Szatmár-Németi, 1907 (11. évfolyam, 1-104. szám)
1907-03-31 / 26. szám
Szatmár, 1907. március 31. 5-ik oldal. — Sajnos, fölmondta az állását, mert férjhez ment. Miért mondja, hogy sajnos ? Mert én vettem el. ♦ — Csinos kis leányka vagy, — mondá a divatkirálynő egy kis leánynak, akivel palotájának márványlépcsőjén találkozott, — nem láttalak már én téged valahol ? — Föltétlenül látott. — Mindjárt gondoltam. És hol láttalak? — Itt a házban. — Ahá, persze, te vagy az a kis leány ugy-e, aki az én Gladysemmel játszani szoktál? — Nem, mama, én vagyok Gladys maga. Ki« fürdőhelyen. A vendég: Adhat, kérem, nekem ma végre egy tiszta asztalkendőt? — A pincér: Az, kérem, attól függ, hogy mennyi ideig méltóztatik még itt maradni. * Igazsága van. Mondja csak polgármester ur, — kérdezte a préfet egy kis város polgármesterétől — miért akarnak önök szobrot állítani annak a Four- don X-nek. Hiszen igaz, hogy a város szülötte, de .. , teljesen ismeretlen ember? — Éppen azért, — válaszolta a polgármester, — majd ismertté tesz- szük mi. * Kabáttolvajok közt. Tudod pajtás, — a kabátod igen rosszul áll! — Hát azt hiszed, hogy nekünk a kávéházakban mérték szerint csinálnak kabátot! ? * A kis ravasz. Ejnye! Mondja csak, miért dugja be ön vattával a fülét ? — Hogy jobban hallják ! — Hogyan? — Hát igen, hogy jobban halljam azt, amiről az emberek azt hiszik, hogy igy dugott füllel nem hallom. * Divatos házasság. Lehet-e nagyobb szerencséje egy leánynak, minthogy elveszi egy fiatal milliomos? — Hogyne! Ha egy öreg veszi el! * Sziveslátás. Lesz szerencsénk önhöz holnap ? Ének- és zenehangverseny lesz nálunk. Alice leányom énekelni fog, Beatrice pedig előadja legújabb költeményét. Aztán kilenc órakor vacsorálunk. — Ezer köszönet, ön igazán nagyon kedves, asszonyom. Ott leszek önöknél — kilenc órára. CSARNOK. Tavasz. Nem igy képzelém én, nem fütött szobában, Bezárva egyhangú, szomorú magányban, Várni be a tavaszt, a mely újjá éleszt, Haldokló március, nem igy véltem én ezt! Hanem úgy, mint máskor, régen, nagyon régen Rügybontó nagsugár ragyogott az égen, Komor hangulattól, fáradtságtól menten Tavaszt üdvözölni a szabadba mentem ! Bódulásig szivott tüdőm a friss légből S mig több napsugarat sirtam le az égből, Fürödtem a tavasz üde harmatában, Égkék ibolyának édes illatában. Most: ülök szobámban, nem érzek ki vágyat, Hó fedi a mezőt, a napsugár bágyadt, Hüs északi szélben zuzmarás ág zörög, Sohsem lesz hát tavasz, e tél hát már örök?l Hol késik a napnak rügybontó sugára, Mikor pattan fel a földnek fagyos zárja, Mikor vonul el a természet bus leple, Mikor lesz már tavasz, madár ... harmat... lepke ? 1 SZATMÁR-NÉMETI. Hisz az én lelkem már rég érzi a tavaszt, A szerelem napja benne rügyet fakaszt, Jövel hát kikelet, hozzad napsugarad S szivem kis rügyéből dús terebély fakad ! Búr. Jakab. Irta: Marosán János. íróasztalom mellett ültem és erősen törtem a fejem bizonyos jambusokon és trocheusokon. Már-már megtaláltam az úgy nevezett „rimskálát“, midőn gigászi munkámban erős kopogtatás zavart meg. Nem is volt ez kopogtatás, hanem inkább dörömbölés. A kopogtató be sem várta az obiigát „tessék“, „szabad“ vagy „lehet“-et, ajtóstól rohant be. A kedves, figyelmes vendég persze nem is lehetett más, mint az én kedves barátom, a Jakab. Igen, Jakab edler von Blumenthal aus llohenjura. Hogy hívták Jakabot, az az hogy hívni nem hívta senki csak a neve volt ez, melyre ő büszke volt. Büszke volt arra is, hogy német származású „edler*, bár egy; szót sem tudott németül. Hanem, mikor a plébános azzal boszantotta, hogy ősei úgy kerültek Magyar- országba, hogy III. Henrik német császár vezérei a í Vértesen át menekülve, egyik vértjét buzgón hányó 1 német az ő ősét is vérttel együtt dobta le, Jakab na- | gyón haragudott, de különben testtel lélekkel magyar I volt, s azt tettel is nem egyszer be is bizonyította, j Jó fiú volt a Jakab, csak pumpolni nagyon szeretett. Ez betegsége volt, mint az alkoholistának az ivás. Ha Jakab valahol megjelent a láthatáron s jó ismerőssel találkozott, az illető tárcája, egy pár koronával minden bizonnyal könyebb lett. Tudja Isten, úgy megszoktuk már, Jakab „legrövidebb időre“ kért kölcsönét, mint egy cim- s tételnélküli adót, melyet az ember fizet, de nem tudja miért. Ezúttal is azt gondoltam, hogy Jakab „pillanatnyi“ pénzzavarban van s én hozzám akar fordulni a baráti szívességemet igénybe venni, mint máskor. De ezúttal kellemesen csalódtam, mely kellemes csalódásnak, mint az később ki íog derülni, igen kellemetlenül adtam meg az árát. — Barátom — mondja Jakab — itt az ideje, hogy az annyiszor igénybe vett baráti jóindulatodat, ha nem is egészben, de legalább részben visszaadjam. — Óh kérlek szépen — mondám meghatva s szerényen. — Igen sokszor voltál szives apró kölcsönökkel kisegíteni — folytatja Jakab egész komolyan — hát illik azt visszatéríteni. Magam sem tudom már, menynyi is áz összeg summa-summárum ? — óh kérlek, hadd el, szót sem érdemel — mondám — apróbb baráti szívességeket nem szoktam nyilván tartani. Az összeg, melyet Jakab évek óta részletekben volt szives igénybe venni, bizonyára száz koronákra rúgott, de töljegyezni szükségtelennek tartotta. — No az összeg nagysága — elvégre is mind- egy — mondja Jakab, a fő az, hogy most némi pénzhez jutván 10 koronát visszaadok belőle. Itt a pénz! Meg voltam hatva. Az összeg kamatjának 10 százaléka! Nem az összeg nagysága, hanem az érzés, mellyel Jakab a pénzt átadta s a routin, mellyel szerepét játszta, hatott meg. — Mégis derék, becsületes ember vagy te Jakab, mondám érzelegve. — Hát mit gondolsz? Megfordulnának a sírjukban az edler Blumenthálok, a Hohenjurák, ha megtudnák, hogy utolsó ivadékuk nem tetőtől-talpig gen- telman. — No ezt nem hagyom szó nélkül, Jakab ülj le, üzenek a többi fiukért, mindjárt itt lesznek, Egy félóra múlva együtt voltunk: a plébános, a doktor, a patikus, nótárius stb. Jakab és én. Elő- i adtam hamarjában Jakab barátunk derék tettét, melyet mindenki a kellő meglepetéssel hallgatott végig és általános volt az a nézet, hogy e nevezetes, ritka be- csületességi megnyilvánulást ünnepélyessé kell tenni s annak áldásos, szerencsés mivoltát én élvezvén, nagyon természetesen, hogy az ünnepély rendezése is az én feladatom s kötelességem. Ezen általános nézetnek és közvéleménynek kénytelen voltam engedni, mint egy népszerű képviselő-jelölt választói „köz- : óhajának.* Az ünnepély nagyon is vígan folyt le, a nap hőse persze Jakab volt, de az ő szerepeltetésének költségei az én vállamat, jobban mondva tárcámat nyomták. A megható ünnepély szépen belekerült: megettek egy fél sertést, két kosár tésztát, gyümölcsöt, megittak 50 liter boromat, egy láda ásványvizet, két üveg konyakot, elpusztítottak 200 drb. cigarettát, egy láda trabukkót, ráadásul a „Togók“, „Uhn*-k, „Fe- dák Sári“-k, „Gromoboj“-ok, „Banzáj“-ok elvittek vagy 30—40 korona aprópénzt, Jakab elkérte egy „pillanatra“ a megadott 10 koronát, de arra, hogy visszaadja, arra nem került pillanat. Valahogyan még cigány is került elő, mi tudvalevő, hogy mindig visz, soha sem hoz a házhoz és mind ezek tetejébe Dudi prímásnak Jakab nagylelkűen, gavallérosan odaajándékozta vadonat uj téli kabátomat. Másnap egy pár percnyi clmeíuttatást tartottam az elmúlt éjjel emlékein s mit mondhattam egyebet, mint: „Jakab, Jakab, törjön ki a nyakad!“ * # * A múlt napokon ismét volt szerencsém Jakab barátomhoz. Most azonban nem volt oly megelégedett, vigarcu, sőt elég komornak láttam. — Min búsulsz, Jakab, nagyon is komor vagy ? — Barátom, nagy dologra határoztam el magam. — Talán csak nem? Halljuk. — Meguntam ezt a semmittevő életet, egy igen jó és alkalma's állásra pályáztam. — Ne mond ! Nos ? — Képzeld csak, milyenek is ezek a budapesti nagyfejüek? Mert Pestre pályáztam. Nem kevesebbet kívánnak, mint hogy ősi német nevemet magyarosítsam meg. — Ez baj, nagy baj. — Dehogy baj, nagyobb baj annál az, hogy a magyarosításhoz szükséges apró költségek »most éppen« nem állanak rendelkezésemre. — Óh kérlek, ha csak ez az akadály? Parancsolj velem, bármikor rendelkezésedre állok. És ezzel átnyújtottam Jakabnak a szükséges néhány korona aprópénzt, melyet Jakab csakhamar zsebrevágott. Majd még eldiskurálva a plébánoshoz mentünk. Ott aztán ismét szóba került a Jakab dolga. A plébános jó szivü ember volt, segíteni akart az ügyön. Hogy a névmagyarosítás, az állás elnyerése minél hamarább és annal biztosabban és gyorsabban menjen, hamarosan 100 koronát ajánlott fel Jakabnak segítő kölcsönül. Persze Jakabnak volt annyi vágott dohánya és a szép ropogós 100 koronás bankót elfogadta és csak hamar úgy eltüntette, mint egy bűvész. Nem sokáig beszélt velük, hanem a legközelebbi vonattal eltávozott. Egy hétig semmi hirt sem tudtunk Jakabról, azt sem, hogy van-e állás, azt sem, hogy van-e magyar név! A kaszinóban ülünk épen és csendesen alsózunk, mikor a doktornak táviratot hoznak. Miután ez máskor is megtörtént, mit sem ügyeltünk rá, csak mikor az orvos megszólalt hogy: »Jakab, Jakab«, mindenki csupa fül volt, a távirat igy szólt: »Küldje tek táviratilag 100 koronát, különben örökre veszve van a ti — Jakabotok.« Tanácstalanul néztünk egy darabig egymásra; végre is, nem volt mit tenni, abban állapodtunk meg, hogy összetesszük a pénzt és elküldjük. Ki tudja hátha ettől függ a jövője? Hát ha ez az összeg lesz szerencséjének megalapítója? Ki tudja? Hát csak elküldtük. Harmadnapra csak beállitt a Jakab. Kérdi a doktor; — Nos, Jabab, hogy vagyunk? — Mint látjátok, épen, egészségesen. — Van-e már állás? — Nincs. — Hát hogyan? — Igen egyszerűen, mással töltötték be. — És a névmagyarosítás? — Az sincs. — Miért? — Az utolsó pillanatban meggondoltam a dolgot, Mit szólanak odalen, illetve odafen az ősök! Nem volt bátorságom . . . — Hát a 100 korona? Kérdi a plébános. — Az sincs. — Hát a másik 100 korona, kérdi a doktor. — Az sincs. — Hát most már mi lesz? kérdeztük mindannyian. — Ami eddig volt, felelte Jakab nyugodtan. Egymásra néztünk, egy jót mosolyogtunk, mit is mondhattunk volna egyebet, mint: — »Jakab, Jakab, törjön ki a nyakad!«
