Szatmár-Németi, 1906 (10. évfolyam, 1-103. szám)
1906-10-21 / 84. szám
84. szám. X. évfolyam. Szatmár, 1906. október 21. Vasárnap. f AR-NEMETI. FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-as POLITIKAI LAP. A „SZATMÁR-NÉRiETI-l IPARI HITELSZÖVETKEZET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN ÉS VASÁRNAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 8 kor. Félévre 4 kor. Negyedévre 2 kor. Egyes szám ára 10 fillér. Az ügyvédekről. A »Szamos* cimü laptársunk legutóbbi számában „az Ügyvéd hivatása“ cimmel vezércikk jelent meg, melyben a cikkíró bő részletezéssel foglalkozik az ügyvédi kar dolgaival és különösen kiemeli, hogy napjainkban az ügyvédség gyakorlata már nem marad azon korlátok között, a melyeket számos törvény megállapított. Hát hiszen kétségtelen, hogy a cikkíró, a ki maga is — bár rövid idő óta — tagja az ügyvédi karnak, sok igazságot mond és helyesen állítja szembe azokat az összeütköző ellentéteket, a melyeket az ügyvédi hivatás körében naponta tapasztalhatunk. Igaza van a cikkírónak abban is, hogy a létszám szaporodás óriási és ezzel szemben a működési kör mindinkább kisebbre szorul. Tény, hogy az ilyen szomorú körülmények között mindinkább nagyobb az a latitude, a mely a hivatásnak megfelelő és tulajdonképeni ügyvédi gyakorlat és az újabban folytatott praxis között jelentkezik. Az is tény, hogy az existentiájáért nehezen küzdő ügyvéd minduntalan szembehelyezkedik azokkal a törvényes rendelkezésekkel, a melyek úgy a kamaráknak, mint a bíróságnak módot és alkalmat adhatnának a szigorú megtorlásra. Arról azonban a cikkíró nem beszél, hogy Lapvezér: Dr. KELEMEN SAMU országgyűlési képviselő. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Komáromy Zoltán. Dr. Havas Miklós. SZERKESZTŐSÉI! ÉS KIADÓHIVATAL: Boros Adolf könyvnyomdája, Hám János-utca 10. __ " - ■: Teleíon-szám 80. ===== Mi ndennemű dijak Szstmároii, a kiadóhivatalban fizetendók. az ügyvédi hivatásnak eme degenerálódása a legégetőbb kényszer és szükség hatása alatt történik. Hiszen nagyon szép volna, ha minden ügyvéd lelkében az ideális és magasztos elvekkel, csakis a szigorúan vett ügyvédi praxist folytatná és boldog állapot lenne az, ha existentiá- ját ezzel megteremthetné. Ámde, a mint a cikkíró maga is kifejezi, az a fogalom, a mit »kliensinek hívnak, mindinkább elhalványul, a minek folyománya, hogy csak a keresettebb ügyvédeknek van dolguk és elfoglaltságuk, a többi pedig akár fényesen, akár egyszerűen berendezett irodájában csak vár . . . vár . . . vár. .. Mit csináljon tehát? A parancsoló szükség hajtja arra, hogy ő keresse fel az ügyfeleket, és adjon eszméket, keltse fel az érdeklődést uj tervek iránt, csináljon bankot, csináljon föld- és ház-üzleteket, egyszóval, hogy üzérkedjék. Arra is a kényszerítő szükség hajtja, hogy ha akad is már egy-két kliense, azoknak erőszakkal csináljon ügyeket és pereket. Társadalmunknak eme .valóban előkelő és intelligens rétege, mely az utóbbi időben tekintélyben már is sokat vesztett, existentiájáért küzdve lépi tehát át azokat a morális és tételes szabá'yokat, a melyek hivatását szabályozzák. Nem ezeknek éles színekkel való ecsetelésre van szükség, hanem azon módozatok föl! j színre hozására és megbeszélésére, a melyek eme bajokat orvosolhatják. Indítványokat kérünk és mindenirányu javaslatot, mely a helyzet sanálásával kíván foglalkozni. És ez annál aktuállisabb, mert az igazságügyi minisztérium épen most bocsátotta közre azt a megbízásából készült két törvény- tervezetet, mely az ügyvédi rendtartás módosítását, helyesebben az ügyvédség szomorú hely- zetének javítását célozza. E két törvény-tervezet nagyjelentőségű uji- | tásokat tartalmaz és a közvélemény már sokkal inkább érdeklődik az ügyvédség mai helyzetével, sem mint érdektelen lenne e kél törvény tervezetnek alapgondolatait akár a nyilvánosság előtt is megvitatni. Mert nagy dolgok vannak ám ezekben a tervezetekben; nem csekélység az, hogy az ügyvédség ketté osztását célozzák azzal, mikép alsó és felső bírósági ügyvédeket akarnak megkülönböztetni. Az sem csekélység, hogy ügyvédi kamaráknak óriási hatáskört kívánnak adni és ezzel alapját vetni egy eltitkolt numerus klaususnak. Ugyancsak lényeges kérdés az országos ügyvédi nyugdíj és ezzel összefüggő egyéb kérdés. És bár az igazságügy minisztérium ki is jelenti, hogy e tervezetnek közzé tételével az ügyvédi rendtartás reformjának irányára nézve állást nem óhajt elfoglalni, mégis csak T A R C A. Lóhistóriák. Irta: Dénes Sándor. I. A Lepke. Ha egy-egy szünidőre hazarándulok a fővárosi Babilonból a kis falumba, szétnézek az emberek között. El-elnézem őket, azután ijedten szaladok a tükörhöz. Hajtogatom a fejem jobbra-balra és nagy megnyugvással állapítom meg, hogy még nincs egy ősz hajszál sem a fejemen. Odafent a nagyvárosban nem ér rá az ember észrevenni, hogy lelik-mulik az idő. Egy-egy napot csak eltemet az ember avval, hogy: »no, megint elmúlt egy nap!« — de már hónapok, esztendők múlását nem számolgatja úgy a városi. Nem ér rá. Nincs ideje, hogy egv egész esztendő elmúlása fölött elmélkedjék. Hanem itthon aztán annál ijesztőbben látom az idők rohanását. A mikor egyet fordulok — esztendőben egyszer-kétszer — a nagyváros meg a falum közt, mintha mindig más embereket látnék itthon. Most is idegen arcú, bajuszos legények járnak bálba hívogatni. Szép szál emberek, megfeszül rajtuk a magyar ruha, jó magam eltörpülök mellettük. Pedig hát, a mint a nevüket hallom, mindre ráismerek. Jópajtásom, játszóbarátom volt miudenik. De én csak a mezítlábas, gatyaszáros gyerekekre emlékszem, ők megemberesedtek, egyik-másik meg is feleségesedett. Ilyenkor aztán, ha látom őket, nagyon öregnek érzem magamat mellettük. Engem megöregitett az Íróasztal, a ténta, a toll, őket deli fiatalokká nevelte a mező, az erdő, az eke, — ugyanazon idő alatt. De legfájóbban látom az idők múlását a legkedvesebb gyermekkori barátomon: a Lepkén. Lepke a lovunk neve. Szántszándékkal mondom úgy, hogy a Lepke a »barátom.« Bizony, nagyon jó barátságban éltünk mi hajdanában, mig mind a ketten fiatalabbak voltunk. Én kisdiák voltam, mikor a Lepke csikókorában hozzánk került. Hamarosan megbarátkoztunk. Szelíd, jó állat volt, olyan, mint a kezes bárány. Rajta tanultam meg lovagolni. Mikor kezdő lovas voltam, lassan, vigyázva iépegetett velem, azután döcögősen trappolt, de mikor már neki mertem ereszteni a kantárszárát, szilajul vágtatott alattam. Amolyan hol igás, hol parádés ló volt a Lepke. Békében elhúzta az igás szekeret, az ekét, mikor az kellett. Ha meg kocsi elé fogták — parádés hámba — a szügyébe vágta a fejét és nagy kényesen lépkedett, mint valami úri dáma a tollas kalapjában. Azóta bizony a Lepke fölött is eljárt az idő. Megöregedett. A lába pókos lett, az eleje megrokkant, a fél szemét a sok szaladgálástól, igavonástól elfutotta a hályog. Kegyelemből tartják, mint a régi. hü cselédet. Hasznát nem igen lehet venni. Egész nap az istállóban él és rágódik a zabszalmán, no meg — ha gondolkozni tud — az emlékeken. De bizony a bordáin úgy látszik, hogy egyikkel sem lakik jól. Siralmas állapotban van a pajtás nagyon. Nem is hinné az ember, hogy ez az öreg csontváz gummikerekes kocsi előtt is parádézott már. Nagy szó ám ez falusi lónál. Ez olyan a falusi lovak közt, mint az ugocsai emberek közt az, a ki teveháton járt. Mert Szatmárban nem igen akad gummikerekes kocsi, de Ugocsában még kevesebb a teve. Pedig a Lepke, ez a vén csupa csont meg bőr jószág tulajdon sajátlábulag húzott egyszer egy gummikerekes kocsit. Igaz, hogy csak egyszer. De akkor ki is rúgott a hámból a szó szoros értelmében, istenigazában. ügy történt a dolog, hogy egy vasárnap délutánra berándultunk kocsin a városba. A Lepke volt a kocsi elé fogva párjával. A házigazdánknak — a kihez szálltunk — aznap érkezett meg Pestről egy kétkerekű gummiradlis kocsija. Alig várta, hogy végigroboghasson benne a városon, olyan olyan még nem gurult végig azon az utcán. Vidéken nem igen van gummikerekü kocsi, rósz hozzá az ut. Csakhogy az volt a bökkenő, hogy nem volt még lova. Csak egy ló kellett a kocsiba, befogtuk hát a Lepkét. Uj szerszámot is adtunk rá. Mikor befogtuk, úgy nézett ki a csillogó szerszámban, hogy akár egy király kisasszony is elkoesikázhatott volna rajta, Hanem a mint aztán ketten felültünk a kocsira és elindultunk, mindjárt láttam, hogy a Lepkének valami baja van. Félve lépkedett, a fülét hátraszegte, hallgatózott, mintha várt volna valamit. Az egész viselkedésén észre lehetett venni a szokatlan izgatottságot. Látszott rajta, hogy rettenetes zavarban van. Mert a lóismerő ember észreveszi a ló viselkedésében a változást. Mindjobban tétovázva lépett, az izgatottsága egyre nagyobb lett. Egyszerre csak — a mi menő 8zatmóron, Kazino*y=utca (Vallon-féle ház.)
