Szatmár-Németi, 1909 (13. évfolyam, 1-104. szám)

1909-08-15 / 65. szám

2-ik oldal

S Z A T M Á R-N É M E T I.

Szatmár, 1909. augusztus 15.

sértés nagyságának és az elégtétel módjának és mennyiségének megállapítása is a társadalom joga és kötelessége.

Müveit társadalomból pedig az erőszak száműzve van. A vérontásnak pedig egész mi- voltunk repugnál. Ezért erkölcsi és szociológiai képtelenség a párbaj, mint becsületreparátor. Ezért lehet a társadalom erkölcsi, kulturális nívóját arról megítélni, hogy a párbajjal szemben milyen álláspontot foglal el. Es ha még a gondolkodásnak ebben az előrehaladt idejében is azzal védekezhetnek a párbajozók, hogy „a társadalom kényszerit reá“ — s ha ezt a kényszerítést be is lehet bizonyítani, akkor az ilyen társadalomnak homlokán ott ragyog a szégyenbélyeg.

Azt tapasztaljuk, hogy a szükebb és tágabb körű társadalomban egyaránt — nem mindenkor a való és általánosan tudott körülmények szerint alakul ki az egyesek erkölcsi értékéről a felfogás. Gyakran a társadalom maga sem meri nyíltan és őszintén kifejezésre juttatni véleményét. Valami álszenteskedésre való rendkívüli hajlandóság uralkodik a társadalmakon, amely egyrészt túlzottan követeli egyesektől a becsület erőszakos védelmét, másrészt azonban eltűri azt, hogy akár nyíltan, akár csak egymás közt elismert svihák alakok, akiknek jelleméhez, múltjához, tetteihez a becsületnek édes kevés köze van, — minden akadály nélkül helyet foglaljanak a tisztességes elemek számára fenntartott polcokon és élvezzék eddigi gazemberségüknek gyümölcseit.

Mindkét szélsőség minden társadalomban | feltalálható. Azonban csak olt igazolható, ahol az igazi becsület és ennek védelme iránt nagy az érzékenység és a társadalom e védelemre a maga fejlettségének megfelelő nívójú eszközöket tud szolgáltatni.

A párbaj ebben a mai formájában — vassal és pisztollyal — sohasem lesz többé a társadalommal egyenlő rangú, Talán majd egy másik formában inkább. Mint szellemi párviadal. Hadd álljanak ki olyan párbajra, ahol az ész és tudás harcoljon az ész és a tudással.

Vájjon akkor is annyian ambicionálnák maguknak azt, hogy minél gyakrabban élűimét megosztani, részaratásban részesíteni kívánja, akarja visszautasithatlanul másokkal, akikkel éveken keresztül együtt él, örül, sir vagy dolgozik.

.. . Ott ülök a fenyves erdő közepén egy pihenőnél. Merengve nézem a sudár fenyőfákat, mintha a libamusi cédrus fák tövéről jutottak volna ide. Hogy azok szorosan egymás mellett miképen szépen, csendesen megférnek. Nem bántják egymást. Élnek, ég felé törnek. Bezzeg az emberek I Ők távolodnak egymástól. Hogy aztán marhassák — az ember az embereket. Hogy sebet ejtsenek egymáson. Kegyetlent, vérzőt.

Nincs is jobb barátja ma az embernek a természetnél. Az hü. Az nem csal. Az tanít. Óv. Sok-sok mindent megfejt. Nemcsak a templomban, a gyóntatószékben lehet ám gyónni. Vallomásunkat a természet, a suttogó, beszélő fenyves is meghallgatja. És megkérdezi :

— Meg van-e lelked harmóniája ? Mert csak ez az élet. Ládd-e a természet összhangját. Egységét! Tanulj tőle .. .

. . . Amott a hatodik fa soron tőlem két mókus, evetve ugrándozik ágról-ágra, fáról-fára. Milyen kedves állatkák . . . Ügyesek, fürgék, élelmesek. Csendesen maradok És figyelem. Jő még kettő. Játszanak, ropogtatnak, élelmüket keresik fürgén, ügyesen.

És egyszerre elmosolyodom. Akaratlanul egy más világláj lajhárjának alakja szökik eszembe. A természet ellentéte. Egymást kiegészítő jelensége. Nem láttam soha lajbárt. De képzeletem odakapcsolja a

csekedhessenek ezzel a sokat jellentő, ma is még hirt, dicsőséget, custodia honestét szerző tettel.* »párbajoztam«?

Addig pedig, amig ez elkövetkezik, folyik a hajsza tovább a becsületért, a — más becsületéért s e mellett a nagy buzgóság mellett büntetlenül marad a nagyképü, lézengő, de jó szájú sviháksereg, az üresfejü alakok tömege.

Mert hiszen mi kultur társadalom vagyunk s aki ezt kétségbe merné vonni, annak — lovasságival csípjük le az orra hegyét!

Difficile est satiram non scribere . . .

Házbér-negyed.

1909. aug. 14,

Alig múlt el augusztus elseje, még a felmondási idő végső terminusa, a 15-ike el sem következett, a kiadó lakásokat hirdető cédulák már is süriien tarkítják a házak falát. És, ha eljő a november elseje, lesz zür-zavar, lesz költözködés, rendetlenség, — végül rend. És a szegény lakó, mint az ideiglenes — menedéket talált hajszolt madár, hálálkodva búvik meg az uj menedék-helyen, az uj lakásban. Meddig? Biz’ azt ő maga sem tudja!

Azt mondhatnák, hogy ez igy van mindenütt. Nem tagadom. Házbérnegyed van tényleg másutt is. És való az is, hogy talán sehol nem köt háziúr a lakóval életre szóló szerződést. Tehát másutt is van felmondás és igy természetszerűleg — költözködés. Nálunk sem épen mai jelenség ez. Régebben is úgy volt az: Lakók jönnek — lakók mennek.

Csakhogy régebben: voltak lakók, akiknek, vagy akik felmondoltak és igy költözködniök kellett.

Ma pedig: vannak olyanok is, akik — maradnak a régi lakásukban és — nem költözködnek. Nem most. Avagy még nem.

És ép az az anomália, hogy mig régebben a költözködéseknek — bár ritkábbak voltak — nagyon különbözők voltak az okai, ma, amikor csaknem minden második lakó költözni kénytelen, majd minden esetben egy ugyanaz a költözködés indító oka.

Régebben költözködni kellett a lakóknak, mert a háziúr nagy sajnálkozások közepette azért mondott fel, mert megnőtt a leány, avagy asszonyt hozott házhoz a fiú s igy szükség vau a lakásra. Avagy a lakó mondott fel, ilyes okból.

Ma eljön a házbérnegyed. És bár a lakás nyirkos, az ablakok nem záródnak jól, az ajtókon ujjnyi vastag a repedés, becsorog az eső a háztetőn, a szegény lakó szívesen maradna továbbra. Ám reszketve viszi a házbért. Reszket addig a család minden tagja és lélekzet visszafojtva várja vissza a család fejét

másik oldalra. Ahogy tanultam, ahogyan olvastam. Hogy nagy nehezen rászánja magát, hogy fára másszon. És ott marad, mig arról a fáról mindent le nem pusz tit. Még azután is. Csak mikor már az éhségtől való elpusztulás fenyegeti, elereszti magát, fülét-farkát és lezuhan lomha teste visszhangzó kopogással.

Az életben, az emberek közt is megtaláljuk ezt a két ellentétes jelenséget, képet. Csak az elvonás

filozófiai mesterségéhez értsünk egy kevéssé.

*

Indulok aztán le a fürdő felé. Gyönyörűen gondozott, tiszta kavicsos, mindenütt sima, egyenletes, meredek nélküli ut vezet. Egy teljes óra hosszat. Az ut mellett eleven, kacér patak, a vízvezeték patakja kacérkodva, locsogva-csacsogva siet a völgybe. A hegyoldalból majd minden 20—30 lépésnyire jéghideg forrás bugyog (Iglófüredi forrás, beregszászi pihenő, Vérke forrás). Egyszerre csak kiszélesedik az Üstökös- tér, majd lenn a völgyben, a fürdő előtt találja az ember a legnagyobb forrást vízesésével : a Kálmán forrást. És itt elébe szökik Jakab Ödön költőnk szép verse :

A ki azon busul, hogy fásult a szive,

Utolsó próbára jöjjön ki még ide.

S ha még itt se dobban szive melegebben!

Veheti az útját temetőnek egyben.

Ám úgy látom, hogy az igen előkelő fürdő vendégeknek szive bizony megdobban. Még pedig igazán melegen. És nem veszik utjokat — a temetőbe. Meg- ifjodnak ! Újult erővel térnek vissza majd csendes, munkás lakásukba.

hogy vájjon mi hirt hoz. Még a bölcsőben sivitó apróság is elhallgat e fontos pillanatok idejére és a bölcsője korlátjainak pálcikáján reménykedve számlál: Emel . . . nem emel . . . emel . . . Miközben lesújtva étkezik vissza a családfő és megadja a választ, ami most már biztos:

— Igen, emel 40 koronával.

Hát ez az anomália. Régebben, amikor házat építettek, nem gondolt az építtető arra, hogy azért épit, illetve azért építtet rosszul, meri úgyis a lakóé lesz a lakás. Becsületesen, jól épített, házak voltak. És ha megegyeztek a bérre, akkor nyugodtan álhatóit a lakó. Nem kellett minden negyedben rettegnie a feje felett tornyosuló házbéremelési zivataroktól.

Ma már az építkezésnél nem arra törekszik az építtető, hogy egészségesen, jól felépített háza legyen. Arra törekszik, hogy a ház tetszetős külsejű legyen. Ellenben már az építkezésnél elvon mindent, ami egészségi szempontból szükséges, kívánatos volna ugyan, de drágítja az épületet, és igy fél, hogy nem hozhatja ki a kellő hasznot.

Régebben nem kellett a hatóságnak valóságosan gyámkodni az építtetők fölött. Úgy gondolkozott akkor a hatóság, hogy csak nem lesz bolond rosszat építeni magának.

Ma — ügyelnie kell a körmére az építtetőnek, mert különben képes — pókhálókra felrakni a gerendákat.

És ilyetén körülmények között a szegény lakókat a sárga irigység fogja el, ha a phalanxterheliekre gondolnak :

— Boldog emberek, nekik nem kellett a ház

bérnegyedektől rettegni ! —a.

„A városi villamos mii szervezéséhez.“

Irta: Harkó Kálmán igazgató.

A „Polgárok Lapja“ 5. számában egy szakértő a villamos mü szervezetére vonatkozó javaslatom felül- birálatával foglalkozik.

A szakértő ur a vállalat szervezetére és annak további vezetésére eszmékkel szolgál és azokkal úgy engem, valamint az arra illetékes bizottságot, úgyszintén a városi Tanácsot is jóakaratulag tanácsokkal támogatni igyekszik.

Ezen a közérdek szempontjából írott cikkért a szakértőnek köszönettel tartozunk, engedjen meg nekem azonban a tisztelt Szerkesztőség, hogy a kérdéses közleményt a közérdek szemüvegén a magam részéről is kissé bonckés alávehessem.

Jogot formálok ehhez — talán nem veszik szerénytelenségnek — mert 12 éve mással nem foglalkozom, mint villamos üzemeknek a létesítésével, azok vezetésével, a műszaki és adminisztratív résznek az organizálásával. — Ezen munkákat vagy részvénytársasági kezelésben vagy pedig 7 év óta épen a jelenlegi vállalat városi kezelésében hajtottam végre.

Nem is csuda. Hiszen a jó Isten erre az igló füredi fürdőre két kézzel és pazarul szórta áldásait. Egy minden oldalról védett gyönyörű völgyben, hi hetetlenül tiszta levegővel, pormentességgel, ritka szépségű fenyvesek, kiránduló helyek — mind-mind arra valók, hogy az embert újra emberré tegyék, úgyszólván ifjúvá avassák. A természet ily csudás szépségét mintegy érzik a fürdő vendégek is. Akik — már látom — igen válogatott és előkelők (Sok kúriai biró, tszéki elnökök, pl Zsitvay Leó Budapestről, tanárok, földbirtokosok családjaikkal). És még sincs itt lukszns. A hölgyek igazán diskréten és egyszerűen öltözködnek. Egy és ugyanazon ruhát viselik leggyakrabban és egész családiasán viselkednek és érzik magukat. Bala- tonföldváron pl. már nagyon is kiérzik a mágnás iz. Magatartásban és öltözékben egyaránt. Siófokon a lukszus tébolyába esnek a hölgyek. Azt hinné az ember, hogy a Balaton tündérével való eljegyzésre számítanak. Balatonfüreden rideg komolyságot, a jólét érzetének tultengését veheti észre a szemlélő.

Itt csendes, de azért mégis derült életfilozófiát testesítenek meg a vendégek gyakorlatilag. Mert itt mindenki üdülni akar és nem tetszelegni. Ide hiába hozzák a hölgyek selymeiket és összes kiszépitő titkaikat. Ut a természet az ur. ő a legszebb, ö a középpont. Itt a fenyvesek esudás befolyásának és hatalmának ereje, gyógyító balzsama — az egyedüli lukszus cikk.