Szatmár-Németi, 1910 (14. évfolyam, 1-98. szám)
1910-10-05 / 74. szám
V XIV. évfolyam. Szatmár, 1910. október 5. Szerda. 74 szám. FÜGGETLENSÉGI ÉS L8-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NEMETI-I IPARÍ HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára iö fillér. FŐSZERKESZTŐ : THURNER ALBERT. FELELŐS SZERKESZTŐ s DUSZIK LAJOS. SZERKESZTŐSIG ES KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10-------Telefon-szám 80.-== Mi ndennemű dijak Szatmáron, ekiadóhivatalban fizetendők . | Okt. G. | A napok is meghalnak... Hosszabb, vagy rövidebb halódás után. A nagy »circum dede- runt«, a gyászos requiem a napokra: azokra a nagyokra, a dicsőségtől, vagy gyásztól emlékezetesekre is elkövetkezik. Lassan eltávozunk tőlük s a messzeségből a magasság és a mélység kicsinynek látszik : a dicsőséghez nincs érzékünk, a gyászoláshoz nincs őszinteségünk. A munka nagy gyógyító: kigyógyit a búskomorságból, az epedésből s megtanít a józanságra és a feledésre. Ma a józan munka korszakában, a kufár tülekedésben s az óvatos megadásban számon- kérően felénk hangzik a nagy memento ! Emlékezzünk ! Álljunk meg egy kissé. Vegyük le a kala- , pót és imádkozzunk ! Legyen ez az imádság egy esdeklő fohász, melyben megtisztul lelkünk : ez a bűnös, törpe, ingadozó lélek. Emlékezzünk 1 Jelenjen meg előttünk egy letűnt, agyonfeledett kor nagy, szent őrületig fokozódott törekvése ; egy rab nemzet szabadságszerelmének agóniája; egy korszakokon átöröklődött küzdelemnek, századDkat átvirrasztott meghalni nem tudó babonás eszmének nagy feltámadása,— talán utolsó? — fellobbanása... I Gyászoljuk meg hamuhintő bűnbánattal, I fájdalmas gyászszal az elhullott hősöket. Nem j a halottak elsiratása ez, mely megcsöndesül | egy szent sejtelem szavára. Nem! Okt. 6-án mi a nagy >hiábá*-t siratjuk keserű, emésztő gyászszal. Halottak napja van. Valóban nagy halottak napja, melynek gyásza az örök halál kétségbeejtő, remény nélküli, vigasztalan gyásza. Egy nép akkor hal meg, midőn elveszti nemzeti eszméjét. S a magyar elvesztette! Okt. 6-án szegezték rá a koporsót. A küzdelem dicső és állhatatos volt. Századok nagy szellemi megújhodása csak más alakba öltöztette, de a nemzet lelke megőrizte : a kurucok tárogatója eltörölt, de ugyanaz a élek szólt a honvédek trombitájából. Rákóczi, a nagy fejedelmek sarja, meglörve számüzötten sírba hanyatlott, de lelke az időben megerősödve s megifjulva újraéledt a nép fiában — a nagy Kossuth Lajosban ! A százados törekvés Ó benne született újra ! De Vele meg is halt! . . . Végső lobot vetett a nagy égő, hevítő eszme 1 Az idő szele fujta-é el, vagy maga a nemzet, mert aludni akart s bántotta ennek a siri mécsekből fonódott fáklyának — e nagy hagyománynak — bántó világa ? Meghalt-é ez is örökre, vagy él még, hogy késő századok l törekvéseit fűzze egybe s egykor diadalra j vezesse ? Talán csak ifjú virágzása volt a nemzet | korhadó vén fájának: lehullott a virág, eltűnt a tavasz, a poézis, szétfoszlott az illat. Vagy mámoros illúzió volt csupán s most eljött a józan kiábrándulás ? . . . Mindegy ! Nem csupán a hős 13 tábornok halt meg okt. 6-án, hanem egy rajongó, szabadságszerelmes nemzet! Meghalt s egy más, józanul számitő, olykor meghunyászkodva megalkuvó, mindent feledő okos nép lett belőle ! Hát ezt siratom én okt. 6-án 1 Ezt a szertelennek kikiáltott eszményképet kergető nemzetet; a hajdúk, kurucok és honvédek kivet- kőztefett, kiábrándult népét ! Ezt gyászolom én. Most már nincs eszméje, a máról-holnapra élő nép sivár és mindenre kapható önérzetnélküliségéhez jutott. Amit karddal kezében vívott ki, most koldusként könyörgi. Ejh, nem jó idők járnak. A lassú halál, lassú bénulás csendesíti s hüti a vért ereinkben. Ilyen nemzet ne üljön gyászünnepet a vértanuk sirján 1 Az emlékük sokkal szentebb, dicsőségük sokkal nagyobb s haláluk sokkal ^gyászosabb, mintsem, hogy egy törpe, behódoló nemzet ez ünneppel takargassa lelke sivárságát és ámítsa önmagát. A tüntető könnyek sértik a holtakat ! Inkább vegyük le a kalapot és — imádkozzunk ! ; Duszik Lajos. TÁRCA. Olasz kőművesek. Irta : Jávor Bella. Bella signorina . . . És én ezt nem tudtam . . . Mindenesetre : kezdek megelégedve lenni a nevemmel . . . Olyan szépen szoktunk diskurálni ; se olaszul, se magyarul, se németül, azon a senki állal se ösmert zagyvalék nyelven, amelyet én állítottam össze, ezekkel az én olaszaimmal. S amely olyan nagyon hasonlít az esperantóhoz . . . (Ezért megharagszik valaki \) Givrani Flora, a legöregebb köztük. Talán negyvenéves. De többnek látszik. Mikor először találkoz- lunk : nyitva felejtette a száját; megbámult ... Én kikacagtam. Ő pedig megharagudott és elfordult tőlem. Ez volt az ösmerkedésünk. Másnap hajnalban már hallottam a kopácsolást az épületen. Sietve öltöztem és kimentem az olaszokhoz ; a munkájukat nézni. A hatalmas lérmetü, erős Giovani, hogy meglátott, elibem jött. Elkezdte a fejét rázni és a mellét verni; érthetetlenül dadogott. Megint kacagtam. Erre dühös lett. — Na, nix tájcs I ? Tudni, tudnék, dehát, amit ő tájcsnak gondol, az minden, csak az nem. Kezdett érdekelni az az ember. így szerkesztettük meg azt a nyelvet, melyet köröttünk senki sem ért, csak mi ketten. És azóta, ha pihenni akarok és felejteni, fölkeresem az öreg Flórát a malter mellett és megkérdezem tőle: — Flora, — igy hívom őt, mert ő is a nevemen ! szólit. — Flora, mondja van magának felesége? Ilyenkor megcsillan a munkás szeme : — Van. Egy aranyos asszony. Szép. A szeme olyan, mint a magáé. De mégse, mert a magáé hideg gőgös, az én asszonyom szeme pedig beszél! Ha hal laná a hangját, hogy énekel, istenem! — Flora, maga szereti az asszonyát, ugye? Akkor miért hagyja őt hónapokra magára abban a kis meleg (alján faluban? Igen, ha olyan nagyon szereti és ha olyan nagyon szép? Nem udvarolnak neki? Flora nagyot sóhajt, aztán ledobja kezéből a téglát. Megfogja a kezemet, egész bizalmasan és igy kényszerit arra, hogy másfelé nézzek. — Látja ott azt a szőke fiút? Ez ő . . . Megértettem. Elhozza magával, hogy ne kelljen féltenie az asszonyt tőle. Többet nem is beszéltünk erről. Flora is örvendett, hogy nem hozom föl ezt a dolgot többé. S másnap reggel 3 szál gyönyörű őszi j rózsát hozott nekem — hátából ! És azóta minden reggel hoz hármat. — Mondja Rómában volt már? — kérdeztem tőle, ma reggel. Fölényesen nevetett. — Két esztendeig a pápa ajtónállója voltam — mondta. (Nem tudom mi igaz ebből.) — Háromezer szobája van, — mesélte tovább — háromezer, — szólagclla. — Borzasztó. Milliókat eszik meg az az ember. — Maga ugye katólius — neveltem. — Furcsa. Lássa Giovani, én úgy hallottam, hogy 365 szobája van a pápának. Az is csak azért, mert szeszélyes. Ugyanis: egy napnál tovább nem tud egy szobában lakni. Menden napra jut egy-egy ilymódon .. . Azután minden következő évben, január első napján, megint az első számú szobában kezde . . . — Mégis igy lesz a’ -— bólintott. S mindjárt megenyhült a haragja is a szentatya iránt . . . — Hát a királyukat, szereti ? — Helena ... az egy asszony. Drága asszony. Az ura? Kopott ember; Helena fényesítette meg a koronáját a borzasztó vagyonával. — Ezt se igy tudtam én. Montenegro szegény ; Miklós cár adta a Helena hozományát : 5 millió koronát . . . — Ebben lehet valami igaz. Talán igy is van. KLEIN és TÁRSA Hám Jánosoutoai ti'yapjusxövet» " áruháza SZATMAR. Női cöstümökre igen alkalmas szövetek nagy választékban. Vajay-utca 30. számú sarok telek eladó.
