Szatmár-Németi, 1911 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1911-08-20 / 67. szám
2-ik oldal. SZATMAR-NÉMETI Szatmár, 1911. augusztus 20. léleknek a visszáságokkal szemben tanúsított érzékenységét. A magyar társadalom nem egy alapvető rétegének, a parasztságnak és a mezőgazdasági munkásságnak nyugalma sokszor összefügg a magyar értelmiség passzivitásával. Miért nem érzi át a magyar intelligencia zöme viszonyainak barbárságát, miért nincs szeme ezen tömérdek jogi, kulturális és gazdasági nyomorúság iránt, amely körülvesz bennünket ? Megjegyzem, ez a kérdés nem esik egybe a magyar polgárság öntudatos osztályharca hiányának a problémájával. Az értelmiség tagjainak az életmódja polgári, de az érdekük, a felfogásuk nem esik mindenkor és mindenütt egybe a polgárságéval. Oroszországban, ebben a hozzánk sokban hasonlatos j országban más a polgárságnak és más az , értelmiségnek a szerepe. Az értelmiség korunkban rendszerint könnyebben és nagyobb erővel szegül az uralkodó rend ellen, mint a tulajdonképpeni polgárság. Első tekintetre valósággal csodálatos, hogy Magyarországon az értelmiség soraiban nem ég izzóan a hazai viszonyok gyűlölete. Az intellektuális proletariátus, bátran mondhatjuk, nagyobb, mint a nyugat legkapitalisztikus országaiban. Az értelmiségi foglalkozások felé nagy a tódulás. A földbirtokos osztály egy részének züllése, az értelmiségi pályák nagy presztízse, az ipar és kereskedelem csekély felszívó ereje táplálják az intellektuális pályák leié hömpölygő áramot. De ugyanaz az ok, amely erősen hozzájárul iparunk és kereskedelmünk gyengeségéhez, idézi elő azt, hogy a kulturális szükségletek nem elégíthetők ki kellő mértékben, s ez az ok: a képesség szegénysége. Vannak nagy számban ügyvédek és oivosok és van sok jogaiból kiforgatott és sok beteg ember, csak a pénz hiányzik, amellyel az ügyvédet és orvost megtudnák fizetni. Túltermelés és fogyasztási képesség hiánya, együttesen jellemzik a magyar értelmiségi krízist. Szatmári közállapotok Beteg középületek Hat ilyenek is vannak ?jA bennszülött, kinek teknt bölcsőjét itt ringatták s majdan itt is helyezik örök nyugovóra, ha megunja a száz percentes pótadót fizetni és főbe lövi magát, bizonyára nevetni fog. És azt fogja mondani a címekre, hogy: erőltetett. Középület ? Hát ilyenek is vannak? Nem is tudtam. És a szegény bennszülöttnek körülbelül igaza lesz. Mert kérem szépen ez a szó: középület valami komolyat jelent. Tisztességes, okos épületet, ahol a hivatalok vannak : szilárd falakkal, rendes ablakokkal ellátottat, könnyen járható lépcsőkkel. Nem pedig sárgára festett, düle- dező barakokat, közönséges nyomor tanyákat, melyek egyebet sem tesznek mint komikus szomorúsággal folyton bocsánatot kérnek, hogy még nem dűltek össze. És még valamit: arra késztetnek, hogy örökösen a másik oldalon járj, ha csak nem akarod b. családodat váratlanul ama tízezer koronához juttatni, melynek biztosítási diját szerencsére tegnap fizetted ki. Ó ami középületeink. Szegény prolongált életű, lerombolást áhitó bagolyvárak. Harsogóbban hirdetik ezer vérvörös plakátnál, hogy itt a közállapotok furesák és lehetetlenek, a középületek pedig mint a megtámasztott hullák, torzak és elföldelni valók. Meg kell jegyeznünk s tán jobb is lett volna mindjárt azzal kezdeni, hogy nem a mindenáron való gáncsolni akarás nyomta a kezünkbe a tollat, hogy mindezt és a következőt leírjuk. Hanem az az igazán önzetlennek mondható szeretet, amellyel csak olyanok dicsekedhetnek, akiknek nincsenek sötét ingoványokon parcellázásra alkalmas lankái és telkei, ahová villany kéne meg asztal. Minket az a mélységes szeretet sarkal e cikk megírására amellyel folyton-foly- vást vigyázzuk ennek a városnak a hatóság állal alig támogatott nagyszerű fejlődését. Folytatásokban, kövér köteteket lehetne írni arról, hogy milyen szánalmasan és csöppet sem imponálóan néz ki a városháza. A hivatalok elosztva itt is, ott is szinte panaszos szinfóniakat zokognak amiatt, hogy nincs egyetlen cserepes tanyájuk, ahol kéznél és együtt volna minden szerve a hatóságnak. De ha igy volna : nem kéne ide-oda helyre érkeztünk, amikor felkelt és kiszállt. Felugrottam és utána néztem. Várta a leszállásnál egy szép, magas, tinóm arcú ember, aki kezet csókolt neki és átvette a csomagját. Aztán mentek egymás mellett. Tovább, messzebb vitt a vonat, az élet. Kóboroltam, jártam vasúton, hajón, jókedvvel, szomorúan mindenfelé, találkoztam sok asszonnyal. Elmosódott bennem az egész kis emlék. Lementem később délre, Olaszhonba. A lágyan éneklő, barnabőrü. szép olaszok közé. Jól éltem ott kéllemesen. Nagyon de nagyon szerettem a tengert. Hatalmas felemelő érzéssel néztem a tarajos, zöldeskék, viharos hullámokat, majd a csendesen egybeolvadó bársonysima víztükröt. Kimentem egyszer gondolázni a tengerre. Szép, szürke este volt, majdnem sötét. Hazafelé mentem a bárkán. LassaD csepegett a viz az evezőn s valami tengermélyi hangulat kerekedett innen. Szépen pislogón homályos mécsek gyultak csillog'ak mindennütt és úsztam gondolán be a városba. Gondolat nélkül, melankólikus hangulattal teli bensővel ritmikusan eveztem, mikor egy fordulónál szembe jött velem egy bárka megpillantottam. Benne ült a fekete szemű nő, mellette az a férfi, akivel láttam elmenni egyszer a vasúti állomáson, a begyek között, Az olasz evezős gyorsan, sietve mártogatta a vízbe az evezőket meglepődtem. Valami nagy hatalmas különös hangulat villant át a lelkemen. Üres agyamba vérbullám tolult nem gondoltam, mit csinálok. És lassan, bánatosan, megfogva telkemmel a szép, fekete szemeit valami benső ősztö- kölésre, szinte öntudat nélkül köszöntöttem. Meg- bálintotta a fejet. Ez a két köszönés lélekből fakadt, az idegennek egymáshoz tartozásának érzéséből. Akkor azon az estén hozzáfüsődött a lelkem az övéhez, belekapcsolódott. És én tovább jártam, tovább barangoltam a városokat. Kutattam, nézte.n az utcák forgatagában; színházban, hangversenyen, mindeeütt kerestem, Kint a természetben, olyan vidékeken, a hol a találkozásunk történt, ott sem leltem. Hiába minden keresésének, többet nem láttam, de éreztem, sokszor, nagyon sokszor volt egy a lelkünk, pedig ki tudja, oly me»zire voltunk egymáshoz kapcsolt bennünket, egy ismeretlen szép, jó lelki kapocs. Ez a találkozás, ez a szomorú lelki találkozás meleg vizeken, suttogó tengeren, homályos, sejtelmes este, ez jutott eszembe most. Melegség futotta át szivemet, lágy asszonyiság öntött el. és átéltem azt, amit nem is éltem . . . Klek Vide». futkosni az ügyesbajos embernek. A régi postaépület meredekes lépcsőiről leródlizva, a városháza tönkrekoptatott grádicsain felkapaszkodni mondjuk a tiszti főügyész hivatalához. A polgárok kiket a muszáj a remegő emeletek megmászására nógat, a gyötrelemért azzal mindenesetre megvigasztalódhatnak, hogy mig fölérnek a retteget magasságba — szép csöndesen kiköphetik a tüdejüket. A higiénikus és túl a rendén tisztán tartott köpőedényekbe, melynek oldalát és az alját kilyukasztotta egyrészt a szájból elementáris erővel kitörő nyálsugár, másrészt az idő vasfoga. De ez csak egy pici szépség hiba. S fölemlitése csupán összekötő hidul szolgál nagyobb letakart és elhallgatott slendrián- ságok fölsorolásához. Most a csatangolás és kóborlások szezonján, de különösen és főképpen a szeptemberi gazdasági kiállítás alkalmával arra is ksll gondolni, hogy valami idegen ide téved hozzánk és látni akar egy szép épületet, kultur hajlékot, hivatalt, közintézményt. A kiváncsi másvárosi megreggelizik a Pannóniában s miután hallotta, hogy messengerjeink is vannak már, leküzdhe- | tetlen vágyat érez egy ilyet is látni. A boy helyet megjelenik Dávid, az egylovas, ami s élő Bádeckerünk, akihez igy esd a messziről jött: — Mutasson nekem valamit. Szépet, újat, modernet, nagyszerűt, egy csodálko- zásrakésztő középületet. És akkor Dávid, vagy én, vagy te, vagy bárki más, aki a tájékozatlan mellé szegődik, harmincezer amber helyett pirulva böki rá az ujját, a kopott városházára, az elérhetőség határon túl levő adóhivatalocs- kára^a kibővítésre nagyon is rászorult vágóhídra a színházra, a kórházról nem • is beszélve. Erre nem is kiváncsi az ide- I gén. Pesti lapokból tudja még a legutolsó ■ irvavármegyei tót is, hogy ez egy mi* ta kórház. Mintázza, hogy milyennek nem szabad lenni kórháznak. Aki belenéz ami közigazgatásunk homályos üvegfalakkal kerített műhelyébe, aki firtatja ezeket a kényes dolgokat-, mert utóvégre is ezek az épületek mind azt bizonyítják, hogy a tanács a város szépészete érdekében vajmi keveset cselekedet; (sőt amit tett — ellene követte el. Példa rá : az illemhelyek ügyetlen elhelyezése) azoknak előszednek a hivatalos Íróasztalok fiókjából piramidális tartalék terveket ilyen épületről, olyan palotáról, amolyan csarnokról. De ezek csak tervek. S bizonyára rosszak is, mert különben az Isten (aki mindent végez) már rég felépítette volna a kórházat éppen úgy mint ahogy végre kibővítette volna a vágóhidat. A múltkoriban foglalkozott a Szatmár- Németi a hatósági cselédkerités világot rengető kérdésével. Persze nyomban felszí- szentek az illetékesek és kisütötték, hogy komolytalansággal foglalkoztunk a kérdéssel Nos ez a mostani cikk, ugyhisszük elég objektiv. Elég komoly. Vagy nem ? Iparosok jogvédelme. Jogvédelem terén a magyar iparosiig vajmi kévé» eredményt tud felmutatni. A nemzetállam laigoru intenciója, hogy jogi élet terén minden polgár egyforma elbánás módbán részesüljön. A
