Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-24 / 52. szám
Szomorú Karácsony. Lassan száll az alkony, Suhanó mély árnya. Ráborul kunyhóra, Magas palotára. Fönn csillag ezre ám Gyűl lángoló fénynyel, Csak a ti szobátok, Csak a ti szivetek ^ Van tele sötéttel. Mért zokog a szive Anyának, apának! Hijja lett a féltett, Boldog kicsi nyájnak. Ki galamb szivével Úgy tudott szeretni, Hallgató ajakkal Piczi, hideg ágyba Tették le pihenni. Hiába gyűl fönn a Hit ragyogó lángja, Az ő szivük ma oly Koldus, szegény, árva. Pedig ma is ott áll Tele rakva fénynyel A karácsony fája, Hej de kevesebb van Ágán egy reménynyel! Bus néma ajakuk Nevét se mondja bár, De lelkűk csöndesen A kicsi sírra száll. Egy ragyogó gyöngyöt Visznek a kis fáról, Siró szemük meleg, Soha el nem fogyó Hulló harmatától. És mig borús lelkűk A golyóbist járja, Megrebben egy angyal Galamb-fehér szárnya. Szivük föle száll egy Ragyogó sugárban Búterhelt homlokuk Két kicsi kezével Simogatja lágyan. Mintha a sötétre Halovány fény szállna Megenyhülne fájó Szivük dobogása. Hiszen Ő, ki ma ott Künn alussza álmát Reájuk teríti Szivükre borítja: Fehér lelke szárnyát. Vértessy Ida. A víz, a szél és a becsület (Nyúgati mese keleti változattal.) A víz, a szél és a becsület bújócskát játszottak. Előbb a víz bújt el. Ámde ezt csakhamar föltalálták a játszótársai. Azután a szél keresett magának egy búvó rejteket. Erre is mindjárt rátaláltak. Végűi a becsületre került a bújkálásnak sora. S ez mielőtt elbújt volna, így szólott a másik két játszótárshoz : „Pajtásaim, hogyha én egyszer eltűnők, soha többé az életben nem fogtok rám akadhatni.“ Mondá; s úgy is cselekedett. Mire a víz és a szél együttesen hozzáfogtak a kereséséhez. Keresgéltek egy darabig; keresgéltek jósokáig. De hiába’ keresgéltek. Bejárták már Ungot, Berket. Azonban a becsületre rátalálni csakugyan nem sikerült seholsem. A becsület nélkül maradt két játszótárs ekkor elhatározta, hogy ha törik, szakad: nekiök mégis meg kell találni az elbújt társat, az elbújt becsületet. Ha máskép’ nem: fölkutatják érette az egész országot, följárják utána az egész világot is. Elindultanak hát szegények a keserves nagy- i útra, országgá, világgá. Útközben mindenütt fűtől, j fától megkérdezték, hahogy nem látták-e az ő becsület-társukat ? Sehol semmi fölvilágosítás. Akadtak ugyan úton, útfélen sok mindenféle becsületre. Csakhogy mindez másfajta becsület vala s nem az az igazándi, amelyet ők kerestek. De meg máskülönben is, az emígy talált becsülettel a legtöbb helyütt rendszerint az illető kérdezettek játszadoztak. Imhát, ez nem is lehetett a szegény víznek és szélnek keresett játszótársa. Ä becsület híján maradt két társ azért csak ment, mendegélt tovább szünes-szüntelen. El lévén szánva, hogy inkább meghalnak, semmint hogy becsület nélkül kelljen élniök. (Hogy el ne felejtsem: ebben az elszánt becsület-kereső útjokban csakhamar követte őket a »társadalmi hangulat« is, — egy szájas és tolakodó figura.) Ekként együtt járván, kelvén, elkerültek messze földre, napnyúgatról napkeletre. Napkeleten újfent kezdték, elbújt társukat kérdezték boldogtól, boldogtalantól. Mégsem akadtak jó nyomra. Elvégre már csüggedezve, s elszánt kedvüket veszítve, értek egy ős rengetegbe. Ahol vadon magányában találtak egy remetét. Ősz a haja, vállatverő, halántéka tündöklő, valamint egy prófétáé. Testét százszoros redőjü hófehér palást lödé; arczából mint sugár-kéve, ereszkedett majdnem földig hullámzó fényes szakáll. Szóval, minden e remetén, halandó lénynek szokatlan bölcsességet sejtetett. Ide közeledtek imhát feléledő bizalommal a veszett becsület után epedező honfitársak. S előadván jártuk okát, alázattal tudakolák keleti bölcs remetétől, hátha ő tudna valamely alkalmas irányt jelölni, biztos nyomra júttatót. Ekkor reményre derülő nyugati jövevényekhez somolyogva ilykép’ szóla napkeletnek mély- értelmü bölcse : „Oh ti szegény jó magyarok, elveszett becsületetekért hogy kelétek ily világgá?! Térjetek csak békén haza. Hisz’ a dicső magyar haza adott néktek kaszinókat ezer, sőt százezer számra: hol mind gavallérok vannak; (s aki nem az: baj, jaj annak!) Nos, eredjetek hát vissza, — gallér, manzset légyen tiszta, — s kopogtassatok be bármely ilyes kaszinótokba. Aholott a kártya- asztal mellől alkalmi pathoszszal kérjétek föl akármelyik két darab helyi gavallért, kit még rajta- kapás nem ért!) E két megbízott gavallért küldjétek csak a tünt-veszett becsületért; hadd keressék őkelmék. Bizony mondom én tinéktek, három magyar jámbor vándor: nincs oly elveszett becsület, — ha »hozzád« tévedt, ha »tüled« — melyet e két fenegyerek, hívják párbaj-segédeknek, keresvén, hogy meg nem kerül, bárha poklok fenekérül! . . . Dr. Herman Lipót. Karácsonyi gondolatok. Az idő méhe meddő ! A természet csak alszik, minket pedig embereket valamely nehány varázs tart lethargikus álomban, mely nem is álom, de tetszhalál. Ki vagyunk merülve I Nem a termelés merített ki, de a fogyasztás. Feléltük javainkat s már a vetésre szánt mag elfogyasztásánál tartunk. Agyunk elzsibbadt, tagjaink összegémberedtek. Homályossá, bizonytalanná lett az életczél! Úgy bolygunk át az életen, mint alvajárók : csak a gondviselés őrködik lépteink felett. Megtört a hitünk Istenben, elvesztettük bizalmunkat embertársainkban s csüggedt lelkünk nem tud remélni egy boldogabb, egy jobb jövőben I Hát hiába született volna a Megváltó?! Vagy tán mi is más milyen Messiást vártunk, mint a milyet a Mindenható miérettünk adott? Talán nem elég nekünk a zsarnokok apraja-nagyja, mely még a mi hires, papiros szabadságunkat is délibábbá teszi ? Hol van a gondolatnak, a lelkiismeretnek szabadsága? Miben nyilvánul az egyénnek függetlensége? A mit mások vettek el tőlünk akár szép szerével, akár erőszakkal : azt vissza lehet még szerezni; a mit önként dobtunk el magunktól: az ránk nézve veszve van! Az újszülött csecsemő örömet, vigasztalást és soksok reményt hozott az emberiségnek 19 év százzal előbb. Mert akkor még volt az emberekben hit. És micsoda ma a karácsony? A gyermekek, az ártatlanok ünnepe : mert ezekben még van hit! Álljunk meg e bölcsőnél, mely az egész világ összes kincsét hordja magában : a szeretetet I Tanuljuk meg a kisded Jézustól, hogy ő az igazság, az ut és az élet; a ki ő benne hiszen, ha meghal is él az ! S ha elmúlik a karácsony szent ünnepe az ő utján, térjünk napi foglalkozásainkhoz 1 Ezen útról, bármilyen terhes legyen is s ha lábunk, kezünk megvérzi is a tüske, meg a kő : ne térjünk más útra, mert ez az igazság útja! Csak ez vezet Istenhez, csak ennek végén van lelkiismeretünk pihenője! S ha feltaláltuk Istent, mely nekünk erős várunk: nem vehet rajtunk erőt a pokol hatalma! Elhozván szivünkben a krisztusi szeretetet: ez legyen rugója cselekedeteinknek! A szeretet tartja fenn a családot, az embertársaink megbecsülése, a kölcsönös szeretet képezheti alapját a társadalomnak. A krisztusi szeretet nem önző; a mi szeretetünk nem lehet egészen önzetlen. Mindenkit nem szerethetünk egyformán; de távol álljon tőlünk a gyülölség! Azoknak, kiknek egy életen át egy utón kell járniok egymás mellett: kell, hogy egymást jobban felismerve, jobban becsüljék, jobban szeressék. Az igy kialakuló társadalmi csoportokban az összetartás, az együttműködés hozza létre az egyetértést, amely nélkül a nagy dolgok is romba dőlnek; de a mely által kis dolgok nagyokká, hatalmasokká lesznek! A megélhetés napról-napra nehezebb, szűkösebb s a mint kevesbedik a kenyér: azon arányban nő az állat az emberben. A korgástól hangos gyomort sem szép frázisokkal, sem imádsággal elhallgattatni nem lehet. Nemcsak szóval, de tettekkel gyakoroljuk a Megváltónak vérével megpecsételt erényeket. Segítsünk magunkon, embertársainkon. Ne csupán az anyagi haszon vezérelje cselekedeteinket, de az altruizmus, a melynek példányképét a megboldogult Farkas Antalban látta megtestesülve e város társadalma. Csak a kiben hit van, olyan erős, olyan megtörhetetlen hit, mint ő benne volt; csak a ki oly önzetlenül és önfeláldozással szolgálta a közt, mint ő tévé: csak annak lehet meg igazán az a jutalma, a mi a jók számára van fentartva. Ha nemcsak magunkért, de a mások javáért is dolgozunk, ha saját én-ünknek szeretetét alá tudjuk rendelni a mások szeretetének, ha ápolni, fejleszteni tudjuk embertársainkban a szeretetet, az egyetértést, a mely jövendő munkánknak erős fundamentoma leend, s a mely hivatva lesz a közéletet megtisztítani azoktól, kik mindenben csak saját előnyüket, boldogulásokat keresik: méltók leszünk arra, hogy érettünk meg- j született a Messiás! S akkor meg fog termékenyűlni az idő s elmúlik rólunk a lidéreznyomáshoz hasonló súlyos álom. Elzsibbadt agyunkra, megdermedt inainkba egészségesebb vérkeringés indul meg. Be fogjuk látni balgaságainkat, hibás cselekedeteinket: mert a hitnek soha ki nem alvó fáklyája fogja bevilágítani az élet kanyargós ösvényeit. Áldott légy Megváltónk, ki születéseddel, életeddel irányt mutattál nekünk. Hozsánna Néked, ki születéseddel az egész emberiség számára üdvöt és halhatatlanságot hoztál a hitben, a reményben és szeretetben! Thurner Albert. A meglepetés. A Domonkos, a Jóska, meg a Benedek épen karácsony szombati ebédjüket fogyasztgatták, mikor Benedek a villájával valamitől minden áron meg akarta tisztítani a párolgó borjupaprikást. Domonkos odafordult és szemhunyorgatva megkérdezte: >Mi az te?“ Benedek nem felelt, hanem magába mormogott: »Disznóság.« Domonkos meg Jóska nevetni kezdtek, Benedek pedig szemrehányólag szólott hozzájuk. Könnyű nektek, ti megeszitek a patkószeget is, A „SZATMÁR-NÉMETI“ KARÁCSONYI MELLÉKLETE
