Hát a külképviselettel hogyan állunk ? ügy, hogy a külföldi nagykövetségek és consulatusok kizárólag osztrák érdekeket szolgálnak, a magyar dolgokkal alig törődnek. Ha egy magyar embernek külföldön valami dolga akad a nagykövetségnél vagy con- sulátusnál, ritka esetben tudja magát anyanyelvén megértetni, a miből igen sok hátrány származik. Pedig ha a 67-ik kiegyezést nem visszafele fejlesztettük volna, meglehetett volna azt cselekedni, hogy ott ahol nem magyar ember áll a nagykövetség vagy a consulatus élén, első tanácsosként magyar embert kellett volna alkalmazni, a mikor a magyar gazdasági érdekek is kellő képviseletet nyertek volna. kén, arca sápadt volt, szeme kidülledt, ajka remegett. Szólni, kiáltani akart, hogy odaorditsa a bűnös fülébe: Te vagy apám gyilkosa! Az volt. A gyilkos pedig — mintha nagy kő esett volna le szivéről — behunyt szemmel, a nyugodtság egész boldogságával kérdezte elhaló hangon: Megbocsát-e az Isten? — Azután feleletet se várva elkezdett lassan, szakadozva imádkozni: Mi Atyánk ... „ A fiatal pap még most sem tudott szólni. — 0 adjon bocsánatot apja gyilkosának? Megremegett erre a gondolatra. Szeme lázban égett, arca kipirult; úgy állt ott, mint egy boszuló cherub. Fölemelte kezét a feszülettel, hogy lesújtson a gyilkosra. Az meg nyugodtan feküdt az ágyon s szakadozott hangon mormogott mind lassabban, eliialóbban. — Bocsásd meg — a mi vétkeinket — miképen mi is megbocsátunk — az ellenünk — vét-ke-zők-nek... A pap keze lehanyatlott. A düh, a boszu heve e hangokra lassan lecsillapult. — Küzdött és győzött. Arcáról a megengesztelődött szeretet sugárzott le, aztán remegő hangon, de szinte felmágasztosulva elkezdi mondani a megbocsátás feloldozó szavait. — Ego te absolvo a peccatis tuis... S mire elvégezte, a beteg, arcán a nyugodtság édes kibékülésével ott feküdt előtte — holtan. Már pirkadott. A felkelő nap aranysugarakat szórt be az ablakon s a mint a fiatal pap ott állt kezét áldásra emelve — feje fölött fényes glória ragyogott. Varjas Endre. Minthogy pedig sérelmeink vannak az egész vonalon, a gyógyítást ott kell kezdenünk a hol legjobban fáj. Legjobban fáj pedig, hogy az a hadsereg, melynek fenntartási költségéhez annyi millióval hozzájárulunk, egész idegennek tekinti a magyart, olyannak, kit sem tisztelni sem megbecsülni nem kötelesség. A jobb érzésű hazafiakat pedig áthatotta az az érzés, hogy idegen katonai uralmat tűrni megaláztatás. Gyökeret vert bennünk az a szent meggyőződés, hogy nemzeti államunk szervezete mindaddig csonka, mig a közös hadsereg magyar részét magyarrá nem tesszük. Ha ez a vágyunk teljesül, akkor jogaink minden vonalon el lesznek ismerve. Akkor meglesz oldva a zászló, a czimer kérdés, a hadsereg magyar része magyar lesz, a külképviseletnél a magyar érdekek is védelmet nyernek, a nagykövetségeknél és consu- látusnál nem tekintik idegennek a magyart. Hogy most milyenek e tekintetben a viszonyok legjobban illustrálja a következő. Jelen sorok Írója ép e napokban kapott az amerikai egyesült államok New-Jersey államából Mercer-megyéből Trenton városából egy ügyvédi meghatalmazást, mely egészen magyar szövegű, a hitelesítési záradék, mely szerint Louis-Várady közjegyző tanúsítja az aláíró személyazonosságát és az aláírásnak előtte való megtörténtét — ez is magyar. Jól értsük meg. Az amerikai közjegyző hitelesítési záradéka magyar, de már a közjegyző aláírását a New-Yorki cs. és kir. magy. consul hitelesíti természetesen németül és a pecsét közepén a kétfejű sassal. Hát a haladó urak szerint ez paritás! Német szöveg és kétfejű sas! Nos magyarom, vakulj és fizess! Hiszen a a kétfejű sasos aláírásból neked is jut! Ez aztán a paritás! Ilyent azonban az igaz magyar hazafi nem kér! Hanem követeli a nemzet jogát minden téren. Ha közösek a terhek, legyenek közösek a jogok is! Meg kell oldani a zászló, a jelvény, a címer kérdést; önálló vámterület, önálló jegybank, külképviseletben a magyar érdekek érvényesülése kell nekünk és a közös hadsereg magyar részében a magyar vezényszó. Ezek nélkül nincs béke! Ha lesz is fegyverszünet, őszinte béke csak akkor lesz, ha a magyar nemzet jogai minden téren érvényesülnek. Mi nem akarunk elvenni semmit senkitől. De a magunk jussát nem fogjuk engedni. A megyefőnök háztartása és a vármegye. E kettő igen szoros összeköttetésben van egymással ; részletei a következők: 1. Lakás. A vármegye ősidőktül lakásul adta az alispánnak az emelet bal szárnyát. E lakás Nagy László alispánsága alatt abban az arányban növekedett, a mily arányban növekedett a lakó hatalma a háziúr felett és természetesen épen olyan jogosan fejlődött előbbi, mint utóbbi. Az árvaszéki szárny emeletének felépítésekor hozzákerült egy csomó szoba, később a földszintről foglalt el egy pár hivatalos szobát, majd a mostani újjáépítéskor egy aljegyzőnek és egy árvaszéki ülnöknek szobáját csatolták hozzá. Persze mindezekről a közgyűlés tud legkevesebbet. Nagy László egyszerűen megajándékozza magamagát velük, ha a háztartás érdekei kívánják. Hogy az árvaszéknél két referens dolgozik egy szobában, hogy az irattár egy része az udvar túlsó részén van, az a megye baja és mint ilyen nem számit, a háztartás érdekeivel jön összeütközésbe. 2. Fűtés. Fűtöttünk mindig az alispánnak, persze félannyi helyiséget, mint Nagy Lászlónak. Mióta pedig Nagy László földbirtokos lett a nagykárolyi határban s tanyáján nyaral, azóta ezt a házat is a vármegye fájával fűtik. 3. Világítás. A ki látja esténkint Nagy Lászlónak fényárban úszó helyiségeit, rögtön tisztában van, hogy annak költségét nem ő fizeti és viszont tisztában van azzal, hogy azokat a 18—20 lángu csillárokat nem a jogosított közgyűlés engedélyezte, sőt még arról sincs sejtelme, hogy a megyefőnök ur havonkint 200
