Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-24 / 52. szám
I SZATM AR-NÉMET1. Deczember 24. Szatmár, 1901. de ha én előbb-utóbb Kalsbadba kerülök, annak nem lesz más oka, mint a Pandákné kosztja. Ezen aztán még jobban nevetett a másik kettő. Hát hogy is ne! a másik kettő előtt határozott nagyzási hóbortnak tűnt fel az, hogy a harmadik kalsbadi kúráról álmodik akkor, midőn ha a tárczáját megvizsgálnák, kitűnnék, hogy Hunyady János forrásra se telik. Benedek pedig a villájára tűzte a paprikásból kihalászott valamit, s a világosság felé tartva el kezdette nézegetni. Nézzétek, szavamra mondom, hogy egy darab szurkosvászon. A másik kettő is megnézte s bár erős kételye volt, mert azt hitte, hogy ir.osogatódarab, de minthogy Benedek lovagi szavával a szurkosvászon mellett foglalt állást, nem akartak benne kételkedni s annál is inkább, mert szerintük a borjupaprikás jóságára egyforma befolyással van, akár szurkosvászon, akár mosogató darabot találnak benne. Benedek néma megadással tette le a villát s kijelentette, hogy ha éhen hal sem eszik. Domonkos igazat adott neki, Jóska pedig úgy vélekedett, hogy ideje volna Pandáknéval beszélni, hogy javítsa meg a kosztot . . . mert Benedek közbevágott. Hát nem mondtam már, hogy beszéljetek vele. Beszéljetek vele, hogy is ne, — jegyezte meg Domonkos, te fogadtad a kosztot mindhármunk nevében, neked kell intézkedni. Hm! — mondja Benedek, nem rossz. Jóska megjegyzi, hogy minden rendben volna, ha Pandáknénak nem volna nyelve. De van, vélekedett Domokos. No én nem is mernék beszélni vele, morogja Jóska. Domonkos hasonló véleményben volt, Benedek pedig megsemmisülten nézett hol egyikre, hol másikra, végre pedig energikusan kijelentette, hogy ő ugyan nem rontja el a karácsony estét holmi Pandák-féle ételekkel, hanem elmegy valahová vacsorálni, sőt Domonkost és Jóskát is magával visszi. De hova, kérdik ezek. Valamelyik vendéglőbe. Neked van pénzed? Mert nekünk nincs. Benedek megütődött. Erre az első pillanatban nem is gondolt. Kivette a tárczáját s három korona harminczkét fillért .talált benne. Ez kevés. A másik kettő hasonló nézetben volt. Hanem azért gondoltam egyet, — mondá Benedek. Telik belőle egy kis bor meg valami finom vegyes kalteszaufgesnittenesz. Megyek bevásárolom. Azután idehaza meg akad egy kis thea meg egy fél czitrom. A másik kettőnek tetszett az eszme s Benedek miután még egyszer kijelentette, hogy ma a Pandákné főztjéből nem eszik, ha megfeszül is t. i. Pandákné, felvette a kabátját s elment hazulrőll Jóska meg Domonkos lefeküdtek a divénon kétfejű sas formában, s nemsokára olyforma hangokat hallottak, a melyek a horkolás nevén neveztetnek. Nemsokára felébred Jóska s egy darabig álmosan néz maga elibe, majd egy subtilis czigarettet so- dorgatva megszólal: Te Domonkos! Mi az ? Én nagyon sajnálom ezt a Benedeket. Miért? — Ez teljesen elfogja rontani a gyomrát á Pandákné kosztján. — Okosabban tennéd, ha erről a tárgyról Pandáknéval értekeznél, mert Benedek inkább mindennap megeszi a zuspeiz helyett a mosogató levet, de mégsem mer neki szólani. — Tudom, epen azért gondoltam valamit. — Mit? — Mindjárt meglátod; eredj hívd be Pandáknét. Domonkos kételkedve nézett Jóskára, de azért mégis kiment és kevés idő múlva visszatért Pandáknéval. Pandákné, a kinek nem volt valami tiszteletet gerjesztő matróna kinézése, hanem inkább azon a ponton volt, a hol megkezdődik az átmenet a mosónőből a viceházmesternéhez — gyanakodva állolt meg az ajtó előtt. Jóska udvariasan szólitotta meg. — Legyen szives bejönni Pandákné asszony, csak arra akarom kérni, hogy bocsássa el a szakács- néját. Pandákné elcsodálkozott. — Kérem, nekem nincs szakácsném, magam főzök. — Maga főz? Akkor fogadjon szakácsnét. — Miért? — Mert ehetetlen a kosztja. Én nem vagyok megelégedve vele. — Én se, határozott Domokos. — De Benedek se, folytatta Jóska. Pandákné tőle telhető nyugalommal válaszolt. — Már kérem, olyan, a milyen. — Nem addig van az, hanem ha ujesztendeig nem javul a koszt, felmondunk. — Mit? felmondanak? Már pedig az kérem nem járja. Szent Péter látott ilyen finnyás urakat. Tán mig idejöttek mindig pástétommal éltek. — No hát felelt Jóska, akkor vegye tudomásul, hogy a koszt elsejétől fel van mondva. — Ahogy tetszik mondta Pandákné asszony-s kiment, úgy becsapta az ajtót, hogy a ház rengett. A következő pillanatban az edények a konyhában el keztek csörömpölni, egy oldalba rúgott macska éktelenül nyávogott, a Pandákné asszony öt éves kis fiacskája pedig a mamuskától oly verést kapott, hogy eg fél óráig ordított. Szóval minden hirdette, hogy a Pandákné kosztja felmondatott. Ebben a karácsony délutáni idyll egyik legszebb pillanatában lépett be Benedek egy üveggel meg valami kis paksamétával a czimborák közé. — No, itt van minden. Egy üveg bor, negyven deka szalámi, parizer, disznósajt etcetera, egy citrom, meg egy imperiál... De mi a csoda zaj van itt? Jóska ravaszul mosolygott. — Valami karácsonyi meglepetést szereztünk neked. — Mit? — Felmondtuk a kosztot. — Ah! Lehetetlen. — Szavamra mondom. Benedek örömébe átszaladt a korcsmába s a vacsorához vett még két liter bort — hitelbé. Dr. Dávid István. Falusi levelek. — 2. Levél. — Kedves komám ! Göre Gáborosan szólva, íme a második eresztés a falusi levelekből. Ne mondhasd, hogy egyik levelem olvasásától a másiknak vételéig megkozmásodtak a szemeid. Ha majd ezt is olvasod, s úgy érzed, hogy ez is keserű lére van eresztve, mint volt az első, szidd érte a politikusokat. Az én merengő lelkem nem hamisíthatja meg a krónikát a te kedvedért.! Úgy esett biz’a, hogy mi is megkaptuk a petíciót! már t. i. panaszba tették ellenünk, hogy nem jó választottuk meg az országgyűlési képviselőnket. Az az hogy nem jól mondom. A volt választási elnök nem okosan számolta a szavazatokat, mert a mamelukra esett a kisebbség. Tudom, hogy nem te vagy, kedves komám, a nagyméltóságu kir. kúria. Nem is védelmül, csak úgy jámbor falusi pletykaként mégis megbeszélek neked egyetmást a fent tisztelt petíció titkaiból. Az éle nem a választás megsemmisítése ellen szól, hanem azt mondja a sorok között, hogy máskor ne küldjön a központi választmány választási elnökül olyan embert, aki nem tud, vagy nem hajlandó a szabadelvű jelölt javára erőszakoskodni. Vagy hogy jobban megértsd, úgy támadják a választást, hogy minden vágás a volt választási elnöknek fájjon, mint akit bűnbakul szeretnének megfogni (ha vállalná ?) Istenadta elnökje! minden tisztességes cselekedete meg van veres czeruzázva! ?! Numero 1. Úgy osztotta el a választás helyét, hogy a függetlenségi párt mindenfelé szabadon közlekedett, ők, a jámbor mamelukok semerre nem mehettek . . Hm! hm! Tisztelt vádlók! Melyikünk volt berúgva, mikor megegyeztünk —- a két párt megbízottai, — hogy mi állunk a város felől mind a négy oldalról katonai kordonnal bezárva; önök a mezőség (Svábföld) felől, elől s két szélről kordon között, hátban teljesen szabadon ? Ebbe — instálom — bele sem szólott az elnök . . De igenis jól esett önöknek a svábok felé szabadon kacsintgathatni. S hogy nem értette a leányzó a kacsintást ? Miért nem volt élelmesebb a legény ? ? Egyet azomban szelíd lélekkel bátorkodom kérdezni — bízva jó emlékező tehetségünkben: ha önök elől el. volt zárva a közlekedés, merre a fenébe tudtak úgy elpárologni elfoglalt területükről, hogy dél után négy óra körül az önök táborában egyetlen egy okos lélek sem volt már s nehány koszos malacz gyepeit? Numero 2. Bizonyos paragrafus szerint az elnök joga a szavazatok szedése és mégis, — mondják önök, — az elnökség távollétében szavazott két község. Istenem! mennyi ügyefogyottság kell hozzá, hogy ezt valaki elhigyje. Hiszen annak az elnöknek módja lett volna helyettesittetni magát, vagy épen felfüggeszteni a szavazást annyi, amenyi időre; és mégis a kárhoztatandó törvénytelenséget választotta. Furcsa, nagyon furcsa! Csak épen hogy nem igaz. Te nem hiszed, ugy-e kedves komám?! Nem hiszi ezt az sem, aki bepanaszolta. Hanem hát nagyon fáj a bukás holmi érzékeny kebelnek, mikor felette sokba került, többe, mint amenyit ért volna a győzelem . . Hja, ez is emberi gyarlóság! Numero 3. No de már itt olyan valamit fogsz olvasni, kedves komám, amit még a hetvenhetedik nagy apád sem evett. A már készen levő mandátumot szegényelnök nemcsak a jó barátnak, hanem a kedves rokonnak adta át, és ezt elég vakmerő volt kijelenteni élőszóval. Azonfelül a megválasztott képviselőt megölelte, megcsókolta. « Nagy hiba ez, kedves komám! E miatt nem lett képviselő egy ember, akinek több volt a pénze, mint a szerencséje . . No engem ugyan csaknem a hideg borzongat arra a gondolatra, hogyha véletlenül az elbukott jelöltet éri az a csók s ölelés, ma ő lenne a képviselő. Persze, hogy százszorosán erősebb panasszal megtámadva, mint a mennyire hű csatlósai a jó barátot s kedves rokont támadták. Mire nem viszi az embert a kielégítetlen bosszú?! Meg az erővel nevetségessé lenni akarás! Ha Mamelukiában találsz járni, kérdezd meg, kedves komám: hány voksot akarnak leszámolni azért a csókért s ölelésért? Én a voksok árából kiszámítom s megírom majd neked, mennyit ért volna nekik készpénzben? Egyben azt is tudakozd meg, hogy csakugyan tilalmas lesz-é ezután a baráti ölelés, meg a rokoni csók? megkérjük majd a papokat, hogy a szén Írást az uj tan szerint Írják uj kőtára. No de hagyjuk békén az elnököt! Nézzünk egy pár más fajta kötődést! Szól az iiás, hogy egy pártunkbeli képviselő egy falubeli szavazókból a mameluk részt megszégyenítette, a bódéból kikergette s nem engedte kormánypárti jelöltre szavazni! (Ez ugyan megint csak az elnöknek van mondva, ha máshoz intézve is.) S ebből igaz is, hogy a nevezett képviselő, mikor a kormánypárti kortes fennhangon kiabálta: itt jön Piripócs! oda súgta hallhatóan: a sepredéke! S erre 15 bus magyar sarkon fordulva elhagyta a bódét. De csakhamar körül futott a nyájon a borzas, s visszatértek a juhocskák. Kolomposuk volt egy Palesztinából ide szakadt honpolgár, akitől nyilatkozatban kivették, hogy (újabb vádpont!) ő leszavazott a kormánypárti jelöltre, de „úgy tudja“, hogy a névsorba nincs beírva! Teremtő Isten! Mennyi ügyefogyottság s lelki ismeretlenség kellett hozzá, hogy még csak meg sem nézték: vájjon be van-e há irva mojsle von Palesztina? meglátták volna, hogy ő volt Piripócsról az első mameluk voks. De hát az ő, „úgy tudjá“-jával is hosszabb lett a vádlevél! S ez is valami a vérző kebelnek ! Egy szóval nem valami komoly munka az a vádlevél, amelyben van még több ilyen enyel- gésszerü okvetetlenkedés, amelynek szégyen- lette volna aláirni nevét a te szerető komád, Merengő Péter. Borúra-derü. A karácsonyi napok eszembe hoznak egy egyszerű kis históriát, a mely az életben bár százszor ismétlődik, nekem mégis olyan feledhetetlen emlékű. * * * Hona és Andor boldog jegyesek voltak, épen karácsony este volt; zord hideg tél hóval borította be az egész földet, de ők a kandalló enyhe melegénél nem éreztek egyebet, mint szerelmet, örökkétartó, boldogkő szerelmet. A kis szalon egyik szegletében suttogtak édes titkokat, melyeket most már nem tiltott nekik senki. A leány apja gőgös, rideg ember volt, a ki inkább meghalt volna, mint sem leányát, egyetlen gyermekét egy szegény hivatalnoknak nőül adta volna és házánál csak magas állású vagy gazdag férfiakat, kiváló művészeket látott szívesen, kik nevezetességükkel saját önző hiúságát elégítették ki. A s eretetet, azt a valódi önzetlen, tiszta szeretc- tet, ő nem ismerte és nem ismerhette, mert nejét is, kit csak nagy vagyonáért vett el, nem szerette soha es nem tudta neki soha polgári származását megbocsátani A szegény asszony élete csupán szenvedésekből állott, férjét valóságos felső lénynek tekintette, félt tőle és csak gyermeke, szeretett leánya boldogsága volt az, a mi lelkét szeretettel töltötte be. Ilona tizenhét éves volt, a mikor az első bálra vitték, melyen Andorral, jegyesével megösmerkedett. Hevesen dobogó szívvel vallotta be anyjának, hogy egymást szeretik. A leány ekkor még nem tudta, nem ösmerte apja nézeteit és mégis fiatal szivét bizonyos különös érzés fogta el, mikor Andor házuknál első látoga ását
