Szatmárvármegye, 1905 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1905-11-04 / 1. szám
1. szám. SZ ATM MRVÁRMEGYE. 3 ik oldal. vünkön irodalmat teremtsünk. Válogathatunk a készben, meríthetünk a tudásból nem kanállal, hanem akár fazékkal. Kell-e ennél nagyobb áldás? Itt az ideje, hogy felismerd balga magyar nép igazi, önzetlen jóakaróidat ? Eddig Deák Ferenc, az öreg táblabiró után indultál, vagy pedig az ideálista Kossuth Lajosra hallgattál. Hova leszünk, ha Szatmárvármegye szülöttét, Kölesei] Ferencet is a vezérek közé vesszük. Ez csak érzelegni tudott. Érzelgésében megijedt, hogy a kormány mást akar a reformokkal, mint az ellenzék. Az— osztrák birodalmat, emez pedig Magyarországot. Ily kicsiség nem lehet ok az összetűzésre ? Talán a merő szív Kölcsey is jóformán azért ragaszkodott a magyar nyelvhez, mert a hymnust meg még néhány versét irta! Eléggé ízlelgette a magyar eleddig a keserű kenyeret. Ily érzelmi mozzanatok nem tarthatják vissza a jó és helyes felismerésétől. Fejérváry, a bécsi kormány uj kiküldötte bőségszaruval jött és ebből hinti a magyar nép fejére az áldást. Az a furcsa, hogy nem fog. ígér többet. Azt szeretné ő látni, hogy van-e oly állású ember az országban, akinek ő nem Ígért, ha nem is épen két emeletes házat, de legalább valamit? Valamit, amit megfoghat esetleg dédunokája, ha a császárt és a kétfejű madarat leborulva imádja. Mi az egy kiváló katonának, hogy mindent megadjon, amit Ígért? Lehet, hogy a tudós közjogásznak vagy a képzett nemzetgazdásznak évtizedek komoly munkájára van szüksége; nem úgy a katonának. Nagy Sándor nem oldotta-e fel kardjával a gordiusi csomót, mit évszázadokon át nem tudtak kibogozni? Amit nem tudtak vagy tudnak a magyar államférfiak, megteszi azt egy osztrák generális. Valamihez csak kell érteni, ha a háborúhoz nem, esetleg az ország bol- dogitáshoz ? Engedelmeskedni kell, lesz kenyér, pecsenye, bor, minden. Elébetek terítjük. S ha feleszik előletek a betóduló nemzetközi szociálisták, magatokra vessetek. Nem a mi hibánk, hanem a ti élhetetlenségeteké. Úgy sem tudtatok élni eddig sem földetek gazdagságával, mindig idegeneket kellett behívni, hogy lefölözzék a tejfelt. Ez rajtatok múlik a jövőben is. Való igazság édes hazámfiai: éljen valaki inkább a maga soványabb táplálékán, mint elfogadja az idegen maszla- gos húst. Évszázadok tapasztalata oktatta ki a haza bölcsét, hogy a magyar csak önmagában bizhatik. Minden ami Bécsből, jön az káros, sőt egyenesen veszedelmes. Ha Bécsben javunkat akarják, bízzák meg a nemzet vezéreit az alkotással, nem pedig az osztrák táborszernagyot, aki ahhoz nem érthet. Több évtizedes szokás már vármegyénkben, hogy a közgyűlések mindig csütörtöki napon tartatnak. Arra, hogy akár a nagykárolyi, akár a szatmári hetivásár napjára közgyűlést tűztek volna ki — tudtunkkal soha sem volt eset; az uj uralom e tekintetben is szakit a régi szokásokkal, s a beiktató közgyűlést november hatodikára, hétfőre, a károlyi hetivásár napjára tűzette ki. A célzat világos: lehetőleg zárt, körjegyzői és utibiztosi társaságban tartani meg a lelkes parádét s negyven-ötven, minden hivatali köteléktől független nagykárolyi bizottsági tasot visszatartani a megjelenéstől. Természetesnek találjuk, hogy Fejérváry, a főhaladó példája nyomán az alhaladók is tőlük telhetőleg kerülik a nyilvánosság szabad levegőjét, mindazonáltal azt hiszszük, hogy ez a kis tökéletlenség az által nem fog sikerülni. E helyütt is felhívjuk különösen a Nagykároly városi megyebizottsági tagokat, hogy ennek az egy hétfő délelöttnek a, l'elét áldozzák fel közcélokra s legyenek ott teljes számban a megye- gyűlésen. Ha egyéb nem, már az is megérdemli a fáradságot, meglátni miképen foglal széket egy nemzetközi szociálista megyefőnök? * A vármegyének sok mindene van. Legnevezetesebbek e sok minden között a restancia, az adósság meg a szabályrendeletek. Ez a háromfajta közvagyon az utolsó tizenhat esztendő alatt olyan kínosan és következetesen gyarapodott, hogy már e miatt is régen megérdemeltük volna a haladó nevet. Szerencse a bajban, a restanciát nem kell ledolgozni, az adósságot nem kell kifizetni és a szabályrendeletet Az anya megrázkódott e váratlan kérdésre. Háborúba ment bátyjának emléke Rosariónak sem hagyott békét s nem egyszer zavarta meg házi boldogságának édes nyugalmát. Istenem, hányszor járta át tőrként szegény szivét a kínzó gondolat, hogy mig ő tisztaságtól ragyogó ágyban, gyöngéden ölelő karok közelében pihen, azalatt Sándor az ellenség golyójától átfúrt kebellel és örökre megüvesedett szemekkel fekhetik ott a kubai csatatéren valahol. — Hát sohasem tér vissza, mamám, Sándor bácsi? — kérdé újból a fiúcska olyan hangon, mely a könnyek kitörését szokta megelőzni. — De igen, vissza fog jönni, lelkem fiam, ha az Isten is úgy akarj a-felelt az anya bus hangon szivéhez szorítva a kis teremtést. — De mikor jön meg, apám, mikor jön meg, mondd csak, kérlek, megérkezik a héten? — Nem tudom, kedves — sóhajtott fel az apa. Nézzük meg csak e levelet... De már későre jár az idő, édes fiam, menjünk aludni... Majd holnap. — De én tudni akarom, apuskám. Azután meg miért nem tudod te azt? — Majd ha vége lesz a háborúnak, angyalom, érted. Addig, mig a háború tart, a bácsi sem jöhet meg. A gyermek kék szemére árnyék vonult azon erőfeszítés súlya alatt, melyet neki a mondottak megértése okozott. — És mi az a háború, apám? — kérdezte ismét a fiúcska. — A háborúban két fél harcol egymással a győzelemért. — Nemde, ott a jók a rosszakkal verekszenek ? — Igen a jók a rosszakkal. — Sándor bácsi jó — jelenté ki Lacika. És hogyan harcolnak ott? — Puskákkal, kardokkal és ágyukkal. A gyermek összecsapta kezét. — Vigy el engem oda, apám, vigy oda hamar! — Szegényke! — sóhajtott fel Károly. — Fiam, a háború nem gyermeknek való! — Hát abba csak nagy emberek mennek ? — Úgy van. — Akkor hát miért nem vagy te is ott a háborúban, hiszen te nagy, olyan nagy vagy. — Mert nem vagyok katona — felelt az apa megütődve és megrezzenve, mintha azokat az ártatlan szavakat nem egy fiúcska, hanem egy felnőtt ember ejtette volna ki. — Sándor bácsi is katona, nem emlékszel arra az időre, mikor veled katonásdit játszott? A katonákat arra tanítják, mint kell megvédeni a hazát. — A hazát?... ismétlé meglepődve Lacika. — És hol van a haza ?... Talán itt ? — Igen, itt, — Itt. .. hol? — A mi házunkban? — Nem... azaz igen... A mi házunk a hazában van, de a haza sokkal nagyobb . .. Valamennyi ház a faluban és valammennyi falu meg város együttvéve teszi a hazát. De nemcsak a házak, falvak és városok, hanem a földek, az erdők, a nép mind, mind a hazában van. — És a templomok is? — Kérdé tovább Lacika oly hangon, melyen imádságát szokta elrebegni. — Azok is. — És a Boldogságos Szűz is, a mennynek a mamája is ott van. nem kell megtartani. Bizonyosan fogunk beszélgetni még sokszor a két elsőről, most csak a sor szerint utolsó aktuális. Tehát van a vármegyének egy »ügyrendszabálya« melyet az 1887. május 5-én tartott közgyűlés 15. bjkvi számú határozattal állapított meg, s a belügyminiszter 40004/1887. sz. alatt hagyott jóvá. Ebben a szabályrendeletben ott foglaltatik a 9. § alatt, hogy a közgyűlés elnöke a főispán, ha akadályozva van az alispán, ha mikor a kettő akadályozva van, a főjegyző, ha ez is gátolva van, az árvaszéki elnök. Más tisztviselőt legyen bár különben oly hatalmas, akár macedóniai Nagy Sándor, — e funkcióval nem ruház fel a szabályrendelet. Világos, hogy a közgyűlés vezetése sohasem alispáni, hanem mindig elnöki hatáskör, s a szabályrendeletben kifejezetten megnevezett alispán, főjegyző és árvaszéki elnök a közgyűlést átruházott hatáskörükből kifolyólag vezethetik szükség esetén. Hogy az elnöki jogkör a közgyűlés összehívására is más tisztviselőnek ténykedését kizárva kiterjed, — ez is nyilvánvaló. Mégis azt látjuk a 20569/1905. szám alatt kibocsátott közgyűlési meghívón, hogy e nevezett, beiktató közgyűlésre főispán és alispán nem létében nem a főjegyző, nem is az árvaszéki elnök, hanem Nagy Sándor tb. főjegyző hiv meg nyájas barátsággal, ügy halljuk, a főjegyző nem volt itthon a meghívó kibocsátásakor. De hát hogyan maradt ki a szabályrendelet szerint sorban következő árvaszéki elnök? Nem tudjuk, de úgy beszélik azért, mert nem hangzik kellemesen a vezeték neve haladópárti körökben. * Egy okmány a Kristóffy érából. Böszörményi Éndre csenged főszolgabíró jóvoltából egy kis bepillantást nyerhetünk a közigazgatási korteskedés titkaiba. A főszolgabíró ur a csengeri képviselő választás eredménye folytán indokoltnak vélte a kormány helyett a vármegyétől követelni azon költségei megtérítését, melyek a Kristóffy rendeletére tett kortesutak folytán felmerülek. Befolyamodott a közgyűléshez e végből és igazolta utazásait a főispán »bizalmas« és valószínűleg hivatalból portómentes táviratainak hiteles másolataival. Az októberi közgyűlés második napján lett ez a pikáns kis eledel feltalálva a vármegye közönségének, de mivel akkor csak kevesen élvezhették, indokoltnak tartjuk ezen táviratok egyikét tágabb körben is ismeretessé tenni. Az okmány igy szól: »A királyi meghívó levél kihirdetése céljából a rendkívüli közgyűlés 13-án d. e. 10 órakor lesz. Kérlek, ha lehet jöjj be. A központi választmány az nap d. e. 11 órakor lesz. A központi választmány tagjait hozd be magaddal, nem baj ha némelyek ki is estek a vármegyei bizottságból, miután nem kell megyebizottsági tagnak lenni, azért jöjjenek be. Lépjetek érintkezésbe a szababelvüpárti jelöltekkel, hogy a választási küldöttségek miként választassanak meg. Ebbéli javaslatot még közgyűlés előtt egyenesen alispánhoz terjeszd be, Kristóffy.« Magunk részéről csak az okmány végső szavaihoz fűzünk megjegyzést és pedig annyit, hogy, hogyan egyezik meg ez a Nagy — Úgy van, a Boldogságos Szűz is a hazában van. — És Sándor bácsi szereti a hazát? — Láthatod — szakította őt félbe a belső megindultságtól Rosario, — A jó bácsi nagyon is szereti, a hazát. — Ő annyira szereti azt, hogy még életét is kockára teszi érte. Látod kis fiam, azért imádkozzál érte, hogy meg ne öljék őt. A fiúcska elhallgatott. Látszott rajta, hogy a mondottak értelmén törte a fejét. — S azok, a kik nem mennek a háborúba, sohasem halnak meg ? — Kérdé utoljára gyermeki logikája végső következményeképen. — De igenis azok is meghalnak. — Akkor én is háborúba fogok menni; ha nagy leszek — jelentette ki egész határozottsággal a kicsike. — S akarom, hogy te is elmenj. apám. Mert ugyebár egyszer mindnyájunknak meg kell halni, s ha már mindnyájunknak meg kell halni, haljunk meg azért... haljunk meg a mennyország mamájáért... haljunk meg a hazáért... A fiúcska szavait mély csend váltotta fel. A szülők némán, el nem palástolható meghatottsággal bámultak egymásra, mintha mindaz, amit az imént a kis ártatlan ajkáról hallottak, nem is a földről, hanem egy más világról csengett volna fülükbe. Rövid idő múlva megszólította Károly feleségét. — Feküdjél le, édesem, a tizet már régen elütötte. — És a katekizmus ? — Ma ő adott nekünk leckét belőle — válaszolt az apa homlokon csókolva szőke fürtü fiacskáját. Spanyolból: K A.
